Hatodik fejezet: Hannibál Mogles túl sokat tud

A lányokat Zubrán Dezsőke kérésére festettem meg nem sokkal azelőtt, amikor az afrikai sámán világító italától „megrészegedve” olyan ihletett munkakedvet éreztem, amilyet még a legelszántabb kamaszkoromban sem soha. Zubrán Dezsőke azt szerette volna, ha nyolccsillagos szállodájának mind a 19 luxuslakosztályában lenne egy-egy életnagyságú akt, a munkáért pedig szép kis summát ígért. A tulajdonos tudta jól, mi kell az úri közönségnek. A hotel messze földön híres volt: elnökök, császárok, filmcsillagok adták egymásnak a kilincset, állítólag ilyen szállodát még nem pipáltak sehol máshol a világon.

Mikor még jóban voltunk, engem is meginvitált egy alkalommal: töltsek el egy hetet a fogadójában (ő csak így nevezte), és megtapasztalom milyen lehet a paradicsom – erősködött. Szerény ember vagyok, nem nyűgöz le a fényűzés, de nem volt egy rossz hét, annyit mondhatok.

Amikor azonban az afrikai uralkodó megérkezett a sleppjével, és úgy döntött, hogy a híres szálloda helyett az én szerény hajlékomat választja – azt mondta, jobban meg szeretné ismerni a festőt, aki megörökíti –, Zubrán Dezsőke megorrolt rám.

Az aktokat azért mégis tőlem rendelte meg, igaz, nem személyesen jött el megkötni az üzletet, hanem ugrifüles mindenesét, Tompos Frucit küldte el, akinek rosszul lehetett huzalozva az agya szegénynek, ha szomorú volt ugyanis, nevetett, a legvidámabb pillanataiban meg sírt, akár egy csecsemő. Ráadásul minden mondata utolsó szavát kényszeresen megismételte.

Ezzel itten meg is volnánk volnánk – mondta vidáman, amikor a szerződést aláírtuk, és letörölte patakzó könnyeit számtalan hímzett zsebkendőinek egyikével.

A 19 felnőtt kislányom kora hajnalban érkezett meg a házamhoz. Az illatuk az olajfesték és a virágos mező illatának keveréke volt – gyönyörűek voltak valamennyien. Még jócskán sötét volt, de a názáreti sírjának bejárata elől a nehéz kő addigra már elgördült. A falu népe szerencsére Leopold Leó hajnali miséjén vett éppen részt – amióta a madarak hadat üzentek a tiszteletesnek, és befogták a csőrüket, nem hagytak ki egyetlen igehirdetést sem –, így senki sem láthatta a jövevényeket.

Mivel a házban nemigen fértek volna el, Theodorral a pajtában szállásoltuk el a lányokat, ahol még ott voltak az afrikai emberek rögtönzött emeletes ágyai. Attól nem kellett tartanom, hogy bárki meghallja őket: néma volt valamennyi, mozgásuk pedig olyan kecses, hogy ha egész éjjel táncolnának is, nem csapnának nagyobb zajt, mint egy kisebb szúnyog.

Ruhát mindenesetre nem tűrtek meg a testükön. Megkértem ugyan Theodort, szerezzen titokban ruhákat a lányaim számára és öltöztesse fel őket, amint ráadott egyikükre egy ruhadarabot, az menten leszaggatta magáról, mintha perzselné a bőrét a textil.

Theodor egy jó nagy lakattal bezárta a csűr ajtaját, én pedig reménykedtem, hogy titkom – bármilyen feltűnő is – nem derül ki. Az első két napon nem is vettem észre semmiféle gyanakvást még a legközelebbi szomszédaimon sem. Esténként egy-két órára bementem a lányaimhoz a csűrbe, hogy egy kicsit jobban megismerjem őket, de egyébként igyekeztem minél kevesebb időt ott tölteni, nehogy feltűnjön bárkinek.

A bajok a harmadik napon kezdődtek. Úgy tűnik, a Comandante vadmacskája, Hannibál Mogles ölmester kiszimatolta az idegen jövevényeket, mert elkezdett az udvaron és a csűr körül ólálkodni. Attól kezdve Theodor és Kelta Seneca felváltva őrködtek, nehogy az a dög valami galibát csináljon.

A faluban az a hír járta, hogy Hannibál Mogles ölmester valójában a Comandante kéme, aki emberi nyelven is tud beszélni, és mindent elmond a gazdájának, amit a faluban lát. Én ugyan nem nagyon hittem az ilyen dajkamesékben, de annyit azért tudtam: ha Hannibál Mogles megjelenik valahol, ott hamarosan a Comandante is tiszteletét teszi.

Hannibál Mogles ölmesternek mindazonáltal nem sok alkalma maradt beszélgetni a gazdájával, egyik éjjel ugyanis a feldühödött Kelta Seneca megölte. Amíg a tetemet elástuk Theodorral a ház mögött, egy almafa tövében, már tudtam, hogy nagy bajban vagyunk, igyekeztem azonban elrejteni félelemeimet, nehogy a rabszolgám is megijedjen.

Másnap – ahogy azt előre sejtettem – meg is jelent az ajtóm előtt a Comandante a testőreivel. Ez volt az első látogatása a házamban. Bár egy szót sem szólt Hannibál Moglesről – végig semleges témákról diskuráltunk –, tudtam jól, azért látogatott meg, mert nem ment haza a cicája.

Kelta Seneca a csűrben volt bezárva a lányaimmal.

A Comandante, mielőtt elment, hosszasan nézte azt a csűrt, de mondani nem mondott semmit.