A Nemzeti Front világraszóló győzelme a franciaországi törvényhozási választásokon (valójában regionális választásokról van szó – a szerk.) nagyon sokak számára egy régebb óta megjósolt folyamat igazolása.

Egy olyan törésvonal jele, mely kezd egyre mélyebbé válni az „intézményes Európa” politikai pártjai és azon jelenség között, mely a közvélemény szintjén gyors, egyértelmű és erőszakos reakcióként született meg a jelentős, sokkoló momentumokkal kapcsolatos kudarcokra, hebegésekre, bizonytalanságokra és túlságosan általánosító és átpolitizált megközelítésekre, vagyis előbb a mélyreható gazdasági, pénzügyi és társadalmi válságra, majd az ellenőrzés nélküli migrációs hullámra és a közelmúltban a terrorista merényletek sorozatára.

Egyre hevesebben és egyre több érvvel kezdték el bírálni a „közös Európa” gondolatot, és jelen körülmények között egy részük válaszoknak, sőt hiteles megoldásoknak tűnnek.

Populizmus? Szélsőségesség?

Üres szavak, melyeket nem kísér egy részletes tervekkel kapcsolatos, érvekkel alátámasztott gondolkodás, mely megmutatná, hogy miként lehetne alkalmazni olyan elképzeléseket, melyek – legalábbis egy részük – mélyreható társadalmi és gazdasági töréseket, alapvető törvényváltozásokat, európai és nemzetközi partnerekkel fenntartott „kapcsolatok megszakítását” jelentik?

Minél súlyosabb a válság, annál jobban mélyül az európai építmény és az azt vezető politikusok iránti bizalmatlanság, minél inkább eluralkodik az érzés, hogy az európai intézményekben királyi módon megfizetett alkalmatlan tisztviselők ülnek, annál inkább mindegy, vannak-e vagy nincsenek valódi érvek. Egy csúcspontra vagy a csúcspont közeli helyzetig eljutott válság idején már csak a megfelelő csalit kell bedobni. Melyiket? Lássuk, hiszen talán önöknek meglepőnek tűnik, a Nemzeti Front programja nagyon sok hasonlóságot mutat a görögországi Sziriza vagy a spanyolországi Podemos elképzeléseivel, ugyanakkor az európai nacionalista pártok doktrínai platformjának kiterjesztése; azokról van szó, melyek közös hálózatot alkotnak és – mint tudják – jelentős képviselettel rendelkeznek az Európai Parlamentben is.

Íme, néhány fő pont a Nemzeti Front 2012-es választási programjából: (itt megtalálhatják a Marine Le Pen által jelenleg képviselt teljes politikai platformot)

EURÓPA

– egy szuverenitási minisztérium létrehozása

– a nemzeti jog európai joggal szembeni elsődlegességének visszaállítása

– Németországgal történt megállapodás nyomán kilépés az euró-övezetből

– Franciaország európai költségvetéshez való hozzájárulásának csökkentése oly módon, hogy a szaldó nulla legyen

– kilépés a Schengen-övezetből és a nemzeti határok ellenőrzésének visszaállítása

– az európai szerződések radikális újratárgyalása az elvesztett nemzeti szuverenitás visszaszerzése érdekében

– közösségi szintű elsőbbség az európai termékeknek. Kvóták és díjak bevezetése a közösségen kívülről származó termékek importjára.

VÉDELEM

– kilépés a NATO-ból

– kilépés az EUROCORPS-ból (európai védelem)

– Nemzeti Gárda megszervezése 50.000 tartalékosból (férfiak és nők), melyet gyorsan mozgósítani lehet az egész nemzeti területen.

BEVÁNDORLÁS

– a nemzeti preferencia bevezetése az alkalmazások, a szociális lakások és a szociális juttatások (különösen a családi juttatások) esetében

– a családegyesítés megszüntetése

– a „tartózkodási kártya” érvényességének 10 évről 3-ra csökkentése, a megszerzési feltételek nagyon szigorú ellenőrzésével

– 5 éven belül 200.000 új belépésről 10.000-re kell csökkenteni a Franciaországba törvényesen érkező bevándorlók számát

– a francia jogba be kell vezetni az illegális bevándorlók törvényesítésének tilalmát.

Mindennek óriási hatása lesz, nemcsak Franciaországra nézve, hanem mindarra, amit az Európai Unió jelenlegi intézményi struktúrája jelent, azt vetítve előre, hogy újratárgyalhatják mindazt, ami most a tagállamokat összekötő kapcsolatok jogi architektúráját, a római szerződés óta létrehozott egész szerződésrendszert jelenti, brutálisan felborítva a mindenféle megállapodások rendszerét, a kereskedelmiektől és vámügyiektől a biztonsággal és védelemmel kapcsolatosakig.

Nagyon könnyű azt mondani, hogy „Franciaországnak az európai partnereivel együtt fel kell készülnie az EURÓ-val zajló szerencsétlen kísérletezgetés abbahagyására és vissza kell térni a mindenkinek kedvező nemzeti pénzekhez, ami lehetővé tenne egy versenyt segítő és gazdaságainkat lélegzetvételhez juttató leértékelést és a visszatalálást a jóléthez. Tevékenységünk összehangolásában és

az EURÓ-kísérlet tervezett leállításában a francia–német párosnak kell a motorszerepet betöltenie”.

