Egy ideje divat monarchistának lenni. A monarchia egyfajta idilli imázzsal szerepel egyre gyakrabban a tévében, és több ezer euróval diszkréten megfizetett zsoldosok dicsérgetik, akik egyébként bizonyos összegekért a volt főnökeiket is mindenhol körbenyalogatnák – nemcsak a mostaniakat.

És mindenféle erkölcstelen, sőt amorális viselkedésű alakok szállnak be a királypártiság csónakjába, minél több mindent bemocskolva maguk körül, lerombolva ezáltal a monarchiának nevezett politikai-jogi intézmény valódi presztízsét.

Ez szomorú, ugyanis egy királyi ház, bármelyikről lenne is szó, többet érdemel, mint azok a botrányok, melyekben a mienk oly sok éve érintett. A II. Károlynak nevezett királykarikatúrától kezdve, akihez gyáva tettek és korrupció kötődik, Románia királyi házának szinte minden tagja mindenféle gyanús történetekben, vagy valódi botrányokban volt érintett, melyek közül csak a legutóbbiakat említjük.

Románia királyi házának botrányai

A közvéleménynek nem nagyon tetszett, hogy bekerült a királyi családba egy tucatszínészecske, akinek az az egyetlen művészi teljesítménye, hogy két percig együtt szerepelhetett a Titanic vals-ban a színpad olyan gigászaival, mint Dem Rădulescu, Tamara Buciuceanu-Botez, Mihai Fotino stb. Aki egy csomó gondot hozott magával, melyek között még bűnügyek is , például megvesztegetés elfogadása és más hasonló bűncselekmények. Aki nevetséges módon megpróbálkozott a politizálással is, ráadásul a PSD pártlistáján.

Úgy tűnik, az illető helyzete túlságosan is kínos a normális standardokhoz képest – ehhez elég a következő mondatot elolvasni: „Karl Friedrich KF (királyi fenség – a szerk.), Hohenzollern-Sigmaringen trónörökös képviselői 2004 augusztusában a Hohenzollern név engedély nélküli használatával vádolták Radut (Radu Duda – a szerk.), és azzal, hogy jelentős pénzösszegeket kért olyan személyektől, akik érdeklődtek e cím megvásárlása iránt.” Konkrétabban, igazi kortárs román parlamenti képviselői, vagy polgármesteri viselkedés!

I. Mihály király különféle újabb vagy régebbi tetteire nem szeretnénk most kitérni, túl sok helyet foglalnának. A második világháború kapcsán sok vád érte az 1944-es, de nemcsak az akkori tettei miatt.

Szemére vetették, hogy bár anyai ágon rokoni szálak fűzték a brit királyi családhoz, nem tett túl sokat azért, hogy elismerjék Románia szerepét hadviselő félként, így aztán hazánknak a végén a legyőzött ország státusza jutott, területeket veszített és súlyos háborús jóvátételek megfizetésére kényszerült. De a másik oldalról is vád érte, ugyanis szemére vetették, hogy nem kilincselt eleget Sztálinnál az ország sorsának megkönnyítése érdekében, mégis azon kevesek közzé tartozott, akik megkapták a szovjet Győzelem érdemrendet, amely jelentős jogi státuszt biztosított a birtokosának a szovjet állam bármely hatóságával szemben. Konkrétabban, tiltakozásul visszaadhatta volna a kitüntetést, de nem tette meg, könnyedén elfogadva az összes keletről érkező határozatot. Egyes román történészek érintették ezt a lehetőséget, mellyel az uralkodó rendelkezett, de nem mélyültek el ennek vizsgálatában.

A román királyi ház fejeként többé-kevésbé közvetlenül érintett volt az utóbbi időben kirobbant összes politikai botrányban, ha nem másképp, akkor azzal, hogy egyeseknek, vagy másoknak megengedte, hogy bizonyos dolgokról nyilvánosan beszéljenek.

