Thorma János: Talpra magyar (részlet) | A kép forrása a Wikipédia
1848, a siker
szabot
2018. március 16. péntek, 11:34
És hogyan emlékezzünk rá? 1848 a népünnepély, az erőszak és a megdicsőülés között.
Az 1848-as forradalom kitörése, március 15. momentuma azért a legnépszerűbb történelmi évfordulónk, mert
  • békésen zajlott le,
  • sikeres volt (a forradalom győzött, a szabadságharc bukott el később),
  • és Petőfi elragadta a néplelket a Nemzeti dallal,
derült ki a Babes-Bolyai Tudományegyetem szerdai minikonferenciáján, amellyel a magyar tagozat ünnepelte a forradalom kitörésének 170. évfordulóját. Egyetemi ifjúság nélkül nincs forradalom, indokolta Markó Bálint rektorhelyettes az egyetem külön kis ünnepségét, amit még csak másodjára tartottak meg, de idén kinőtte a helyszínét: már nem kapott ülőhelyet minden érdeklődő az Egyetemiek Házának klubtermében.
 
Markó Bálint és az egyetemi ifjúság
 
Markó Bálint és az egyetemi ifjúság, pontosabban a református vallástanárképző kórusa | Fotók: Szabó Tünde
 
Míg tavaly március 14-én azt tanultuk meg, milyen gyökeres felfordulást okozott a forradalom Erdély társadalmában, hogyan tanulgatták az itt élő nemzetiségek, kinek mik a nemzeti színei, és hogyan készültek fel a márciusi ifjak a forradalmár szerepre, az idei előünnepen újabb izgalmas részleteket tudtunk meg arról, 
  • milyen előképek alapján fantáziáltak Petőfiék a forradalomról, 
  • mennyit improvizáltak Pesten március 15-én, 
  • hogyan gyűrűzött be a lelkesedés Erdélybe,
  • és hogyan kezdtek Erdélyben 1848-ra emlékezni.
Két történész, Egyed Ákos és Hermann Gusztáv Mihály, illetve két irodalomtörténész, Szilágyi Mihály és T. Szabó Levente gondoskodott róla, hogy egyre pontosabban lássuk, mit ünneplünk másnap. Nem száraz leckéket kaptunk, hanem jó sztorikat, érdekes összefüggéseket, szórakoztató anekdotákat arról, milyen az, amikor egy egész ország forradalmi lázban ég.
 
Ahogy a márciusi ifjak olvasmányaikból és egymástól tanulják meg, hogyan viselkedik egy forradalmár, hogyan beszél, miként öltözködik, ugyanúgy terjednek a forradalmi ünneplés különböző vállfajai is, vezetett be T. Szabó Levente a francia forradalmi ünnepségekről való történeti ismeretek, a reformkor nyilvános állásfoglalásainak és az új helyzethez alkalmazott ünneplésformák különleges egyvelegébe, amely futótűzként terjedt 1848 tavaszán.
 

Az ünnepléskultúra széles repertoárja nem 1848-as találmány,

„valamennyien franciák voltunk” – idézte a kutató Jókai Mór némileg túlzó visszaemlékezését arról, mennyire intenzíven bújták Petőfiék a francia költők, írók, esszéírók műveit, és csak azokat a német és angol költőket szerették, akiket elég forradalminak találtak. Jókai leírása szerint Petőfi kiváltképp frankofón volt, szobáját is a francia forradalmat ábrázoló litográfiákkal díszítette.
 
Vagyis az 1840-es években már számos kulturális mintán át lehetett elsajátítani, milyen egy forradalom, és nemcsak elit olvasmányokból, hanem az éppen zajló médiaforradalom termékeiből: kvázi napilapok, hetilapok, irodalmi és divatlapok számos formában szállították a leírásokat, kommentárokat, irodalmi alkotásokat az 1789-es nagy francia forradalomról, illetve az időben közelibb francia forradalmakról.
 
A franciák már nagyon korán ünnepelni kezdték az akkor még békés, „előzmény nélküli forradalmat”: az 1790. július 14-i Fête de la Fédération előkészületei szinte egy évig tartottak, mert egy százezer főt befogadni képes stadiont építettek több hónapnyi munkával a Mars mezőn, és aprólékosan megtervezték a vallási és világi ceremóniát is, amely aztán egy közel húszezer fős, zenés-táncos lakomába torkollt. 
 
