Cîțuland

E nyelvi telitalálat Vladimir Tismǎneaunutól származik. Ideges, gyors reagálású elemzést írt, még a PNL-kongresszus zárónapján, egy enervált glosszát, amely egyértelmű szimptómája a hagyományosan meritokratikus politikát támogató román értelmiségi réteg kétségbeesésének. Úgy tűnik, végleg megszűnt az a PNL, amelyet e hagyományos román értelmiség színe-java leginkább a sajátjának érzett: a liberális párt immár végképp olyan lett, mint a többi, és ebben kezdik érzékelni ők az ország zuhanását. Azonban a Cîțuland kifejezés nem csupán azt a közhelyszerű tézist látszik bizonyítani, miszerint bármilyen politikai rendszerben lehetnek az országnak népénél „sokkal jobb” vagy „sokkal rosszabb” vezetők, egyedül a demokráciában vannak pont olyan vezetők, mint amilyeneket a nép megérdemel. Mert emellett ez a nyelvi telitalálat világosan utal a román politika vidámparkosodására is, egyszóval arra, hogy a Cîțukrácia nem csupán a román demokrácia alkalmazkodása az ország társadalmi állapotához, hanem egyben annak szórakoztató szemléltetője is – amint azt egyébként Caragiale már zseniálisan megírta. Több oka is van a PNL agóniájának, itt most csak hármat említünk meg.

Az első: Ceauşescu „új embere” végleg birtokába vette az 1989 utáni közélet kulisszáit.

Amint Mihai Maci írta egy esszéjében , illúzió volt, dőre ábránd, hogy a kommunizmus kádermaradványait az idő kirostálja, jönnek a fiatalok, az új generáció, amely már az európai korszellem vértezetében új politikai elitet ad a román társadalomnak. Azonban a valóság az – és ennek belátásához nem is kell különösebb szociológiai képzelet –, hogy a generációk egymásra épülnek, az újak a régebbiekből táplálkoznak, és a „rossz szokások” szépen áthagyományozódnak. Azaz, a generációváltás nem olyan staféta-átadás, amelyben a futók külön edzenek, és csak a stafétabot átnyújtásának erejéig találkoznak, hanem olyan, ahol a futók sokáig együtt futnak, és sokáig közösen szorongatják a stafétabotot. A román liberális pártot, amely történelmi pártként a legtovább őrizte különálló elitizmusát, most végleg birtokba vette az a generáció, amely bármelyik pártban hasonló attitűddel, hasonló profillal léphetne fel. Nem igazán lehet arra számítani, hogy bármelyik párt mentesülhet ettől: az „ifjútörökök” mindenütt ott állnak a színpad szélén, ők nem ideológiai megfontolásokból, a meggyőződésük által hajtva, hanem a karrierlehetőség reményében szállnak be a pártpolitikába. Mert ezt látták a futópályán, ahol idősebb versenytársaikkal együtt futottak, csak éppen ügyesebbek, hatékonyabbak lettek ebben.

A második ok: a polgármester-demokrácia kiteljesedése.

A romániai választási versenyek infrastruktúrája úgy alakult, hogy a fősodratú parlamenti pártok (köztük az RMDSZ is) szavazatszerző erőközpontjai a polgármesterek körül épültek ki. A pártok polgármesterei rendelkeznek a legtöbb olyan eszközzel, amellyel hatékonyan tudják támogatni pártjuk választási kampányát. Ugyanakkor ezek a polgármesterek kampányon túli feladataikat nagyon pragmatikusan, a politikai-ideológiai szempontokat másodlagosnak vagy mellőzhetőnek tekintve, forrásokat biztosító „semleges” tevékenységnek tekintik. Mintha úgy látnák: inkább a pártoknak van szükségük polgármesterekre, és kevésbé a polgármestereknek pártra. Mindez a politika alapjaiból mosta ki az értékeket. A sikeres polgármesterek egyre sűrűbben gondolják úgy, hogy más pártban is folytathatják sikerüket. Ezzel viszont a polgármester-demokrácia kimosta a politikai vitákból a „nagy témákat”, és azokat félnyilvános forrásszerző alkukkal helyettesítette.

A harmadik ok: a keresztül-kasul koalíciózás.

A hagyományosan jobboldali román liberálisok többször is merítettek a posztkommunista baloldalból. 2003-ban szövetségre léptek a korábban baloldali Demokrata Párttal (PD), 2011-ben választási szövetségre léptek a szociáldemokratákkal (a PSD-vel, és ennek eredményeképp alakult meg az USL-szövetség), 2014-ben pedig fuzionáltak a Demokrata Párt egyik „átmeneti” változatával, a PDL-vel (PDL – Demokrata Liberális Párt). Mégis, ez nem azonos a nyugati (német, osztrák) nagykoalíciók logikájával. A Merkel-éra legfrissebb elemzései azt látszanak sugallani, hogy az EP-ben és Németországban mindez a globalizáció hatására alakult ki. A politikai középen bekövetkező összeölelkezés – ahogy az az Európai Parlamentben immár több évtizede látható a néppártiak és a szocialisták között – azt jelzi, hogy az európai magországok elitjei összefognak, hogy közösen, saját hasznukra alakítsák a globalizációs folyamatokat. Ez úgy oldotta fel a bal-jobb palettát, hogy abból Németországban a CDU-CSU, a tradicionális nemzeti és vallási értékekhez erősebben kötődő pártok jöttek ki vesztesen. Romániában azonban (még) nem erről van szó. A keresztül-kasul történő „koalíciózás” sokkal inkább egy hagyomány permanenciája: hogyan éljünk meg minél jobban – közösen – az államból. A Cîțuland tehát egy zárófejezet címe, amely arról szól, hogy nehezen születik új a román politika napja alatt (is). A politika, mint gálya, az ár – a társadalom, a tradíciók – felett van, de azért még mindig e tradíció az úr.