A legutóbbi, meglepetést vagy súlyos szavakat kiváltó engedély tárgya az Emlékezet ereje (Puterea Memoriei) című fényképalbum, melyet néhány napja adott ki az Orosz Föderáció bukaresti nagykövetsége. Az 1944–1945-ös időszakban harcoló szovjet és román katonák fényképeit és beszámolóit tartalmazó albumot Románia királyi házának védnökségével adták ki, ami számos személy nemtetszését kiváltotta, akik úgy vélik,

a király újra elárulta azokat a katonákat,

akiket 1944. augusztus 23-a után ejtettek fogságba és vittek a Szovjetunióba, valamint azokat a román férfiakat és nőket, akik nagyon megszenvedték a szovjet csapatok átvonulását az országon, ugyanis sokukat deportálták vagy börtönbe küldték, hogy ott haljanak meg.

A román királyi család egy másik tagja, az AEÁ-ban élő Irina (Irén) hercegnő illegális kakasviadalokat szervezett és a bíróság előtt beismerte bűnösségét. Senki sem tehet úgy, mintha nem látná az egész helyzet nevetségességét.

A román királyi ház még élő tagjai által az utóbbi években elkövetett hibák szféráiban tett kirándulásunk végén említsük még meg a családnak azt az ágát, melyet a király ugyan nem ismer el, de megteszi helyette az ország és a világ minden bírósága, és amely II. Károly egy másik tette nyomán keletkezett: annak következtében, hogy 1918-ban, Odesszában feleségül vette Ioana Lambrinót.

Konkrétan, Paul Lambrino herceg – II. Károly unokája – szintén érintett a hazánkat és főleg az erdőinket tönkretevő botrányokban, az akkori erős emberekkel, Viorel Hrebenciuc-kal és Andrei fiával, Ioan Adammal és a feleségével, meg másokkal együtt.

A királyság nevű politikai eszköz

Ez a szöveg egyáltalán nem vádirat. Nem ez a szándék, de „ezek a szavak fájnak nekünk”, ahogy azt Jean Constantin mondta a Bacchus titka (Secretul lui Bachus) című filmben. Ezek a szavak valójában minden normális embernek fájnak, aki felfogja, hogy a „noblesse oblige”, és még inkább a „la royalité”.

Erről beszél Neagu Djuvara is: „Ion Iliescu, Dudán keresztül, ügyesen «lefizette» a királyt. Visszaadta neki Soborsint, aztán előkészítette a Peleş-kastély visszaszolgáltatását. Véleményem szerint Mihály királynak szegényen és tisztán kellett volna meghalnia. Ion Iliescu olyan dolgokat adott vissza neki, melyek tényleg az övéi voltak, de később kellett volna elfogadnia azokat, nem ettől az embertől.”

Ez a szöveg pedig sokkal nyíltabban beszél egy olyan eseményről, melyben a PSD-nek – a román kommunista párt büszke örököseként – sikerült felhasználnia a királyi házat.

Románia királyi háza ezáltal szerepet játszik mások politikájában, de csak tudatlan eszközként. Mindnyájan a királyság intrinszek presztízséhez igyekeznek kapcsolódni – ami az Erzsébet-palota kertjében szelfiket készítőkéhez hasonló naivitásról árulkodik. A román politika szálait húzogatók ezt pontos és egyértelmű célból teszik: saját céljaikra akarják felhasználni, és egyáltalán nem a monarchia visszaállítására.

A monarchia visszaállításának törvényes menete

A monarchia visszaállítása két szempontból lehetetlen: először jogi, aztán politikai szempontból. Egy adott ponttól kezdve a kettő egy döntően negatív eredmény irányában egyesül.

Konkrétan, a román alkotmány 1. cikkelye (2) bekezdésének rendelkezései rögzítik, hogy a köztársaság a román állam kormányzati formája.

Az alaptörvény 152. cikkelye (1) bekezdésének rendelkezései azonban az alkotmánymódosítás korlátait rögzítik: „Jelen alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányzati formára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései nem képezhetik módosítás tárgyát.”

