Megsebzett Kolozsvár a címe annak a kötetnek, amely még a koronavírus-járvány előtt, márciusban jelent meg az Exit Kiadónál, de a körülmények mindeddig nem tették lehetővé, hogy bemutassák a nagyközönség számára. Erre végül kedd délután került sor a Vallásszabadság Házában, az első olyan kolozsvári magyar kulturális eseményen, mely a fizikai távolságtartás jegyében szerveződött. Előtte egy nappal beszélgettünk Papp Annamária történésszel, a Szabadság napilap újságírójával, aki Rohonyi D. Iván fotográfussal jegyzi közösen a kötetet.

A Kolozsvár történelme iránt érdeklődők számára több szempontból is rendkívül izgalmas kötetről van szó, hiszen soha nem látott képeket tartalmaz a kincses város 1944. június 2-i bombázásáról, amit a túlélők és a szemtanúk szubjektív visszaemlékezése és az áldozatok portréja egészít ki. Nemcsak az áldozatoknak állít emléket, hanem Kolozsvár jeles fotográfusának, Szabó Dénesnek is, aki megörökítette és albumba rendszerezte a június 2-i pusztítást. Kuriózumnak számít, hogy minderről az utókor csak több mint hetven évvel később szerezhetett tudomást, miután Papp Annamária szó szerinti nyomozásának köszönhetően egy vasszekrényben megtalálták a képgyűjteményt.

Fontos még megemlíteni, hogy ezzel a munkával az 2018-ban elhunyt Asztalos Lajos helytörténész emléke előtt is tisztelegnek, hiszen ő volt az, aki a témát fáradhatatlanul kutatta, és Papp Annamáriával együttműködve 2014-ben megírta a bombázások történetét. Az akkori kötet a mostani előzményének tekinthető, a különbség az, hogy míg előbbi szövegesen ragadta meg az eseményeket, addig az utóbbi a képekre és a visszaemlékezésekre összpontosít.

Kolozsvár történetében az 1944-es esztendő tragédiák egész sorát hozta: tavasszal hurcolták el a németek a város zsidó lakosságát, pár hónapra rá, júniusban az amerikaiak légitámadása tette szinte a földdel egyenlővé a várost, majd alig ocsúdtak fel az emberek, ősszel már a szovjetek szedték össze és vitték el kényszermunkára a közösség életerős tagjait. Nem volt tehát könnyű időszak, nehéz lenne és nem is szükséges különbséget tenni a traumák között. Mindegyik súlyosan érintette Kolozsvárt, a bombázások viszont bénító erejű sebeket ejtettek a város teljes szövetén. A civil lakosság házait, templomokat vagy más közösségi helyeket, stratégiai fontosságú létesítményeket, intézményeket, gyárakat egyaránt megsemmisítettek. Igaz, hogy a „külsérelmi nyomok” idővel eltűntek, hiszen mindent újjáépítettek, a lelki sebek viszont mind a mai napig nem gyógyultak be. Ezt akkor érezhetjük át igazán, ha túlélőkkel vagy az áldozatok családtagjaival beszélgetünk.

Ezt tette Papp Annamária is, akivel megpróbáltuk elképzelni, milyen lehetett 1944. június 2-a Kolozsvár életében. A körülményekhez képest teljesen átlagos napnak indult ez a péntek, a lakosság végezte ügyes-bajos dolgát, a gyárakban már munkához láttak a munkások, mások a piacra indultak vásárolni. Nem sokkal 9 óra után szólaltak meg a szirénák. Mivel háborús időszak volt, folyamatosan voltak légi riadók, a lakosság tehát számíthatott arra, hogy bármikor bekövetkezhet egy tragédia. Az óvóhelyek kiépítéséhez már az 1930-as években hozzáláttak a román hatóságok, ez a folyamat a második bécsi döntés után sem állt le. A pincéket megerősítették, utcánként légoltalmi csoportok szerveződtek, rendszeresen tartottak felkészítőket a civilek számára, hogy megtanítsák őket, miként kell reagálni légitámadás esetén, hogyan kell elsősegélyt nyújtani. Emellett tájékoztató füzetek is megjelentek. Ezen a péntek reggelen mégsem láthatta előre senki, hogy egy ilyen tragikus napra ébredt Kolozsvár.

