Gondolkodtunk a szerkesztő kollégákkal, hogyan tudnánk március 15-ét, nemzeti ünnepünket valahogy úgy piros betűssé tenni, hogy ne essünk az obligát ünnepélyeskedés csapdájába. Az ünnepek ugye évről évre ismétlődnek, minden évben van karácsony, március 15., és van születésnapunk is. Éppen a ciklikusságuk, a naptárhoz kötöttségük az, ami újra és újra átélhetővé teszi az ünnepeinket és a hozzá kapcsolódó érzéseket és tartalmakat. Mivel ez a lényege az ünnepnek: hogy egy, a mindennapi élet folyásából kiemelt időpontban eszünkbe jusson valami, ami számunkra fontos, amit évről évre továbbviszünk és továbbadunk a következő generációnak. Így jön létre és él tovább a kollektív emlékezet, a minket közösséggé tevő, legtágabb értelemben vett kultúra.

A ciklikusság állandóságot is jelent, de nem gépies ismétlődést, hanem minden alkalommal egyedi, rituális átélést, azonosulást mindazzal, ami az ünnep lényege. Ebben a tekintetben a kiemelt közösségi ünnepeink igencsak hasonlítanak a vallási ünnepekre: Jézus Krisztus nem születik meg minden naptári évben, viszont minden december 24-én éjjel megvan az alkalom ennek a keresztények számára oly fontos pillanatnak az újra átélésére, megérzésére és az örömre. Hasonlóképpen: a március 15-i ünnep struktúrájában a márciusi ifjak, Petőfi, Vasvári, Táncsics, vagy Batthyány és Deák, összességében az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc újra és újra felidézett története, jelentősége és üzenete az, amit megpróbálunk évről évre átélni, megemészteni, magyarázni és a jelenünkhöz adaptálni.

Ezért aztán az ünnepi rítusaink is változatlanok: a közösségi ünnepek általában ugyanolyan tartalmi keretek és külsőségek között, ugyanazokon a mindennapi térből kiemelt helyszíneken zajlanak minden évben. Persze gyakran esünk a kényelmesség csapdájába, és abból is rituális állandóságot csinálunk, amiből esetleg nem kellene. Évről évre ugyanazokat a beszédeket mondják el ugyanazok az nyakkendős, bocskais, kokárdás arcok, ugyanaz a rendezvények koreográfiája, ugyanaz a talán félreértelmezett, merev fesztivizmus eredményezi, hogy kipipáljuk az ünnepet, majd elégedetten mondjuk: ez is megvolt. Mintha minden karácsonykor, minden évben ugyanazt az ajándékot adnánk a szeretteinknek, ami, lássuk be, egy idő után unalmas és zavaró, még akkor is, ha az ajándékozás szeretete változatlan.

Nos, úgy találtuk, hogy a március 15-i ünnepi momentumot nem tudjuk jobban letisztítani a rátapadó, rátapasztott jelentésektől és a mellőzhető külsőségektől, nem tudjuk tisztábban és bensőségesebben megidézni, mint az alábbi, két évvel ezelőtt készült videónkban Petőfi Nemzeti dalának sorait felváltva szavaló – nem hivatásos versmondó – kolozsvári fiatalok hangja, szemüknek villanása és ennek a néhány percnek az egyszerű nagyszerűsége. Fogadják szeretettel: