A kísérleti Európa – hova vezethet az EU átformálása Európai Egyesült Államokká?

Egy kísérlet járja be Európát, a föderalizálás kísérlete. Sokáig csak sejtésekből, hipotézisekből rajzolódott ki e terv, néhány folyamatból volt kiolvasható csupán. Kezdődött azzal a túlszabályozási lendülettel, amely az „uborka görbülete” fedőfogalom mentén híresült el a közbeszédben. Aztán folytatódott az európai bíróságok – előbb a Strasbourgi Emberjogi Bíróság, majd a luxemburgi Európai Bíróság – jogbővítő ítéleteivel, amelyek már egy európai, nemzetek fölötti jurisztokrácia árnyait vetítették előre. Ama furcsasággal, amely épp a Brexit nyomán lett elgondolkodtató, ugyanis ezekre az ítéletekre az angolszász precedensjog logikája kezd jellemző lenni – a lopakodó jogalkotásé –, miközben az (immár angolszászok nélküli) európai jogalkalmazás hagyománya szigorúbban jogalkalmazó, és inkább elutasítja ezt a bírói aktivizmust. Nos, paradox módon, az Európai Unió (luxemburgi) Bírósága és az Emberi Jogok Európai (strasbourgi) Bírósága a precedensértékű ítéletek meghozatalának gyakorlatával az európai hagyománnyal szemben nagyon is „föderatív szerv” lett, mert

az európai egyéneket egységesen irányító jogelveket és jogokat akar kimunkálni és az Unió lakosságára oktrojálni

– anélkül, hogy e bírói szervezeteknek meglenne a demokratikus felhatalmazása úgy, ahogy az egyes ténylegesen föderatív államok alkotmányos rendszerében megvan. E folyamat, a jogi aktivizmus föderalizmus felé mutató terelő lendülete eddig jobbára az EU-központok árnyjátékainak a logikájából volt csupán kiolvasható, s amint az olvasatokkal történni szokott, azokat ideológiai vitákban relativizálni is lehetett. Most azonban a folyamat radikális fordulatot vett. Németország új kormánya, a Scholz-kabinet immár saját kormányzati programjába is foglalta – egy vezető európai hatalom ambíciójaként – az európai szövetségi (föderális) állam – Európai Egyesült Államok – megteremtését az Unió megreformálásának az útján. Új kormányprogramjuk konkrét agendát is rendel ehhez: az Európai Szerződés módosítását, egy új, egységes európai parlamenti választási törvény elfogadtatását, mely transznacionális jelöltlistákkal és a csúcsjelöltség (Spitzenkandidat) erős intézményesítésével gyakorlatilag a nemzeti politikai tagoltságok (és azokon keresztül a nemzeti célok) visszaszorításával az „európai nép” megteremtésének a folyamatát kezdené el, már 2022 nyarától.

Joggal tehető fel immár a kérdés: megvalósítható-e egyáltalán ez az európai föderális terv?

A föderalizmussal kapcsolatos – mostanság nem nagyon olvasott – irodalomból az vehető ki, hogy ez csak az eddigi európai együttműködés szempontjából két fontos érték egyikének a feláldozásával lenne lehetséges. E két érték: a tagállamok egyenlősége és a stabilitás. Alfred Stepan amerikai politikatudós a 2000-es évek elején a föderációk komparatív vizsgálatával kereste a kérdést arra, hogy miképp függ össze a föderációk egy- vagy többnemzetiségű karaktere és stabilitása azzal a szerkezeti sajátossággal, hogy a föderáció tagjai egyenlő vagy különböző státusúak-e. Vagyis azzal, hogy a föderációk szimmetrikusak-e, avagy aszimmetrikusak. Az eredmény: a régi és stabil egynemzetű demokratikus föderációk (például az Egyesült Államok, Németország, Ausztria, Argentína) alkotmányos szerkezete szimmetrikus, a régi és stabil többnemzetiségű föderációk (például Kanada, Belgium, India) szerkezete aszimmetrikus. S minthogy az „európai nép” kimérája elérhetetlen, az európai föderáció csak többnemzetűként képzelhető el. De a Stepan-féle összefüggés értelmében e többnemzetű föderációk szimmetrikus elrendezésben – a tagállamok teljesen azonos státusa mellett – stabilan nem tudnak fennmaradni. Így az Európai Egyesült Államok hosszabb távú stabilitása sem tűnik biztosíthatónak az európai integráció eddigi egyik legfontosabb alapelvének – a tagállamok azonos és egyenlő státusának – fenntartása mellett. Vagyis: az egyes tagállamok közös alkotmányjogi nevezőre nem hozható, eltérő identitásaiból és történelmi érdekorientáltságaiból adódó különbségeit egyenlőségük fenntartása mellett csakis „antiföderális” keretben, folyamatos – és persze: meglehetősen nehézkesnek tűnő – „szövetségi módon” lehet megőrizni.

Okkal merül fel a kérdés: hova vezethet az Európai Unió átformálása Európai Egyesült Államokká, német minta szerinti szimmetrikus föderációvá?

Nos, ez a reform – amennyiben keresztülvihető – olyan belső aszimmetriát termelne ki a stabilitás fenntartása érdekében, amely igazából egy új, „demokratikus” birodalmi keretet eredményezne. Az ellentmondás tehát feloldhatatlannak tűnik. Az egyik út: a stabil, de nehézkes együttműködés fenntartása többé-kevésbé egyenlő tagállamok között, antiföderális keretben. Annak árán, hogy Európa mint civilizáció teret veszít, és hogy a tagállamokat külön fejlődési pályák keresésére ösztönzi. A másik: egy erős föderáció megteremtése, de olyan belső aszimmetriák kikényszerítésével, amely lényegében birodalmi keretet teremt az európai területi-kulturális sokféleség fölé. Aminek aktuálisan izgalmas kérdése: milyen változáson kell átmenniük egyes európai demokráciáknak ahhoz, hogy birodalmi központot emeljenek maguk fölé? Látható: igazán tartós kompromisszum a népek uniója és a birodalom között nincs – az európai inga nem áll le. A történelemnek nincs vége.