 
A Fête de la Fédération | Illusztráció: Isidore Stanislas Helman — Bibliothèque nationale de France / wikipédia
 
A Fête de la Fédération hosszú távon is erős mintájában nem különült el a forradalom és az ünneplés, sikeresen ötvözte a vallási és népünnepélyt. De már az előkészület éve is tele volt különféle spontán ünnepekkel a macskazenétől az önfeledt népünnepélyig, a zenés-táncos fesztiváloktól a véres látványosságig, mint például a guillotine ünnepélyes felavatása a szabadság ünnepén, jegyezte meg az irodalomtörténész.
 
A késő reformkorban azzal, hogy ki, mikor, hol és mit ünnepel, egyben a forradalomról alkotott véleményét is kifejezte, az eltérő forradalmi filozófiák az ünnepségekben is elkülönültek. Kolozsváron például nem úgy zajlottak az események, mint Pesten, ide eleve csak március 21-re érkezett meg a forradalom, és a helyi szereplők ezt hangsúlyozták is saját jelentőségükkel együtt az unió kimondásában.
 

Kolozsváron megalkotják a Nemzeti dal helyi változatát is,

és itt ez terjed el, magyarázta a kutató Brassai Sámuel Vasárnapi újságjának beszámolójára hivatkozva, amely dagályos jelzőkkel írja le a főtéri gyülekezést, a zászlók kitűzését, a fiatalság esti szavalását és zenés fáklyásmenetét. A lap 
közli is a helyi Nemzeti dalt, amely szinte kizárólag Erdély Magyarországgal történő uniójáról szól:
 
Kolozsvári nemzeti dal
 
Egyes pesti lapok fel is róják a kolozsváriaknak, hogy háttérbe szorították a cenzúra kérdését, a helyi kiáltvány például megelégszik a cenzúra fokozatos felszámolásával. A Szepességben pedig inkább a jobbágyság eltörlését ülték meg igazi népünnepéllyel a reformkori népünnepélyek modelljére: pecsenye, humor, tánc – falusi legény városi polgárnővel stb. A pesti céhlegények áprilisi és májusi ünnepségei megint más mintákat, mert más érdekeket követtek, és fokozatosan radikalizálódtak.
 
A kolozsváriak ellenben arra voltak büszkék, hogy ők békésen ünnepeltek, nem ricsajoztak, de kimutatták az ellenszenvüket: „senki ellen semmi demonstráció, csupán a fáklyák süllyedtek alá, mikor a menet a conservatív vezérek háza előtt vonult el” – idézte az egyik korabeli beszámolót T. Szabó Levente.
 
Az egy hónappal későbbi, mérsékelt erőszakot az Erdélyi Híradó kissé megriadva kommentálja, de a pesti hangok ezt már a forradalmi ünneplés természetes részének tekintik. Például Jókai az Életképekben helyesli, hogy végre Kolozsváron is megtanultak „igazi forradalmárok” lenni: „oratiók, fáklyászenék, rakéták nem hiányoztak, amint illik (...) A Múlt és Jelen újságnak sok száma megégetteték, a Szilágyi Ferenc – Metternichnek e volt legkézcsókolóbb bérszolgája Erdélyben, most is Bécsbe futott – ablakait beverték... minden amint illik.” (Charivari, Életképek, 1848. április 23., 18. szám)
 
T. Szabó Levente irodalomtörténész
 
T. Szabó Levente irodalomtörténész
 
Merthogy Pesten közben elterjedt az esti szerenádok kifordított változata: „Éjjel fölséges macskazenéket kaptak a polgármestertől kezdve a tisztelt extanácsosok. Egyik szebb volt, mint a másik. Repedt serpenyők, undok kerepelők, tülkök, sípok, vasfazekak harmóniája mellett ezer bömbölő hang, kutyák ugatása, macskák nyivákolása, kacaj és ablakbetörés. Királyi mulatság!” 
 
És már akkor divat volt számonkérni, ki milyen nyelven kéri a kenyeret: „A szónok folytatá: – Mit érdemel az olyan hivatalnok, ki Magyarország megőszült, magyar kenyéren dudává hízott s magyarul kenyeret kérni sem tud? – Akasztófát! – ordítá valamennyi torok.” Épp egy ilyen, a budai főhadparancsnok ellen irányuló macskazene fordul erőszakba és véres megtorlásba május 10-én, amely miatt nemcsak a céhlegények és a fél város háborodik fel, hanem egyesek már túlzásnak és fölösleges provokációnak kezdik tartani a politikai macskazenét.
 
Azaz az ünnepségek formája is előhozza az egyik legfontosabb kérdést, hogy torkollhat-e erőszakba a forradalom, és ha igen, mikor legitim az erőszak. A kérdés korábban és a forradalom után is politikai törésvonalat képezett, folyamatosan visszatért a felelősséget firtató visszaemlékezésekben.
 
A változatos előképek, hosszas rákészülés, tervezgetés, fantáziálás ellenére
 

a forradalom első napja mégsem úgy zajlott, ahogy eltervezték,

derült ki az ELTE irodalomprofesszora, Szilágyi Márton előadásából, aki jelenleg a BBTE vendégtanára. Pesten a radikális ifjak reformlakomát terveztek március 19-re, ahol petícióval tömegtámogatást akartak szerezni Kossuth Lajosnak a pozsonyi országgyűlésben március 3-án előterjesztett politikai követelései számára.  
 
Ennek a francia mintájú megmozdulásnak Magyarországon nem volt hagyománya, de a József napi vásár miatt sok érdekeltet vártak Pestre. A Rákos mezejére, a középkori országgyűlések addigra mitizált helyszínére tervezték, és a pesti Ellenzéki Kör Irinyi Józsefet bízta meg a petíció kidolgozásával. A Rákoson vásározó tömeg viszont zömében olyanokból állt, akik akkor még nem voltak jogosultak résztvenni az országos politikában, tehát ha velük gyakorolnak nyomást a rendi országgyűlésre, az jóval túllépett volna a rendi politizálás akkori keretein, jegyezte meg az irodalomtörténész.
 
A felgyorsult események azonban ezt a politikai dilemmát is elsodorták, Petőfi Sándort pedig a történések középpontjába repítették. A március 13-i bécsi forradalom 14-én este érkezett hírére előrehozták a tervezett akciót, amelynek sem az előkészítésében, sem az előrehozásában nem játszott jelentős szerepet a költő.
 

Március 15-én reggel viszont Petőfi átvette a kezdeményezést,

eleve az ő lakásán gyülekeztek már csak azért is, mert Jókaival közösen bérelte, és Jókai itt kezdett el dolgozni a 12 ponton Bulyovszky Gyulával együtt. Mivel a petíció és a reformlakoma már nem volt időszerű, az eredeti terv egyetlen eszköze maradt meg a tömegmozgósításhoz: a vers. Petőfi a Nemzeti dalt még március 13-án megírta, miközben felesége nemzeti fejkötőt készített magának, idézte Szilágyi Márton Petőfi Naplónak nevezett, de utólag rögzített írását.
 
A tervezett petíció 12 pontját csak 15-én reggel dolgozták át proklamációvá. De nem azért lett 12 pont, mert 12 dolgot követeltek, hanem mert magyar előképhez, az első ellenzéki programhoz akartak kapcsolódni. A szatmári 12 pontot a megyei reformellenzék fogadtatta el 1841 elején és küldte szét több törvényhatósághoz is, de azok a követelések rendi politizálás határain belül maradtak, amely határokat viszont a március 15-i követelések túllépték.
 
Ezt az ambivalenciát tükrözi az elkészült szöveg is. A fejlécben ott maradt a lágyabb megfogalmazás: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, miközben az egész a francia forradalom jelszavával zárult: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!”
 
Az irodalomtörténész szerint Petőfi nyomására került a sajtószabadság az első helyre, ez bizonyíthatóan az ő prioritása volt, és ő egyértelműen a rendi politika keretein kívül gondolkodott. A 11. pontot évekkel korábbi tényállás szülte, '48 márciusában már csak két politikai fogoly raboskodott Budán, magyarázta a kutató, és az ifjak annyira nem voltak tisztában a statusfoglyok helyzetével, hogy a forradalmi lendületben csak Táncsics Mihályt hozták ki a börtönből, Eftimie Murgu ügyvédet áprilisig ott felejtették.
 
Hermann Gusztáv Mihály
 
Hermann Gusztáv Mihály előad, T. Szabó Levente, Egyed Ákos, Markó Bálint és Szilágyi Márton élvezi
 
A márciusi ifjak Pilvaxból induló útvonalát az határozta meg, hogy hol találnak mozgósítható tömeget. Az állatvásár helyett így lett az első március 15-i helyszín az orvosi egyetem, a medikusok után a jogi és mérnöki kar diákságát célozták meg. Landerer nyomdájához csak akkor vonultak, mikor már mintegy kétezresre duzzadt a tömeg. (A másik osztrák nyomdász, Heckenast elmenekült a felvonulás közeledtével, Landerer viszont már korábban jó viszonyt alakított ki az ellenzéki vezérekkel is, tudtuk meg Hermann Gusztáv ezután következett előadásából.) 
 
Ott derült ki, hogy az addig néhányszor már elszavalt Nemzeti dalnak nincs szerzői kézirata. Petőfinek ott kellett leírnia a (magának a nyomdásznak a sugallatára lefoglalt) nyomdában a verset, hogy a német szedők ki tudják szedni, a kéziratot pedig kettétépték, hogy egyszerre két szedő is tudjon dolgozni rajta. Mivel a refrén csak egyszer szerepelt a papíron, a másik felére valószínűleg lediktálták, hogy a másik szedőnek is legyen leírva, így a diktálásról szóló beszámoló is helytálló lehet a kutató szerint.
 
Petőfi bevallása szerint rögtön lecsapott az első kinyomtatott példányra, és elküldte Aranynak azzal a feljegyzéssel, hogy hol szavalta el aznap: a Pilvaxban, az orvosi egyetemen, a Szeminárium terén, amelyet át is neveztek Március 15-re, végül a nyomda előtt. Ugyanezeken a helyeken Jókai felolvasta a 12 pontot, a két szöveg az irodalomtörténész szerint szervesen egymáshoz tartozik. Petőfi az első nyomtatványokat már relikviaként kezelte, mint a szabad sajtó első termékeit.
 

Azzal, hogy Petőfi maga szavalta el a Nemzeti dalt,

egyúttal ő is határozta meg, hogyan kell annak hangoznia. Ezt a kor vezető férfi színésze, Egressy Gábor kultikus töltetű szavakkal örökítette meg a március 26-i Életképekben, állítása szerint leírhatatlan hatást tett a népre, ahogy Petőfi eldörögte a Nemzeti dalát. Azzal, hogy az esküformát ismétlő refrént a tömeggel mondatta el, a vers túllépett irodalmi funkcióin, és a kollektív eskü szakralizált gesztusává vált, magyarázta a kutató.
 
Az esős napba belefért, hogy a nyomda előtt elbocsássák a tömeget, mert egyrészt ennie mindenkinek kellett, másrészt az ifjak úgy gondolták, az addig véghezvitt forradalmi tettek délután újra tömegeket fognak vonzani az új helyszínre, a Nemzeti Múzeum elé, amely szerencsésen közel esett az estére kiszemelt program helyszínéhez, a Nemzeti Színházhoz. 
 
Szükségük is volt a szünetre, mert addig a felvonulókat mozgató szervezők ketté kellett váljanak: az egyik csoport a szerkesztőségeket járta végig, hogy értesítse őket a cenzúra eltörléséről, vagyis az aznapi eseményekből csináltak médiaszenzációt. A másik csapat Bajza Józsefhez ment, hogy rávegye, változtassa meg a színház esti programját, és tűzze műsorra a Bánk bánt. Ebben a szünetben tudták teljes napi programmá szervezni az addig nagyjából improvizált forradalmi forgatókönyvet.
 
Szilágyi Márton irodalomtörténész
 
Szilágyi Márton irodalomtörténész
 
A Nemzeti Múzeumnál már nem Petőfi szavalta a Nemzeti dalt, és már nem a toborzás, hanem az irányadás volt a célja. A pesti városháza és a Budán székelő helytartótanács elé vonulás és e hatalmi centrumok küldöttség általi felkeresése újabb politikai sikernek számított. Míg az előbbi elé a 12 pontot vitték, a helytartótanácshoz már csak néhány ponttal fordultak, amelyekben az illetékes volt: a cenzúra eltörlésének jóváhagyását, Táncsics szabadon bocsátását és egy esetleges katonai beavatkozás megakadályozását kérték.
 

Este közkívánatra újra előkerült a Nemzeti dal,

a nemzeti drámává emelkedett Bánk bán mellé szinte természetes módon került be, ekkor Egressy Gábor szavalta el, sőt elénekelték az addigra megzenésített változatát is. Szilágyi Márton úgy véli, a teljes március 15. a Nemzeti dal erőterében zajlott le, amely így felerősítette a vers instrumentális és szimbolikus jellegét a szöveg immanens értékei rovására.
 
Arról már Hermann Gusztáv Mihály történész, a BBTE oktatója beszélt, hogy a pesti forradalmi lelkesültség légköri frontként és nagyjából annak útvonalán terjedt szét a Kárpát-medencében.
 

Kolozsvárra március 20-án ért a pesti forradalom híre, 

Bethlen János, az erdélyi nemzeti liberálisok vezére igyekezett gyűlést szervezni, és megnyerte ehhez a konzervatívok támogatását is. Másnap kokárdás tömeg sereglett a Főtérre, kijöttek a három kollégium diákjai, a mesterlegények és tanoncok, falragaszok hirdették az uniót, a sajtószabadságot, a Nemzeti dalt szavalták, a Szózatot énekelték.
 

