„Tizenkétezren meneteltek nemzetiszín arcfestéssel és zászlókat lobogtatva Bukarest utcáin. Na nem a román–magyar focimérkőzés balhékereső ultráira gondolok, hanem az ellenséges hangulatú rangadó másnapján felvonuló nagy-romániás egyesülést követelőkre. (…)
Mi beledöglenénk, ha újabb koloncot akasztanának a nyakunkba. (…)

Természetesen az egyesülést lehetővé tevő alkotmánymódosítás is a programjukban szerepel. Érdekes, hogy ebben az esetben a legfelsőbb bírói tanács egyetlen tagja sem kiáltott »árulást«, mint tette néhány napja Kelemen Hunor esetében, aki a székelyföldi autonómiatervezet kapcsán emlegette az alkotmány módosításának szükséges voltát. Tudjuk, a kettős mérce mifelénk államgépezeti kellék. Mielőtt még valaki a jegyzetíró szándékát félreértené, és magyar érzelme miatt háborús uszítással vádolná, ki kell mondani: az egyesüléspártiaknak joguk van vágyaikkal utcára vonulni.

És nekünk is jogunk van követelni a Székelyföld autonómiáját, vagy netán Erdély függetlenségét is. Mert felelősek vagyunk unokáink magyartudatú jövőjének megteremtéséért a szülőföldön. Abba is beleszólásunk van, hogy mire használják adólejeinket. Mennyit költenek az áttelepült moldovaiak iskoláztatására, letelepítésére, és mibe kerül nekünk egyénenként is az egyesülés útjának kikövezése?

Annak ellenére kell erről beszélni, hogy Kisinyovban járva nem tapasztalható valami lelkes egyesüléshangulat, de a történelmi tanulságokat nem szabad figyelmen kívül hagyni.”