Mifelénk, az erdélyi végeken a legtöbb embernek nincs különösebb baja a köztéri szobrokkal. Van egy olyan, hogy emlékezetkultúra, mondják a legtöbb embernek az illetékesek, és hát könnyen belátható: van. Vannak olyan halottak, akik még életükben valami fontosat csináltak, ezért az utókor lakói úgy gondolják, a tisztelet jeleként megérdemelnek egy köztéri szobrot. A legtöbb ember elsétál a szobor mellett, adott esetben odapillant, adott esetben pedig eszébe is jut valami a szobor kapcsán. És ez jól is van így.

Persze, változnak az idők,

változik a történelmi-társadalmi-gazdasági-kulturális környezet, jönnek-mennek az ideológiai áramlatok,

miáltal változik a közterekre állított szobrok megítélése. Mármint például az, hogy ki állhat kőbe-bronzba-másba vésve valamilyen közterületen, és ki nem. Bonyolult, szerteágazó, konfliktusokkal terhes ügy, nem is mennék bele. Azokról szólnék egy mondat erejéig, akik egyfajta áthidaló megoldásként azt szokták mondogatni: tüntessük el az összes, történelmi humanoidokat ábrázoló köztéri szobrot, aztán rakjuk tele a tereket bronzőzekkel, kőgombákkal, márványtölgyekkel, antracitnárciszokkal. Kiválónak tartom az ötletet, egy apró megjegyzéssel: nem a humanoidok helyett, hanem mellettük.

Dávid Ferenc szobra, Kolozsvár, Kossuth Lajos utca. A nagy daru nem kompozicionális elem, háttér.

Na de, addig is, amíg – ne adj Isten – egy szép napon beköszönt majd a köztéri szobrok szép új világa, itt vagyunk ezzel az egyesek által maradinak, avíttnak, ásatagnak tartott kultúremlékezeti szemlélettel, no meg a régi emberek köztéri szobraival. És időnként magasra is csap körülöttük az érzelmek, indulatok lángja. Mondok pár példát. A kolozsvári unitárius templom és kollégium közti… nos, egyesek szerint téren, szerintem résben ott álldogál 2019 óta Dávid Ferenc püspök első egész alakos szobra. Szép! Volt előtte egy buszmegálló. Hasznos! És lett belőle kis hercehurca, hogy szegény püspök szobrát szinte bebörtönözték oda, mint annak idején a hús-vér embert Déva várába. Eltelt pár év, a buszmegállót szépen megkérték, álljon picit odébb és minden el lett intézve. Néha beállok mellé a „térre”, elszívok egy cigit és beszélgetünk egyet a vallás, a hit szabadságáról, kételyekről, egyebekről. Nyilván el tudnám képzelni a szobrot máshol is, előkelőbb helyen, de így is jó, nagyon jó.

Aztán ott van az aradi Szabadság-szobor. 1890-ben felavatták (a magyarok), 1925-ben eltávolították (a románok), 2004-ben ismét felállították (a magyarok és a románok). Ez is rendben van,

amennyire csak az adott történelmi és egyéb kontextusok keretében rendben lehet.

Aztán itt van egy frissebb – meglátásom szerint tragikomikus – eset: a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szoborügy. Ugye, az történt, hogy az illetékesek meghirdettek egy pályázatot, a nyertes szoborterv viszont nem tetszett a népnek. Mire az illetékesek visszakoztak. Én érteni vélem a mögöttes politikai logikát, de akkor mondom halkan: illetékesek valahol terveznek egy templomot. Áldja meg őket az Isten! Na de arra jár a nép és nem tetszik neki. S akkor mi lesz? Átrajzolják? Meddig? Amíg mindenkinek tetszeni fog? Vagy elképzelem, hogy ez az írás kikerül a nyilvános térbe és lesznek, akiknek nem fog tetszeni. S akkor írjam át? De hátha akkor másnak nem fog? Látom is magam előtt, ahogy életem hátralévő részét ennek az egyetlen írásnak az át- meg átírásával töltöm. Érteni vélem az utópisztikus kommunális demokrácia ideáját, de… nem működik, na.

A kolozsvári Avram Iancu-szobor, kicsit más szögből nézve. De így sem maga a szépség kőbe vésett… szobra.

És akkor nézzünk egy másik esetet, amikor történetesen nem a „népharag” határozta meg egy köztéri szobor stílusát, hanem a megrendelő illetékesek agymenháza. Mert képzeljük csak el, mi történt volna, ha annak idején

nem Gheorghe Funar és bandája dönt arról, milyen egy szép Avram Iancu-szobor Kolozsvár központjában?

Esetleg született volna egy decens alkotás. Így azonban a kincses város a világ egyik legrandább köztéri szobrával büszkélkedhet. Amit ráadásul nem és nem és nem lehet elmozdítani, mert ha a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor ekkora indulatokat gerjesztett, akkor képzeljük el, mekkora vulkán törne ki Erdély fővárosában, ha…

Ilyen volt még nemrégiben a Ladea-szoborcsoport és környezete. (Fotó: Google Maps.)

