Az eljátszmázott ország

Egy technikatörténeti legenda szerint az amerikai vonatsínek nyomtávja (143,5 cm) levezethető a római harci szekerek tengelyhosszából, a kerekeik közötti távolságból. Ugyanis az amerikai vasúti nyomtáv az angliai, Stephenson-féle nyomtáv átvétele. Viszont ez sem előzmények nélkül alakult ki: ugyanis a vasúti kocsik a hintók gyártásának a szabványai szerint készültek. A hintók kerekei közötti távolságot pedig a rómaiaktól örökölt, régi kövezett utakban levő vájatok közötti távolságok határozták meg, melyeket a római harci szekerek „véstek” ezekbe az utcakövekbe. Sőt, még a római szekerek szélességét is vissza lehet vezetni arra, hogy két ló hátsójának kellett kényelmesen elférnie egymás mellett, a kocsi előtt. Vagyis: a római lovak fara évezredeken átnyúló szabványkonstrukciókat szült. Ez az urbánus legenda egy dologra cáfolhatatlanul rámutat: léteznek olyan döntések, amelyek hosszú távra szóló, „fejlődési útvonalat” jelölnek ki. Az a mód, ahogyan Klaus Iohannis játszmázik a kormányalakítással és az előrehozott választásokkal, egy közel ötven évvel ezelőtti döntésre vezethető vissza. Ceaușescu vezérszerepének konszolidációjáig, ugyanis az általa 1974-ben bevezetett államelnöki tisztség – egyfajta „alkotmányos ló” faraként – nagymértékben ősoka a mostani válságnak. Ceaușescu olyan hatalomkoncentrációt intézményesített, amely a Sztálin utáni kommunista Kelet-Közép-Európában is egyedülálló volt. 1974-ben bevezette a Román Szocialista Köztársaság alkotmányába az államelnöki intézményt, amellyel a célja az volt, hogy az általa kiformált „sztálinista nacionalizmust” (Ioan Stanomir kifejezése) állami szinten is könnyebben megjelenítse (s amelynek a végóráit, mellesleg, amolyan balkáni Übü-királyként volt kénytelen megérni). Csakhogy ennek a következménye az lett, hogy Románia 1989-et követően – eltérően a kelet-közép-európai államoktól – egy jóval „prezidencializáltabb” megoldás felé fordult az új alkotmányos keretek kialakításában, amiben óriási szerepe volt annak is, hogy az újonnan választott államfő, Ion Iliescu „forradalmársága” az a legitimációs tőke volt, amelyet a Nemzetmegmentési Frontnak (FSN) használnia és konzerválnia kellett ahhoz, hogy hosszabb távon is biztosíthassa domináns párt státusát a román pártpalettán. Ugyanakkor, eljutván 1991-ben az új alkotmány megalkotásának a szakaszába, a régi-új politikai elitnek a parlamentáris kormányzást – vagyis a parlamentnek alárendelt kormányzás intézményét – is meg kellett őriznie, mert ennek kétkamarás változata (szenátus és képviselőház) egyrészt immár politikai tradíció volt Romániában (tehát történelmi legitimáció nyújtott), másrészt a kormányzás parlamenti ellenőrzése fontos volt az alakuló pártkartell fennmaradásában. Vagyis ahhoz, hogy a parlamenti pártok egymás között ugyan versenyezve, de ugyanakkor a versenytért lezárva – vagyis másokat konszenzusosan kizárva – fenntartsák a maguk számára az állami erőforrásokhoz való hozzájutás, az államból való megélés lehetőségét. Így alakult ki a kilencvenes évek első felében egy (fél)prezidenciális rendszer parlamentáris mimikrije. Ennek lassú leépülése ugyan korábban megkezdődött, de a 2003-as alkotmánymódosítással – amely leválasztotta az elnökválasztást a pártok közvetlen választási versenyéről (megváltoztatva az elnöki mandátum időtartamát) – kiéleződött a Ceaușescu-Iliescu-vonalon örökölt prezidencializmus és parlamentarizmus közötti konfliktus. Ami láthatóvá vált: az instabil erőtér, amelyben az államfő és a parlament egymással szemben állnak. Ez már az alkotmányos szabályozás további hibája, az elnök pozíciójának, jogköreinek az meghatározása, amely egyaránt lehetővé teszi mind a voluntarista elnöki kísérleteket, mind pedig az arisztokratikus távolmaradást attól a közvetítő szereptől, amelyet az állam hatalmi ágai, illetve az állam és a társadalom között az államfőnek gyakorolnia kellene. Iohannis most voluntarista módon próbálta az előrehozott parlamenti választásokat kiprovokálni annak érdekében, hogy a liberálisok vélelmezett győzelmére minél hamarabb sor kerüljön. Az alkotmány 89. szakaszára támaszkodva – mely kimondja, hogy az államfő feloszlathatja a parlamentet, ha az 60 napon belül legalább két új kormányalakítási javaslatot elutasít – egy olyan politikai játszmába kezdett, amely biztosíthatja, hogy a kormányalakítással megbízott jelöltje biztosan bukva – egymás után kétszer – a parlament feloszlatását készíti elő. Nos, ebbe a megtervezett játszmába szólt bele az Alkotmánybíróság ítélete. A jogtudomány szerint a joggal való visszaélésre akkor kerül sor, ha az alanyi jog gyakorlása ugyan jogszerű, de nem rendeltetésszerű, vagyis az eset körülményeiből kitűnik, hogy a helyzet maga visszaélésszerű. A joggal való visszaélés tilalma pedig a polgári jog egyik alapelve. Az alkotmánybíróság némiképp dadogós ítélete mintha valami hasonlót mondana ki. Az államelnöknek joga – sőt, alkotmányos feladata –, hogy a kormányalakítás folyamatában szabadon nevezzen meg miniszterelnök-jelöltet, azonban ezt a jogkörét nem gyakorolhatja más cél érdekében, mint ami alkotmányos kötelezettsége, azaz annak céljából, hogy a lehető legnagyobb eséllyel kijelölje azt a kormányfőt, aki meg tudja szerezni a parlament támogatását. Márpedig a Iohannis és Orban megnyilvánulásai világosan mutatták azt, hogy a cél igazából nem a szolid kormánytöbbség elérése, hanem a kormányalakítási javaslat gyors megbuktatása, tehát Iohannis nem rendeltetésszerűen ért a jogkörével. Igaz, a politika lényegéhez tartozik a játék, a játszmázás. Nem is ez írandó Iohannis számlájára, sőt, még az alkotmány önkényes értelmezése sem. „Az önkényességhez való bátorság nélkül nincs politika”, írta az 1900-as évek elején Hermann Hefele német történész: ezért elmondhatjuk: Iohannis – felhagyván az előző ciklusban kialakított arisztokratikus távolságtartásával – most a bátorság kapuján lépett be a cselekvő politikába. Azonban a bátorság, a politikai cselekvés voluntarizmusa nem csupán őt és pártját viszi egy vesztes játszmába. Mert a játszmáknak ez a típusa immár kezd Románia politikai védjegyévé válni.