Első fejezet: A behemót feje

A behemót fejét az egyetem munkatársai szállították ki a házamhoz, emlékszem, még elnézést is kértek, amiért ünnepnapon zavarnak. Furgonjuk rakterében egy teleszkópos szerkezet gondoskodott a szokatlan rakomány biztonságáról. Igor, az orosz behemót, valamiféle különös betegségben szenvedett, a természet túlságosan bőkezűen látta el növekedési hormonokkal. Feje, az egyetem anatómiai gyűjteményének egyik büszkesége, akkora, mint egy szőlőhordó kosár.

Rabszolgám, Theodor, valósággal halálra vált, amikor először megpillantotta a tekintélyes főt, pedig látott szegény addigra már épp elég bizarr dolgot mellettem. Hosszasan kellett kérlelnem, hogy segítsen az egyetem két kiküldött emberének behozni a nehéz szállítmányt.

Azt azért mégsem engedtem meg nekik, hogy értékes, ébenfa dohányzóasztalkámra tegyék a behemót fejét. Ami azt illeti, a három férfi hosszú percekig volt kénytelen ácsorogni a súlyos borkánnal, mire kitaláltam, hol lesz a helye. Addigra már eldöntöttem, hogy húsvét utánig semmiképpen sem folytatom az anatómiai atlasz illusztrálását, amellyel az egyetem bízott meg. Nappalimban egymás hegyén-hátán álltak az emberi szívek, vesék, agyak, valamint ezek különféle keresztmetszetei, formalinban tartósított izomrostok és szervek tucatjai, egyszóval a modelljeim, amelyeket feleségem, Lotta Júlia nálam maradt selyemkendőivel takartam le, hogy a látogatóim mégse kapjanak szívszélhűdést, amikor belépnek.

A behemót fejéről készült festményem az atlasz címoldalára került volna. Érdekes, hogy a szerkesztők úgy határoztak, egy torzszülött vonásai által hívják fel a figyelmet az emberi test csodájára, döntésükbe mindazonáltal nem kívántam beleavatkozni. A munkáért szép kis summa ütötte a markomat, amely jól is jött, feleségem elköltözése után ugyanis munkakedvem igencsak megcsappant, tartalékaimat feléltem.

Igor, a behemót feje egyelőre a szekrény tetejére került. Csukott szemei, elernyedt vonásai tulajdonképpen nyugalmat árasztottak, mégis volt bennük valami fenyegető. Este hosszasan nézegettem lefekvés előtt, barátkoztam a modellemmel, mint mindig egy fontosabb munka előtt. Már az atlasz belső illusztrációinak elkészítése során is különös pontosságra törekedtem, a címoldalra azonban ennél is nagyobb hangsúlyt kívántam fektetni. Ezért is halasztottam ezt a munkát húsvét utánra: szerettem volna felkészülni az alkotófolyamatra, felduzzasztani magamban a kreatív energiákat, mielőtt kinyitom a zsilipeket.

Aznap lefekvés előtt Theodor bejött a szobámba, és jelentette, hogy a völgyben megszólaltak a kürtök. Magam kértem meg kedves rabszolgámat, hogy szóljon ilyen esetekben, akkoriban ugyanis süket voltam, mint az ágyú. Tudtam, a kürtök az átkozott Comandante újabb eszement hadgyakorlatáról adnak hírt. Egyre gyakoribbá és egyre veszedelmesebbé váltak ekkorra ezek a hadmozdulatok, a Comandante eszelősségét pedig mi sem jelzi jobban, hogy már halálos áldozatokat is követeltek.

Nehezen, hosszas forgolódás után aludtam csak el, mintha a falu többi lakójához hasonlóan engem is zavarna a lövések zaja, pedig ilyen esetekben előnyömre vált a hiányosságom.

Azt álmodtam, hogy a Comandante összes katonájának akkora feje van, mint Igornak, és csukott szemmel rontanak egymásra előre szegezett bajonettekkel. Az elhullott emberek szívét és egyéb szerveit hatalmas késekkel metszette ki az egyetem két munkatársa, és formalinos borkánokba gyűjtötték őket. Furgonjuk tetején egy teleszkópos szerkezeten én álltam, előttem vászon, kezemben ecset – a csatajelenetet készültem megörökíteni.

Reggel a rémült Theodor rázott fel álmomból, és meg se várva, hogy legalább a háziköpenyemet felvegyem, azonnal a nappaliba vonszolt. A szekrény tetején a behemót bal szeme nyitva volt, ettől ijedt meg annyira szegény fiú. Megmosolyogtam babonás félelmét, miközben felnyitva az üvegedényt, óvatosan lefogtam a hideg szemhéjat.

Rabszolgám nyugtalansága azonban, úgy tűnik, rám is átragadt: kis tétovázás után mégiscsak jobbnak láttam, ha a fal felé fordítom a vészjósló arcot.