Hetedik fejezet: Nagypéntektől húsvét hétfőig

Szegény kislányaim, akik nem sokkal azelőtt érkeztek meg, csodálkozva nézték a műveletet, nem nagyon értettek az egészből semmit. Kielégítő magyarázattal nem nagyon tudtam nekik szolgálni – magam is elég zavarodott voltam az üggyel kapcsolatban –, de szerencsére a lányok nem ijedtek meg. Azt hiszem félelemérzetük sem igen volt szegénykéknek, hiszen bár felnőtt volt mind a 19, alig éltek még egy-két órája. Megpróbálom leírni, mi is történt pontosan azokban a zűrzavaros napokban. Nagypénteken szörnyű fejfájással ébredtem, és a hangulatom is meglehetősen rossz volt. Aznap nem szándékoztam dolgozni, így Theodor a hétköznapi rutinjával ellentétben nem készítette elő a vásznakat és ecseteket a számomra, ehelyett a kimenőnapját töltötte. Nem is volt már otthon, amikor felébredtem. A rossz nyelvek szerint Theodor ilyenkor női ruhákba öltözött és beszökött a Comandante laktanyájába, hogy a közlegényekkel enyelegjen. Én a magam részéről nem kívántam beleártani magamat Theodor dolgaiba: a feladatait nálam elég alaposan elvégezte, azon felül pedig felőlem azt csinálhatott, amit csak akart. Aznap, ha jól emlékszem, csak késő délután jött haza, ketten voltunk hát Kelta Senecával. Miután megetettem a kutyuskámat, főztem magamnak egy zsályateát, dobtam bele egy darabka modrikgyökeret is, hátha a rosszullétem elmúlik, de csak nem akart szűnni az a kellemetlen érzés. Ahogy múltak az órák, egyre nyugtalanabb lettem, csak járkáltam körbe-körbe a nappaliban, mindegyre az a nap járt az eszemben, amikor a feleségem, Lotta Júlia elhagyott, és én megsüketültem. Az afrikai sámán táncát láttam magam előtt, hallottam a ruhája suhogását, a tűz ropogását, még a számomra érthetetlen mantrát is fel tudtam idézni, amelyet közben zsolozsmázott. Ebédelni nem tudtam, úgy éreztem, hogy egy teniszlabda van a gyomromban, inkább bementem a hálószobába, besötétítettem, és megpróbáltam elaludni. Fogalmam sincs, mennyit aludhattam. Nagyon kábán ébredtem zavaros álmokból, és ahogy kinyitottam a szemem, egyből egy fényes pont vonta magára a tekintetemet a sötét szobában. Az a zölden világító folyadék volt, amelyet a sámán – bűntudata jeléül – nekem adott a távozása előtt. Nem sokat gondolkodtam: odamentem a polchoz, amelyen az üvegcse állt, levettem, és egy hajtásra megittam a felét. Az ízére nem emlékszem – azt hiszem egyáltalán nem is volt íze –, a hatására viszont annál inkább. Fél óra múlva már kutya bajom sem volt, és olyan munkakedvet éreztem, mint azelőtt még soha. Előkészítettem hát a gondosan megtisztított ecseteket, felállítottam az állványt, és dolgozni kezdtem. Először gyorsan befejeztem, és kijavítottam a Zubrán Dezsőke aktjait, amelyeket Theodor másnap ki is szállított a megrendelőnek – igaz, szegény Dezsőke nem sokáig örülhetett nekik. Nagyszombaton sorra elővettem az anatómiai atlaszhoz készült képeimet, és azokat is kijavítottam – valahogy a legapróbb hibákat is jobban észrevettem azokban a napokban. A Négylábú Rózáról készült aktom is előkerült, azon is elvégeztem az utolsó simításokat. Ezután a behemót feje következett, bár eltökéltem, hogy azt a festményt csak húsvét után kezdem el. Mégis levettem a szekrény tetejéről a hatalmas formalinos borkánt Igor fejével, rátettem ébenfa dohányzóasztalkámra, és nekiláttam a munkának. A hatalmas arc egészen kifejezéstelen volt, mégis roppant félelmetes. Nem csoda, hogy kis híján a frász jött rám, amikor a szörnyszülött bal szeme váratlanul ismét felnyílt, és az a dög egyenesen a szemembe nézett vele. Kis tétovázás után azonban úgy döntöttem, mégsem fogom le Igor szemhéját, inkább így festem meg, nyitott bal szemmel. Az anatómiai atlasz méltó borítólapot fog kapni, gondoltam, amikor végeztem a munkával. Vasárnap estére fejeztem be mindent, teljesen kimerülten. Vacsorázni sem volt erőm, azonnal bedőltem az ágyba a jól végzett munka minden örömével és fáradtságával. Azt álmodtam, hogy Igor feje életre kel a formalinos borkánban, és torka szakadtából sikoltozni kezd: a szájából úgy törtek elő a tajtékos buborékok, mint Leopold Leó hosszú miséi után a kápolnából a sietős hívek. Még magamhoz sem tértem rendesen a hátborzongató álomból, amikor hajnalban Theodor felvert, és kivonszolt a nappaliba. Igor feje a vászon előtt a földön hevert, és – bár én nem hallhattam – valóban torka szakadtából ordított. Az ébenfa dohányzóasztalomon a borkánban ott volt a modell maga, és nyitott bal szemével szemlélte ijesztő mását. Mire nagy nehezen megértettem, hogy a festményem életre kelt, Theodor önkívületében felkapta a tűzhely mellől a piszkavasat, és agyonverte vele a rémült teremtést. Az emberi szervekről készült képeim is mind életre keltek: a vesék, a májak, a lüktető szívek ott hevertek a padlón a vásznak előtt. Egy hullaház sem lehetne félelmetesebb háború idején, hiszen ezek a testrészek és szervek: éltek. Még fel sem töröltük rendesen a vért a padlóról, amikor megérkezett a 19 leányom. Ennyi feltámadás még húsvét hétfőn is sok lesz – próbáltam viccelődni, amikor végre rendet raktunk a házban, a lányokat és szerveket pedig bezártuk a csűrbe. Ekkor azonban Theodor apró neszekre lett figyelmes, felugrott hát, és ismét a kezébe vette a piszkavasat. A veszély azonban egyáltalán nem volt nagy: a raktárból, ahol a képeket tartottam, a kis Négylábú Róza botorkált elő kábán, csodálkozva. A Négylábú Rózát nem életnagyságban festettem meg: a kis Négylábú Róza a derekáig sem ért volna az igazinak.