Milyen következményei vannak ezeknek az alkotmányszövegeknek? Először is az, hogy a monarchiának – ha vissza akarják állítani – önmagában is két alkotmánymódosítást kell elérnie, ugyanis elengedhetetlenül ki kell venni a 152. cikkely (1) bekezdésének rendelkezései közül a köztársasági kormányzati formát, aztán a második módosítással effektív módon meg kell változtatni a kormányzati formát. Ebből aztán két speciális népszavazás következik, csak az alkotmány módosításához.

De ezt a két módosítást másik két népszavazással kell megalapozni, mert a román állam köztársasági államformájára vonatkozó tézis kiiktatásának elfogadásáról döntő népszavazást nem lehet az alkotmány effektív módosításáról döntő népszavazással egyszerre tartani, mivel az alaptörvény 151. cikkelyének rendelkezései szerint az alkotmánymódosítás tervezetét előbb a Parlamentnek kell elfogadnia.

Miért kell két további népszavazás? Mert az alkotmány szerint a román állampolgárok népszavazással gyakorolják szuverenitásukat (2. cikkely), ezeket pedig nemzeti fontosságú kérdésekben hívják össze (90. cikkely) – a monarchia visszaállítása pedig ilyen kérdés.

Konkrétan, ha Románia újra monarchia szeretne lenni, a következőket kellene tennie:

1. Érvényes népszavazás, mellyel az állampolgárok az alkotmány 152. cikkelye (1) bekezdésének módosítását kérik a Parlamenttől, kiiktatva az állam köztársasági államformájára vonatkozó IV. tézist.

2. A Parlamentnek, az alkotmány 151. cikkelye által leírt eljárás után, el kell fogadnia az alkotmánymódosító törvényt, kiiktatva ezáltal a IV. tézist.

3. Az állampolgároknak népszavazással el kell fogadniuk az alkotmányt módosító törvényt (2. népszavazás).

4. Az állampolgároknak egy újabb népszavazáson kell véleményt mondaniuk arról, hogy monarchiára változtatják-e Románia kormányzati formáját. Esetleg egy új király kiválasztását is kérhetik majd tőlük.

5. A 2. és 3. pontban leírt eljárások megismétlése, melyekkel Románia újra monarchiává válik (4. népszavazás).

Mi a szembeöltő itt?

Ezek az eljárások sokáig tartanak, sokba kerülnek, és nem biztos, hogy kedvező eredményt hoznak. Ezen kívül egy esetleges kedvező eredmény az alkotmány jelentős módosítását vonja maga után, amit nehéz megvalósítani, és olyan körülmények között kellene végrehajtani, amikor nem kellene ennyire kényes ügyeket piszkálni.

Annak ellenére, hogy néhány csökött elme kikényszerítette a népszavazási törvény módosítását és annak érvényessé nyilvánítását akkor is, ha csak a választói jegyzékben szereplők 30 százaléka szavaz, még ez a részvételi arány sem biztos, hogy összejönne. Annál is inkább, mert egy hatékonyabb Alkotmánybíróságnak vissza kell majd állítania a választói jegyzékben szereplők 50 százalékának részvételét előíró logikus és legitim küszöböt.

Ezen kívül senki sem beszél arról, hogy a köztársaság hívei többen vannak, ha pedig a szükséges négy népszavazásból az elsőn ők győznek, akkor a többit már meg sem kell tartani. Ugyanez a helyzet akkor is, ha elbukik a romániai monarchia hipotetikus – valójában kvázi lehetetlen – visszaállításához szükséges négy népszavazás bármelyike.

Politikailag lehetetlen

Politikai szempontból a monarchiához való visszatérés – mint ahogy különben a román állampolgárok körében az utóbbi két évben tapasztalható népszerűség-növekedése is – a jelenlegi politikai rendszer kudarcának beismerését jelentené.

Még akkor is, ha a jelenleg létező pártok csődöt mondtak, még akkor is, ha a Parlament az a hely, ahol a bűnözőket a rendőröktől és a törvényességtől megóvó törvényeket fogadnak el, a román politika még nem múlt ki és továbbra is van benne potenciál, ahogy az 2014 novemberében újra látszott.