A túlélők, a sajtóbeszámolók, illetve a levéltári források szerint 9 óra 10 perckor kezdtek hullani a bombák, a támadássorozat 50 percet tartott. Az első két sorozatot nyugatról keletre haladva, a másodikat és a harmadikat északról délre haladva dobták le a B24 Liberator típusú, négymotoros bombázók. Mintegy 1 200 bombatalálat érte a várost, körülbelül ötven robbanószerkezet nem robbant fel, hatástalanításukat később végezték el a tűzszerészek.

Miért éppen Kolozsvár? – kérdeztük Papp Annamáriától. Magyarország mindig is fontos szerepet töltött be a szállításban, hiszen vasúti, közúti és hajózási csomópontok hálózata épült ki. Románia kőolaj- és élelmiszer-szállítmányait Németország felé az erdélyi vasúton keresztül szállították, ezért a kolozsvári bombázás is elsősorban a vasútra fókuszált, de rengeteg más lakóépületet és intézményt is érintett. A vasúti közlekedés megbénítása azért is volt fontos, mert a szövetségesek már előkészítették a június 6-i normandiai partraszállást, és a csomópontok bombázásával az volt a cél, hogy megakadályozzák a német haderő gyors átcsoportosítását a keleti hadszíntérről a nyugati hadszíntérre. Nem utolsó sorban a lakosság megfélemlítése volt a cél, a káosszal akarták siettetni a háború befejezését. A korabeli lapok, melyeket a szerző áttanulmányozott, éppen emiatt nevezték terrorbombázásnak a támadást, melyhez hasonló számos más erdélyi, partiumi, kelet-magyarországi városban történt.

A túlélők visszaemlékezéseiből hátborzongató történetek bontakoznak ki, a kötet ezek közül többet is felelevenít. Talán az egyik legmegrázóbb a Gál családé, mely az akkori kolozsvári elit körében népszerű éttermet működtetett a Horthy, mai Horea úton. A házat ért bombatalálat következtében nemcsak az étterem és a családi ház tűnt el a föld felszínéről, de meghalt az étterem-tulajdonos egyik lánya, aki éppen egy ígéretes színészi karrier előtt állt. A másik fiatal lány – a jelenleg Magyarországon élő Irénke, akinek az elmondásából ismerjük a történteket – súlyosan megsérült. Anyjukat halottnak hitték azok, akik rá találtak a romok között, a hullaházban derült ki, hogy él és megmenthető. A családapa annak köszönhette életét, hogy azon a napon Badacsonyban volt, ahonnan az éttermében kínált borokat szerezte be. Mikor hazatért, arra eszmélt, hogy szinte mindene odalett, a lánya elvesztése és a teljes létbizonytalanság miatt sokat szenvedett, majd két évre rá szívinfarktust kapott és meghalt. Ennek alapján könnyebben megérthető, hogy mennyire volt megsebzett Kolozsvár, ahogyan a könyv címe is utal rá.

Nincsenek pontos adatok arról, hogy hányan vesztették életüket, illetve hányan sebesültek meg. Papp Annamária a források alapján úgy ítéli meg, hogy mintegy ötszázan haltak meg, és ugyanennyien sérültek meg. Nyolcvan százalékuk civil volt, a többiek magyar és német katonák. A nyilvántartást a sebesültekről csak azután kezdték el vezetni, hogy sokan már elhagyták a kórházat.

Vásárhelyi László akkori polgármester jelentése szerint 342 halottja, 400 sebesültje volt a bombatámadásnak, ez azért nem egészen pontos, mert sok maradvány csak jóval később, például az 1950-es építkezések során került elő. Ugyanakkor már közvetlenül a tragédia után is sok volt az azonosíthatatlan holttest.

A város elöljárósága saját halottainak tekintette az áldozatokat. Június 5-én, hétfőn megható gyászszertartás keretében, a Házsongárdban és a Kardosfalvi temetőben, egy-egy tömegsírban helyezték örök nyugalomra őket. A szertartásról szóló sajtóbeszámolók részletei egyébként szintén helyet kaptak a kötetben, akárcsak néhány fotó a kardosfalvi temetésről, mely nemrég került elő az Erdélyi Történeti Múzeumból.

