Ötödik fejezet: Egy farkas figyeli a házat

Éjszakánként – állítólag – olykor hallani lehetett, ahogy Natália Lux a késeit feni a kastély öblös termeinek valamelyikében. Híresen élesek voltak azok a kések: Nichita Ulrache ezredes egyszer látta, amint egy csiga megpróbál átmászni egyiknek a pengéjén – utána jó ideig rosszul aludt szegény.

Natália Lux egy téli estén látogatott meg.

Akkor már nálunk lakott a kis Négylábú Róza, így mielőtt ajtót nyitottam, megkértem apró barátomat, bújjon el a hálószobában az ágyam alatt. A kis Négylábú Róza nem vette zokon a dolgot, szokva volt már az ilyen esetekkel. Az ágy alatt addigra szépen berendezkedett, pokrócokat, párnákat hordott oda magának, gondoskodott olvasnivalóról, egy üres festékesdobozban pedig kekszet is tartott – ha netán órákig kell ottmaradnia, ne unatkozzon, és a hasa se korogjon.

Amikor ajtót nyitottam, és megláttam, ki a váratlan jövevény, az első pillanatban azt hittem, vége az életemnek. Natália Lux fekete köpenyébe burkolózott, akkor sem vetette le, amikor behívtam, és leültettem a nappaliban. Theodor a sarokban állt, és Kelta Seneca nyakörvét szorongatta, aki halkan, idegesen morgott a csuklyás alakra.

Hogy le tudjam olvasni ajkáról a szavakat, megkértem Natália Luxot, vegye le csuklyáját, amely az arca jó részét is eltakarta. Amikor némi vonakodás után megtette, egy percig szótlanul néztem azt a gyönyörű, fiatal arcot. Sosem gondoltam volna, hogy egy veszedelmes gyilkosnak ilyen szép arca lehet. Zöld szemei valósággal világítottak, hamvas, hófehér bőrét halvány szeplők tarkították, kecses vonásai egy angyaléi is lehettek volna. Nem csodálkoztam rajta, hogy Nichita Ulrache ezredes halálosan beleszeretett a bestiába.

Bárcsak hallhatnám a hangját – gondoltam mélyen a szemébe bámulva, és akkorát sóhajtottam, amekkorákat csak Odelupka Fechete, az öreg körzeti orvos szokott.

Natália Lux gyorsan, határozottan adta elő jövetele célját. Arra kért, rajzoljak meg neki egy háromcsövű pisztolyt, amelynek egyik csöve előre, a második jobbra, a harmadik pedig balra tüzel – ha netán egyszerre három irányból támadnának rá váratlanul, meg tudja védelmezni magát. Ő már elég részletesen kitalálta a szerkezetet, nekem csak az utasításai mentén minél pontosabban kellett megrajzolnom a szokatlan fegyvert, hogy a Comandante fegyverkovácsa, Ferenczi Rodrigo el tudja készíteni a rajz alapján. A rajzon az alkatrészek méretét is fel kellett tüntetnem. Emlékszem, a középső cső 17, a két oldalsó pedig 13,23 centi hosszú volt.

Mielőtt nekikezdtünk a munkának, megkértem kedves rabszolgámat, Theodort, vigye el sétálni Kelta Senecát, kutyuskám ugyanis a szokásosnál is bizalmatlanabbul viselkedett az idegen vendéggel. Amikor kettesben maradtunk (a kis Négylábú Róza hallgatózott az ágy alól), Natália Lux levetette végre fekete, földig erő bársonyköpenyét. Az egész teste tele volt övekkel és hevederekkel, amelyekben ott csillogtak a kései. Emlékszem, az egyiknek a markolatán egy sárkánygyík volt kirakva smaragdból, igaz, nem mertem sokáig nézegetni a díszes arzenált, nehogy a vendégem tolakodásnak vegye a dolgot. Kevesebb miatt is haltak már meg emberek a kezei között.

Natália Lux azonban egyáltalán nem volt bizalmatlan velem. Ahogy Theodor kitette a lábát, egyből kedvesebben tekintett rám, a körülbelül másfél órás munka végére pedig már egy apró félmosolyt is megengedett magának. Amikor azonban Theodor – aki időközben megunt a hidegben ácsorogni – Kelta Senecát odaláncolta a csűr előtt álló körtefához, és bejött megmelegedni, Natália Lux ismét magára öltötte szigorú ábrázatát, valamint fekete köpenyét, és a rajzzal együtt sietve távozott. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, némi gondolkodás után elővett egy kis, ártalmatlannak tűnő – az ő kezében mégis halálosan veszélyes – tőrt, és fizetségül a kezembe nyomta.

Azt hiszem, én voltam az első, aki úgy kapta meg Nathália Lux egyik tőrét, hogy életben maradt – a Comandante bérgyilkosa ugyanis minden holttestben benne hagyta a gyilkos fegyvert: senkinek ne legyenek kétségei afelől, ki volt a tettes.

Amikor Theodor visszahozta Kelta Senecát a házba, kutyuskám – mint minden ilyen alkalommal – sértődötten bevonult a kis Négylábú Róza rejtekhelyére az ágy alá. A kis Négylábú Róza elszenderedett, amíg Natália Lux nálam volt, a nagytestű állat mellé bújt a meleg kuckóban, és ő is elaludt.

Csakhamar követtem a példájukat én is. Egy-két óra múlva azonban arra riadtam fel, hogy Kelta Seneca – az ágyat is megemelve – vadul az ablaknak ront, és akkora cirkuszt csinál, amekkorát még nem látott a világ. Szegény Theodornak – aki a nagy lármára riadtan rontott be a szobámba – jó időbe telt lecsillapítani a megvadult állatot. Csak miután sikerült, és egy kicsit kifújta magát, árulta el, hogy farkas üvölt odakinn, nem is olyan messze a háztól, attól vadult meg ennyire kedves kiskutyám.

Elmosolyodtam a fiú naivságán. Tudtam én jól, hogy Nichita Ulrache üvölt odakinn farkas módjára, mégpedig a féltékenységtől. Ha legközelebb találkozunk, el kell magyaráznom a dolgot az ezredesnek, gondoltam, de nem akartam, hogy teljesen kimenjen az álom a szememből, így gyorsan visszabújtam az ágyba.

Aznap éjjel négyen aludtunk a szobámban: én az ágy közepén, a kis Négylábú Róza a balomon, Kelta Seneca a jobbomon, Theodor pedig az ágy alatt.

Másnap reggel jó korán felkeltem, és nekiláttam a nagy munkának: elkezdtem fehér festékkel lemázolni a festményeimet.