Márpedig az áttérés a monarchiára, bármennyire is korlátozná azt az alkotmány, a pártokat és a kormányt a mindenkori király foglyaivá tenné – legalábbis a monarchia újbóli bevezetése utáni első 20 évben –, mert az uralkodó, ismétlem, nem „természetes úton” jelenne meg, hanem éppen annak beismeréseként, hogy a köztársasági intézmények képtelenek voltak szabályozottan és úgy, ahogy koherensen működni.

El tudnak képzelni, tisztelt olvasók, egyetlen olyan hatalmat nagyon akaró, vagy éppenséggel hataloméhes román politikust – aki a legvalószínűbb módon arrogáns is –, aki hagyná, hogy ennyire függjön egy olyan személytől, akit nem tudna felfüggeszteni és aztán leváltani? Mert nagyon nehéz elérni egy király lemondását, ha az országban nincs effektív módon polgárháború. Egyetlen válasz van és az teljesen negatív.

Ha a kommunisták nem szüntették volna meg a monarchiánkat, most kétségtelenül másfajta román állam lenne, a király presztízse pedig – több mint 70 évnyi uralkodás után – óriási. Egyetlen politikus sem merte volna semmilyen módon megbántani, mert egy sok évtizede trónon ülő uralkodó szava kevesebb mint egy nap alatt lenullázná a kérdéses személy presztízsét, az illető pedig bizonyos időre csaknem páriává válna a politikában.

Minthogy ez nem így történt, Románia vagy az 1989–1990-es időszakban, vagy 1996, illetve 2000 után térhetett volna vissza a monarchiához. Mivel ezt akkor nem lehetett megvalósítani, sor került az elnök- és kormányváltásokra, melyek nyugodt körülmények között zajlottak le.

A nyugalom a monarchiára vonatkozó követelések alaptalanságát jelentette,

mert bebizonyította, hogy az emberek nem nagyon akarták az állam kormányzati formájának jelentősebb megváltoztatását – ami túllépett volna a társadalomba mélyen beleivódott kommunizmuson. Mára normális dologgá vált a kormányok és az elnökök váltakozása, nem kell az embereknek meghalniuk, nincsenek utcai harcok – tehát nincs szükség olyan döntőbíróra, amilyen egy uralkodó lehetett volna.

25 év után a románok bizalmatlanságot tanúsítanak a politikusokkal és főleg a pártokkal szemben, de bíznak a köztársaság intézményeiben – ahogy ők értelmezik azokat. Ez látszott akkor, amikor politikai analfabéták egy csoportja a Parlamentben azt javasolta 2013 tájékán, hogy az elnököt a Parlament két házának együttes ülésén válasszák meg. Készítettek néhány felmérést, az eredmények pedig egyértelműek voltak: a polgárok több mint 90 százaléka közvetlen elnökválasztást akar, így aztán a témát diszkréten elhantolták.

A polgárok – főleg a 2009-es 2014-es kiélezett választások után – elhitték, hogy effektív módon választhatnak és megváltoztathatják a választások és az ország elnökének sorsát, és ezt a hitet nagyon nehéz oly mértékben megváltoztatni, hogy egy királyban kezdjenek hinni.

Főleg, hogy nem világos, melyik királynak kellene trónra kerülnie. A soborsiniaknak, vagy másoknak, talán Londonból? Egyértelmű, hogy milyen a honiak presztízse a kakasviadalok, a visszaszolgáltatások és a Kacsafejben (Capul de răţoi) való rövid szereplések után, függetlenül attól, kik voltak azok a nagy színészek, akik effektív főszereplői voltak a drámának.

És mivel a román politikusok sem szeretnék, ha korlátoznák a hatalmukat – legfeljebb az agyukból és a lelkükből kiirthatatlan ostobaság és pofátlanság/arrogancia által –, egyértelmű a képlet eredménye: továbbra is kihasználják majd Románia jelenlegi királyi családját, de ennyi. Románia alkalmas vezetőkre váró köztársaság marad.