Milyen „európai partnerek”? Milyen garancia lesz arra, hogy Németország része kíván majd lenni annak a motornak, mely végrehajtja az euró-kísérlet „tervezett leállítását”? Legalább nagy vonalakban, legalább koncepció szintjén, legalább Franciaországra nézve létezik-e egy hatástanulmány azokról a rövid-, közép- és hosszú távú következményekről, melyekkel egy ilyenfajta lépés járna, az Európára gyakorolt és a globális pénzügyi egyensúly ezzel egyidejű szétrobbanása által okozott katasztrofális hatásokról nem is beszélve.

Persze, ahogy azt a Sziriza is kérte Görögország esetében, azonnal ki akarnak lépni a NATO-ból és a Schengen-övezetből (az állandó határellenőrzés bevezetéséhez). Csakhogy Görögországgal ellentétben Franciaország nukleáris nagyhatalom, következésképpen egy közös európai védelmi terv és egy keleti vagy a dél-délkeleti szárny felől érkező súlyos fenyegetéssel szembeni esetleges közös reakció egyik pillére. Franciaország esetleges kilépése (aminek hatását felerősíthetik a nacionalista pártok által Görögországban és Spanyolországban már felvetett hasonló lépések) szó szerint aláaknázná az egész jelenlegi biztonsági struktúrát és több mint jelentősen csökkentené a NATO erejét, valamint reménytelenné válna egy közös európai védelmi és biztonsági koncepció esetleges megvalósulása.

De ez nem jelenti azt, hogy a Nemzeti Front ideológiai programjában ne lennének olyan azonnali sikerre pályázó elemek, mint „egy olyan stratégiai protekcionizmus bevezetése, melyet pontosan és rugalmasan irányítva ki fognak igazítani”, vagy a gondokkal küszködő gazdasági egységek állam általi átvétele, gyakorlatilag a gyengének vagy nem hatékonynak tartott elemek sürgős államosítása, néhány bankot is beleértve. Meddig terjedhet ki egy ilyenfajta protekcionizmus? Erre nincsenek egyértelmű válaszok, hanem csak – szintén populista típusú – programszerű jelzések, melyek azt az óhajt kívánják kifejezni, hogy megkezdenék a harcot a WTO által a nemzeti termelőkre nézve kedvezőtleneknek tartott egyes szabályozásokkal, főleg a mezőgazdaság területén, ahol – például – azonnal felváltanák a Közös Agrárpolitikában szereplő szabályozásokat egy Francia Agrárpolitika szigorúan nemzeti jellegű szabályozásaival.

Ezek és sok más hasonló egy lépésekből álló egységes csomagot alkotnak, ami

Franciaország de facto kilépését jelentené az EU-ból és a NATO-ból,

és ami önmagában is kolosszális, ugyanakkor következményei révén megsemmisítő esemény lenne, amennyiben összekapcsolódna Nagy-Britannia esetleges azon döntésével, hogy elhagyja a közös európai rendszert.

A rendszer felbomlása felgyorsítaná azt a már most is létező tendenciát, mellyel teljesen újrafogalmaznák az európai konstrukciót, az észak-európai államokra helyezve a hangsúlyt, melyek körül egyre lazább koncentrikus körökben helyezkednének el azok az országok, melyek esetleg még megőriznének némi kapcsolatot a központi maggal, de nyilvánvalóan egyre autarchikusabbá válva, (óriási, szinte elképzelhetetlen költségekkel) visszatérve a nemzeti pénzükhöz és egy „stratégiai protekcionizmus” elvén alapuló etatista ellenőrzési rendszerhez. A túlélési lehetőség az illető országok gazdaságának erejétől és méretétől függően különböző lesz, a leghátrányosabb helyzetben pedig – nyilvánvalóan – az EU perifériáján elhelyezkedő országok lesznek, melyek gazdasága még az átmenet szakaszában van és melyek konfliktusos övezetek közelében találhatók és/vagy annak a még távolról sem leállított migrációs hullámnak az útvonalában, mely a Közel-Keletről, Közép-Ázsiából, délről pedig a Magrebből és Fekete-Afrikából indul ki.

A végső döntést a most óriási, teljes mértékben valós és kézzelfogható, a növekvő bizonytalanság által felerősített nyomás alatt álló

nemzeti választók hozzák majd meg,

akik egyre keményebben reagálnak az európai politikák kudarcára, elsősorban azokra, melyek célja a migrációs áramlás leállítása és a több tagállamban tapasztalható számos, túlságosan sok belbiztonsági rés megoldása lenne. Mindez egy olyan heves nacionalista hullámhoz vezet-e majd, mely szélsőséges és nacionalista, bal- vagy jobboldaliságuktól függetlenül hasonló platformokkal rendelkező pártokat juttat majd hatalomra Európában?

Elképzelhető. Sőt, egyre inkább lehetséges. Az ezzel járó következményekkel együtt. Melyeket a jelenlegi nemzedéknek kell majd elkönyvelnie, olyan nemzeti tájkép elé állítva Európában a következő nemzedéket, mely iszonyatosan hasonló lesz a második világháború előttihez. Az autarchikus nemzetállamok stádiumához visszatérő Európa, ehhez nem fér kétség, az összes lehetséges robbanás és a gyűlöletek teljes csomagja és a történelmi intolerancia visszatérésének Európája lesz. Olyan Európa, mely újra területi követelésektől lesz hangos. Olyan Európa, mely már szinte semmit sem fog számítani a világ hatalmi játszmájában, tekintettel arra, hogy ilyen körülmények között biztosan megszűnik a jelenlegi legnagyobb közös piac.

Ha ez a cél, akkor ez a megfelelő út és úgy tűnik, szaporán és lelkesen el is indultak rajta.