A város gyakorlatilag védtelen volt, hiszen hiába volt hat légvédelmi ágyú a Vágóhíd környékén, ezek hatótávolsága mindössze 3 500 m volt, de a támadó gépek 6 000 méteres magasságban repültek. Mintegy 250 épület teljesen megsemmisült, köztük a vasútállomás, a 2-es számú postahivatal,  a református diakonissza intézet és kórház, a Magyar utcai honvéd élelmező raktár, 252 pedig súlyosan megrongálódott, például az ortopéd kórház, a Dermata cipőgyár, a gyufagyár, a Vágóhíd környékén található házak. Közepesnek mondható pusztítást végzett a bombatámadás többek között a Marianum bentlakásán és a hídelvei református templomban is.

Vita tárgyát képezi, hogy a neológ zsinagógát bombatalálat érte-e, vagy ahogyan a „hivatalos” diskurzus tartja, a visszavonuló magyar és német, úgynevezett fasiszta katonák robbantották fel. Tény, hogy a zsinagóga hátsó része sérült. Papp Annamária szerint a katonáknak nem volt idejük a kivonuláskor azzal foglalkozni, hogy épületeket tegyenek tönkre, ugyanakkor az egyik szemtanú azt állítja, hogy a bombázáskor esett kár a zsinagógában, de jelenleg nem ismert egyetlen olyan kézzel fogható dokumentum sem, amelyik egyik vagy másik változatot alátámasztaná. Remélhetőleg egyszer kiderül az igazság.

Minden szörnyűség ellenére, Kolozsvár számára fontos tapasztalat volt a tragédia, hiszen megmutatta, hogy a háborús viszonyok közepette is képes az újjáépítésre és az összefogásra. A lakosok és a városvezetők adományokat gyűjtöttek, népkonyhát működtettek, segítették a sérültek és a károsultak talpra állását.

Az okozott károkat alaposan dokumentálta Szabó Dénes (1907-1982) fotográfus, akinek a munkásságát még csak most kezdi el megismerni az utókor. Hagyatéka idén júniustól érhető el az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) digitális adatbázisában. A Nagyváradon született, Németországban tanult művész 1935-ben költözött Kolozsvárra. A Fotofilmnél dolgozott, ugyanakkor színházi fotós is volt. Művészi igényességgel készült fotóin a két világháború közötti erdélyi hétköznapok hangulata tükröződik: falvakat, városokat, épületeket, tájakat, fürdőhelyeket, az emberek mindennapjait és az ünnepi eseményeket egyaránt megörökítette.

A kolozsvári bombázásról készített sorozata, amely a kötetben maradéktalanul megjelent, nem az OSZK gyűjteményéből került elő, hanem a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság egyik vasszekrényéből. Papp Annamária felelevenítette: az első kötet megjelenésekor Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tett említést, hogy létezik valahol egy album, amelyik rengeteg képet tartalmaz a bombázásról, de nem lehetett tudni, hogy hol lelhető fel. Hosszas keresgélés után lett meg, és azonnal érezni lehetett, hogy felbecsülhetetlen értékkel bír. Mint kiderült, Szabó Dénes egy 19 oldalas albumba rendezte a 106 nagyobb, 10 kisebb méretű fotóját, mindegyiket külön feliratozta, sőt, külön albumborítót rajzolt hozzá.

Szabó Dénes fotói azért nem sárgultak meg, mert egy titkos „receptet” dolgozott ki az előhívásukra, amit legközelebbi tanítványa, Klein András fotóművész ismer, de megígérte a művésznek, hogy nem adja tovább.

A fotógyűjtemény megtalálása arra enged következtetni, hogy nagyon sok régi, elfeledett emlék kallódik még Kolozsvár múltjához kapcsolódóan, ezeknek felkutatásához kitartó munka szükséges. Nem beszélve arról, hogy mennyi el nem mondott történet van még a túlélők emlékezetében.