És ezzel meg is érkeztünk az éppen aktuális szoborbotrányhoz. Ugye, Kolozsvár történelmi központja szépül: gőzerővel (már amikor) zajlanak a központi utcák felújítási munkálatai. Hogy mennyivel lesz szebb, mint eddig volt? Várjuk ki a végét. Igen ám, de történt valami furcsa: a munkálatok során a Farkas utcai Erdélyi Iskola szoborcsoportot (Romulus Ladea alkotását 1973-ban avatták fel) odébb tették, majd vissza, úgymond, a helyére. Csakhogy közben eltűnt a szobor alól a talapzat: egy jó nagy kődobogó, egy kiskert, egy kőforma, amelyen a három szoboralak neve állt (Gheorghe Șincai, Samuil Micu, Petru Maior), no meg két fenyőfa. És szinte azonnal kirobbant a botrány: cikkek sora jelent meg, különböző közéleti emberek horkantak fel, hogy hahó, ez így nem korrekt. (Lásd például itt, itt, vagy itt. Még egy jó kis kerekasztal-beszélgetést is szerveznek a téma kapcsán, ami helyes.) Persze, mondhatnám rosszmájúan, hogy na, úgy kell a románoknak, most akkor látják ők is, milyen érzés, amikor megcsonkítják a számukra fontos köztéri szobrokat. De nem mondom. Ugyanis egyetértek a felszólalókkal. Mégpedig azért, mert Romulus Ladea úr annak idején (a művészeti koncepción kívül minden egyéb kontextustól eltekintek) megtervezett és megvalósított egy köztéri szoborkonstrukciót. Amelynek a szoborcsoport talapzati része is szerves részét képezte, az egész hóbelevanccal. A tervező cég arra hivatkozik, hogy megkapta a műemlékvédő bizottság összes vonatkozó engedélyét a talapzat eltávolítására. Jó, ezen is el lehet töprengeni: jó fejek lehetnek ezek a műemlékvédő bizottságiak. De ahhoz,

hogy ők hülye engedélyeket bocsássanak ki, valakinek be kell adnia egy hülye kérvényt,

amelyben a talapzat eltávolítása benne foglaltatik. Olyat ugyanis még nem láttam, hogy egy bizottság csak úgy magától osztogatná az engedélyeket.

Na és akkor kérdezem: mit szólnánk ahhoz, ha egy újabb főtéri arcfelvarrás során eltávolítanák a Mátyás-szoborcsoport talapzatát? Továbbá mit szólnánk ahhoz, hogy valamiféle ködösen szép elmélet alapján a talapzaton álló vezéreket felállítanák a tér különböző pontjain? Sétáljanak csak szembe az emberek Magyar Balázzsal, Kinizsi Pállal, Szapolyai Istvánnal meg Báthory Istvánnal. Akár magát a király is le lehetne szedni arról a magas lóról, hát miért is ne, hadd állingáljon lovasterpeszben ő is, más időket élünk, ugye.

A sokat látott Mátyás-szoborcsoport Kolozsvár főterén. Majdnem eredeti állapotában.

Mi a baj ezekkel az elképzelésekkel? Röviden, ez: egy műalkotás úgy teljes, ahogy azt az alkotó(k) megvalósították. Vitatni lehet, utálni lehet, imádni lehet, de módosítani… persze, látjuk, azt is lehet. A Mátyás-szoborcsoportról leszedték a címert, aztán feltették rá az ominózus Iorga-táblát, aztán levették, aztán visszatették, aztán megint levették és odarakták a szobor elé a földre… szóval hogyne, sok mindent lehet. De akkor esetleg azt is lehet, hogy fogom magam és átrajzolom a központot tervező építész hölgyek, urak rajzát, ahogy nekem tetszik. Hogy tajtékozna tőle az építész szakma, és teljes joggal.

Így aztán ezt mondom: nagyot tévedtek a tervezők, az engedélyezők és egyáltalán, mindenki, akinek a keze benne van a Farkas utcai Ladea-szoborcsoport módosításában. És a kolozsvári bíró is nagyot tévedett, amikor a felfele horgadó botrány közepette kijelentette, tesznek majd a három szoboralak alá valamiféle talapzatot.

Nem. Vissza kéne tenni. Úgy, ahogy volt.

És amíg nem jön el a gombaemlékművek, bébinyúl-szoborcsoportok, kutyus-cicus barátság monumentumok szép új világa, így kellene viszonyulnunk minden olyan alkotáshoz, amely kulturális memóriánk amolyan emlékeztetője. Vagy kortárs-korporatistául: kind reminder.

A fotókat, egy kivételével, Szántai János készítette.