Kilencedik fejezet: Mókuskoponyák

A kis Négylábú Róza semmilyen ételt nem volt hajlandó megenni, amikor hozzám került. A 19 felnőtt kislányom is nagyon válogatós volt, csak Ulma Rakulsa bivalyainak tejét (amelyet a gazdasszony saját teje tett teljessé), és datolyát voltak hajlandóak fogyasztani, apró termetű teremtményem gyöngéjére azonban sehogyan sem tudtam ráérezni. Akkor, az első napokban még beszélni sem tudott szerencsétlen, így megkérdezni sem igen tudtuk tőle, ugyan mire vágyik. Teltek-múltak a napok, és én már attól tartottam, a kis Négylábú Róza éhen fog halni. Egyre levertebb, legyengültebb lett szegény, én és Theodor pedig hiába hordtuk elé a legváltozatosabb ételeket, a legínycsiklandóbb fogásokat, a legritkább csemegéket, eltolt magától minden tányért, minden kanalat. Odakint gyönyörű tavaszi idő volt, a természet életre kelt, napközben rendszerint nyitva voltak az ajtók és az ablakok, hogy az élet beáradhasson szomorú lakomba, ám az életnek nem akaródzott beáradnia, hiszen odabent egy szegény pára haldokolt. Kétségbeesésemben öreg, elgyötört barátomhoz, Odelupka Fechetéhez fordultam, akiről azt rebesgették, hogy magyar volt szegény. A körzeti orvos jobbára már csak amputált, ezzel intézte el a legtöbb problémát. Ha valakinek makacsul csorgott az orra, annak egy lábujját, esetleg ujját vágta le a doki, ha viszont komolyabb volt a baj, egykettőre megszabadította az egyik végtagjától a pácienst. A kis Négylábú Rózának volt végtagja elég, ám Odelupka Fechete nem vágta le egyiket sem. Ezek a te teremtményeid nem is igazi emberek, ki tudja, hogyan működnek – okoskodott a doki. Igazat kellett adnom neki. Nehéz volt a szívem, de bele kellett törődnöm a dologba. Theodort már majdnem megkértem, rendeljen egy gyerekkoporsót, hiszen nagyon úgy festett, hogy a kis Négylábú Róza hamarosan feldobja a virgácsait. A kis Négylábú Róza legtöbbször egy különös kis dallamot dúdolt, már akkor ezt dudorászta, amikor megérkezett hozzám húsvét hétfőn. Ahogy egyre inkább legyengült, a dallam is egyre halkabb lett, de nem hallgatott el. Ha Klopjáner Zorán szamara rákezdett valamelyik gregorián énekére, a kis Négylábú Róza odament a nyitott ablakhoz, és lehunyt szemmel hallgatta. Ilyenkor az arca is megváltozott, átszellemült lett, mintha az isten szólítgatná. A hatodik napon a kis Négylábú Róza már járni sem igen tudott, Theodor kipárnázott egy kosarat, abban üldögélt a szegény pára, mi pedig vártuk, hogy meghaljon. De nem ez történt. Ragyogó napsütés volt, a nyitott ajtón keresztül a tavasz illatai áradtak be. A kis Négylábú Róza alig hallhatóan dúdolt, néha el-elcsuklott a gyönge hangja. Majdnem megszakadt a szívem. Theodor is nagyon szomorú volt, hogy valamivel lefoglalja magát, egy kedves kis elefántot faragott egy darab rózsafából. Az udvaron ekkor egy mókus bukkant fel, megállt a ház előtt, és csak nézett minket. A kis Négylábú Róza abbahagyta a dúdolást, összeszedte a maradék erejét, kiszállt a kosárból és hatkézláb odamászott a mókushoz. A kis állat nem ijedt meg tőle, engedte, hogy közel menjen hozzá, sőt akkor sem menekült el, amikor a kis Négylábú Róza a kezébe vette. Megható pillanat volt, ám ekkor a kis Négylábú Róza egyetlen mozdulattal letépte a kis állat fejét, majd mohón lakmározni kezdett a vérző testen. Megette szőröstül-bőröstül. Theodorral elképedve néztük végig a történteket. A kis Négylábú Róza ezután egykettőre erőre kapott, és azontúl a környék mókusai egyáltalán nem voltak tőle biztonságban. Az elejtett mókusok koponyáit kifőzte, és azokkal dekorálta ki a kuckóját az ágyam alatt. Néha egy-egy pillanatra azt kívántam, bárcsak inkább meghalt volna, de ilyenkor mindig bűntudatom volt. Mégiscsak a teremtményem, gondoltam szomorúan.