Az út a függéshez

  [embed]

[/embed]

Marijuana cha-cha-cha

Megyek az egyik Emberhez. Gimnazista vagyok. Az utcán az odaszáradt kutyaürüléket kerülgetem, próbálok szlalomozni a kisgyerekes anyukák-apukák és a belvárosi fiúk-lányok között, akik egymás egójába mászva korzóznak. A kirakatokról visszaverődik a lámpafény, szép, tört formára csodálkozom rá, ahogy felemelem a tekintetem. Lefordulok a Nagykörútról egy mellékutcába, felmászom a büdös lépcsőház évszázados lépcsőjén, és bemegyek abba a lakásba, ahonnan a függönyök mögül ambient szűrődik ki. A Teljesen Beállt Gyerek általában tiszta volt. Legalábbis mindig a tisztítókúráján kaptam el, amikor semmi mást nem csinált, csak teát ivott. Ilyenkor általában úgy nézett ki, mint akit egy hajszál választ el attól, hogy leessen a székről és lefejelje csorgó nyállal a padlót. Amikor be volt állva fűtől, akkor viszont teljesen normálisnak tűnt, mint egy divattervező vagy médiamunkás. Leülök az ágyára, máshol nincs hely. Mindent elborítanak a ruhák, könyvek, üres pizzásdobozok, régi bakelitlemezek. - Szóval mi van? Kéne három egység - mondom, bár egyáltalán nem érdekel, hogy mi van. Csak a három gramm érdekel. - Semmi, Ákosék nem jöhetnek ide többet, mondd meg nekik, ha látod őket, ne is próbálkozzanak, nem adok nekik semmit. - Miért, mi volt? - kérdezem. Közben nézem, ahogy az illóolajok, füstölők, és a traubisodás üvegből készített vízipipa mellől előbányássza a patikamérleget. - Meg lettek kérve, hogy ne itt szívjanak a lépcsőházban, ne hangoskodjanak. Hogy amint kilépnek az ajtón, húzzanak el. Ezek meg itt bandáztak a lépcsőházban, beszóltak a szomszédoknak meg minden. Nem kell ez nekem. Haverok, oké, de megkértem őket, és nem. Ennyi, végeztem velük. Kiméri a három egységet. Közben a Szent Lajos király hídját lapozgatom, ezt találtam némi gandzsamorzsalék és egy alufólia alatt a széken. Mindenki meghal a végén, akkor, amikor neki kell, és neki rendeltetett. Valami ilyesmi a könyv lényege. - Ez megvolt? Tetszett? - kérdezem, és felmutatom a kisregényt. - Még nem, de ha lesz időm, elolvasom. - Lesz időd? Miér, mit csinálsz? - Hát a szokásos, tudod. Nem tudom, mi a szokásos, de annyira nem is érdekel. Betépek a traubisodásüvegből készített házivízipipán, amíg ő megint valami tisztítóteát csinál magának. Nincs kedvem beszélgetni. Megvan a három gém, fizetek, megyek. A fű nekem erotikus élmény. Szeszélyes nő, aki kicsinálja az idegeimet. Illatos, finom, dekadens, mint a Fekete Özvegy abban az ennivaló combközépig érő neccharisnyában. Mária, a szűznek álcázott kurtizán, hogy kurkásznám a gyantát a leveledről, szivi. Füstös álmok. Szexszel kelsz és szexszel fekszel, echte füves belassulás, minden érintés intenzív és tízszeresen finom, vagy épp tízszeresen durva. Az Anima Sound System Marijuana című száma volt az első, aminél azt éreztem, hogy a zene majdnem tökéletesen képes leképezni egy droghatást, és onnan kezdve kutattam az anyagos zenéket. Az elszálló hegyek megigéztek. Persze rá kellett szívni, hogy az igazi legyen, de ez már a függő működése eredménye volt, ami szertől független: mindig rátenni egy lapáttal, ha kell, ha nem. Aztán az ízek, a hangok orgiája, mintha eltűnne pár gát az érzékek elől, és minden sokkal intenzívebben jönne át a világból. Eltorzulva, lelassulva, néha érzem az agyamban a neuronokat is. Az évek során aztán elég unalmas lett a fű, bár egyre erősebb is. Homokkal felütött, és LSD-be áztatott és amfetaminos és ketaminos, és a jó ég tudja, mi még, a