„Lehet, hogy átlépem most a polkorrektség – mi fán terem az, ki a fészkes fene találta ki, tette kötelezővé, s milyen jogon? – határait, de állítom: vannak, s nem is kevesen, akik – igen, a múltat végképp eltörölni vágyók egyenes ágú szellemi leszármazottai – éppen most próbálják belakni, végleg saját birtokukba venni a várost, s ebben igencsak zavarja őket, hogy élnek itt még rajtuk kívül olyanok, akiknek fején másként tapad a haj, s akiknek ajkán másként csörömpöl a szó.
Ha netán szóba kerül az autonómia, sokan, akik nem értik, vagy szándékosan félreértik, miről beszélünk, azzal utasítják el: mire jó az etnikai alapú elkülönülés, hiszen milyen jól megvoltunk – mármint ők! – együtt. Együttélést emlegetni lehet, elvárni annál kevésbé. Ahhoz más emberanyagra, más gondolkodásra lenne szükség. Ha csak a vegyes iskolákra gondolunk, ahol a magyar tanulók, a magyar pedagógusok rendre számbeli hátrányba kerülnek, majd másodrendű, megtűrt csoportként kezeltetnek, bizony érthető az etnikai önigazgatás iránti vágy.    
Az eddigiekből is az tűnik ki, hogy a legtöbb, amire mai magyarok és románok törekedhetünk: a békés egymás mellett élés. A többi üres szócséplés.”