Radu ma este nem nézte a tévében a Románia–Magyarország mérkőzést. Mint ahogy nem nézte a labdarúgó világbajnokság döntőjét sem. A folytatásban elolvashatják, miért gyűlöli egy vegyes család (székely apa, román anya) fia a sportok királyát.
Foci… ellenszenves számomra.
Ne lássam, ne halljak róla. És meglepőt fogok mondani: nem, nem a „focigladiátorok” miatt – akik olyan lányokba kapaszkodnak erősen, akiknek az intelligenciája egy táskáéval vetekszik, és akik egy kanál csorbáért levetkőznek az első ajánlatot tevő újságnak –, nem a Ligás Mitică miatt és a nemzeti válogatott teljesítménye miatt sem. Nekem magával a sporttal van gondom.
Olvasson még:
Valószínűleg azt fogják mondani, ki van egy kereke annak, aki egy adott sportot gyűlöl, hogy talán általánosítok, hogy bizonyára tudatlan vagyok. Elismerem, igen, van egy gondom. Viszont ismerem a focival szembeni ellenszenv forrását is. Gyermekként alakult ki bennem. Nagyon vagány családban nőttem fel:
anyám regáti, apám székely.
Azon városok egyikében nevelkedtem, ahol a magyarul nem beszélők „éhen halnak, mert még kenyeret sem tudnak maguknak venni” – Sepsiszentgyörgyön. De róluk máskor írok bővebben. Azon a lakótelepen, ahol megtanultam, hogy (az akkoriban elválaszthatatlan barátnők) Anikó is, Ana-Maria is ugyanott csiklandós és tetszik nekik, függetlenül attól, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélik – nos, abban a külvárosban a fiúk gyakran fociztak. És sokan voltak. Telivér székely fiúk, de Ceauşescu által a város iparosítására hozott moldvaiak is. Az volt a szabály, hogy a románul beszélők játszanak a magyarok ellen. Az egyik vagy másik csapatba való bekerülésnek nem volt más kritériuma. Nem számított, hogy cigány vagy-e (ilyenek is voltak), a beszélt nyelv határozta meg, hogy melyik csapatban játszol.
Ez van, a gyermekek játékaikkal a szülőktől ellesett politikát ültetik át a gyakorlatba.
És bármennyire is igyekeznék elhallgatni a dolgokat és az ujjam mögé bújni, a térségben nacionalista politikákról folyik a szó. Nem nyilvánosan, kevesen vállalják ezt nyilvánosan, de a magánéletben mindenkinek van véleménye. Mivel én a vegyes családban született kevesek egyike voltam, tehát mindkét nyelvet beszéltem, úgy passzoltak egyik csapatból a másikba, mint a labdát.
„- Ce faci mă aici? Tu joci la unguri!” („- Hé, mit csinálsz? Te a magyarokkal játszol!” – a szerk.)
„- Nem nem, te nem a mi csapatunkban vagy!” (Nu, tu nu joci cu noi în echipă)
És így tovább, ide-oda adogattak, gyakorlatilag egyáltalán nem játszottam. Meggyűlöltem a focit. Az egyedüli alkalmak, amikor játszani tudtam, azok voltak, amikor helyettesíthettem valamelyik csapat kapusát. A legtöbbször mindkettőt helyettesítettem, sorban – amikor elszaladtak pisilni, vagy sietve megvacsoráztak. De nem panaszkodom. Megmaradt bennem a labdarúgás iránti gyűlölet és elég gyorsan feladtam, hogy besomfordáljak a sportok királyának hívei közé.
Ezzel szemben inkább Anikóra és Ana-Mariára összpontosítottam. Igen, elismerem, néhányszor megkaptam, hogy túlságosan lányos vagyok. De a lányok más véleményen voltak, végül pedig a kis focisták is rájöttek, hogy csak az idejüket pazarolták egy képzeletbeli ligában játszva.
A cikket Radu Voina írta és eredetileg a MaghiaRomânia-n jelent meg. Szerkesztő: Sever Ioan Miu, aki az alábbi sorokat írja.
A Románia–Magyarország mérkőzés után egy focival kapcsolatos cikket akartam ajánlani. Nem én írtam, mert e játékot illetően antitalentum vagyok. És, Raduval ellentétben, nem éltem meg a
„te a románoknál játszol”
tapasztalatát, mert bukaresti vagyok.
Ezért tartózkodni fogok attól, hogy a foci valamilyen bűnében találjam meg a Radu által leírt, általam nem rendjén valónak tartott helyzet magyarázatát. De nem fogom a románokat sem, a magyarokat sem hibáztatni.
És az intoleranciára, a szegregációra, a sovinizmusra sem fogok mutogatni. Ugyanakkor viszont arra kérlek benneteket, hogy – bármelyik etnikum démonizálása nélkül – találjátok meg ti magatok azt az emberi bűnt, amely arra késztet egyes gyermekeket ebben az országban, hogy Románia–Magyarországot játsszanak a salakos iskolaudvaron. Aminek, mint fentebb olvasható, negatív következményei vannak. És, ha akarjátok, megoldást is találhattok rá.
Tehát:
MI készteti a sepsiszentgyörgyi gyermekeket arra, hogy a fociban „románokra” és „magyarokra” váljanak szét?
És ha netán képesek lennétek hatni ezekre a gyermekekre, MIKÉNT győznétek meg őket, hogy a pályán hagyjanak fel az etnikai szegregációval?
Érdeklődve várom a MaghiaRomânia Facebook-oldalán a véleményeteket.