legjobb az volt, amikor reggel tízkor megálltam a szekrény előtt, hogy akkor most felöltözök, és délután négykor megjött Musztafa. Egy zokniig jutottam, egészen egyszerűen szétesett a valóság. Mariska meg Gombahercegnő, a két bosszúálló szutyok luvnya kiiktatta a szinapszisaimat. Ilyen talán az elmebetegség, illetve a kezdete. Még két hónapig zombultam akkor tisztán, fizikailag épp nem függtem semmitől, csak hát a kontrollvesztés Mária nénivel nullára írta az agyam. Full parás volt a az akkori Emberem. Egy lakótelepi díler, nem a belvárosi vonalaim egyike, hanem egy szétszívott, szétparázott, mindent túlbonyolító helyi vagánysrác. - Hello. Kellene két egység – mondom a telefonba. - Milyen egység? Inkább azt mondd meg, hány percre találkozzunk? - Mi? Hát dolgozom, figyelj, öt perc alatt végzünk - húsz éves egyetemista vagyok, a Pólus centerben dolgozom egy gyroszosnál, aztán pár hónap után kivágnak, az árrés miatt. Rés volt a bevétel és a kassza között, pedig esküszöm, csak annyit loptam, hogy észre ne vegyék. - Öt perc? Biztos? - Biztos, persze. Rámcsörög, amikor megjön a Pólushoz. Kimegyünk hátra, adom a pénzt. - Ez micsoda? - kérdezi. - Két gét kértem, ez annyi. - Nem igazán értem a helyzetet. - Azt mondtad, öt kell. - Francokat, kettőt mondtam, csak emlékeznék, ha ötöt mondtam volna. -Ne szívass – kezd rájönni az idegesség, látom a fején. – Öt percet mondtál. Direkt kérdeztem, hány percre találkozzunk. Mondtad, hogy öt. Öt perc az öt gramm. Érted, bárki lehallgathatja a telefont. Aha, majd pont két gramm fű miatt fogják lehallgatni a telódat, gondolom. Hülye szmóker. - Ne haragudj, legközelebb már tudni fogom. - Te, ezek kamerák? - kérdezi, miután elintéztük az árucserét, és megszagoltam a cuccot. Finom édes illata van. - Azok – mondom és felnézek. A szokásos biztonsági kamerák. - Bazmeg, legközelebb okosabban intézd, ezt nem hiszem el. Aztán elrohan. Jó cucca volt, de annyira rámhozta a parát, hogy inkább visszaszoktam a belvárosba. Ott meg jöttek a szmóker urban-legendek, a laptopjából hasist áruló öltönyös juppitól a füves baklaváig a Három Testvérben. Gazdag fantázia, szétszívottan szivárványos elmeszilánkok, és táskás szemek, felzabált idegrendszer. Az évek alatt mindig volt pár periódus, amikor szinte csak füvet szívtam, de mindig meguntam a szmókerek vörös tekintetét. A sajátomat is. Lazaság, ami egyre görcsösebb és halványabb lesz, üres buborék és maníros póz. Egy a sok közül, amit aztán felakasztok a szekrénybe a többi közé. Amíg újságíró voltam, sok jó asszociációt kaptam tőled, Mária, Mary Jane, te hosszúcombú gyönyörű szőkeség, köszönöm. A tripperrel meg majd csak elboldogulok, az volt a bónusz. De ez már a vég. Gimiskoromban volt azért igazán jó a fű. Marijuana chachacha, a sarkon elnyelt az éjszaka. Éjszakai fények. Minden puhább, lágyabb, barátságosabb és magányosabb. Lebegnek az alakok és lebegnek a sziluettek, harsányra festett nők és szpídtől pörgő játékteremhuszárok jönnek szembe, csöves alszik a járdán, egy részeg punk tarhál mellette. Agresszívebbek, gátlástalanabbak és vadabbak az emberek, nyersebb a valóság az éjszakai busz ablaka mögül. Aztán meg a járdáról, park padjáról, a kapualjból, ahol éppen ér a reggel, és az ébredés. Hajnali hazamenetelek és hajnali háztetők, művészetet csinálok az életemből. Lebegés. Hullám. Olvadó levegő, forró cseppek a homlokomon. Elhúzom a kezem a párás ablaküvegen, egy szívecskét rajzolok rá. Két nap az élet, de inkább annyi sem. Kubiszyn Viktor: Drognapló (részlet)