Marosvásárhelyre március 21-én ért a hír és a 12 pont,

másnap gyűlést szerveztek Horvát János ellenzéki politikus lakásán, amelyen követelték az erdélyi országgyűlés összehívását, az uniót, nemzetőrség létesítését, a cenzúra eltörlését. 
 
Ezt a feliratot több román diák, köztük Avram Iancu és Alexandru Papiu Ilarian is aláírta, ekkor még az unió Magyarországgal sem tűnt számukra vállalhatatlannak, árulta el a történész, és Papiu sem ellenséges érzülettel tudósított a város hangulatáról a románság egyik, Brassóban megjelenő, mérsékelt hangvételű lapjában.
 

Székelyudvarhelyre újabb öt nap múlva érkezik meg a hír,

de annál lelkesebben fogadják népes, csaknem rögtönzött konferencián, szól az Erdélyi Hiradó március 26-i beszámolója. Március 27-én a széki közgyűlés a 12 ponthoz hasonló programot fogadott el: tántorítatlan hűséget mondott ki a fejedelem és a haza iránt, uniót, közteherviselést, a föld szabaddá tételét, törvény előtti egyenlőséget, esküdtszéket, a nép felszabadítását, nemzeti őrség felállítását követelte.
 
A másnap esti fáklyás felvonuláson a főiskola énekkara énekelte Petőfi esküjét, és a nép utána esküdött, írják a korabeli lapok, vagyis nemcsak a forradalom híre, hanem a március 15-én este született partítúra is sikeresen szelte át a Kárpát-medencét, állapította meg a történész. 
 
1848 egyetemi közönsége
 
Április elsején este először ünnepelt együtt a református és a katolikus gimnázium diáksága – kolozsvári példára, ennél is meglepőbb a történész szerint az iparoslegények csatlakozása a diáksághoz, mert e két csoport között még hevesebb konfliktus dúlt, mint a két felekezet gimnáziumának diáksága között. A városházi banketten pedig a polgártárs megszólítás vált kötelezővé.
 
Két nap múlva a nemes szék rendjei lemondtak előjogaikról, és kihirdették a törvény előtti egyenlőséget az egész Udvarhelyszékre nézve.
 

Csíksomlyói algimnáziumba március végén

hozta a hírt két csíki joghallgató Vásárhelyről. A somlyói diákok április 4-ről 5-re virradó éjszakán kétfejű osztrák sasos útjelző táblákat rongáltak a környéken, a katonaság két diákot letartóztatott. Fogságba került egyik, Vásárhelyről érkezett agitátor, Veres Ádám is, aki korábban egyik csíki elöljárónak küldött levelében az illetőt polgártársnak szólította, és kifejtette vágyát, hogy „ne legyen közöttünk sem nemes, sem jobbágy, sem katona, hanem legyünk egyenlők”.
 

Háromszéken a liberális érzelmű nemesek

Alsócsernátonban gyűléseztek április elején, és kimondták a törvényes szabadság elvét.
 
1848 tavasza Erdélyben nemcsak a fraternizáló banketteket és fáklyásmeneteket jelentette, ott feszültek a régi ellentétek a „haladók” és „maradók” között, folytak a közéleti csatározások, és már éledeztek a társadalmi sérelmekkel vegyített nemzeti büszkeségek, amelyek később vérontással feszültek egymásnak. Erre viszont az ünnepi konferencia nem tért ki, Egyed Ákos történész akadémikus, a forradalom és szabadságharc egyik legismertebb kutatója máris áttért arra,
 

hogyan emlékezünk 1848-ra.

A szabadságharcban szinte minden család hozott áldozatot, ezért a forradalmi időszak először a családi emlékezetekben élt tovább, a nyilvános emlékezést a bevezetett önkényuralmi rendszer tiltotta, illetve büntette, utalt Egyed Ákos az 1854-ben Marosvásárhelyen kivégzett székely összeesküvőkre és az 1860-as pesti megmozdulásra, amit fegyvertűz torolt meg.
 
Az 1867-es kiegyezés után az állam nem tiltotta a megemlékezéseket, de 1898-ig nem hozott törvényt az ünneplésre, és akkor sem március 15-t iktatták törvénybe ünnepnapként, hanem április 11-ét, a '48-as törvények királyi megerősítésének napját. Hagyománnyá viszont március 15-nek a megünneplése vált.
 

Kolozsváron 1873-tól nyílt ünnepségeket tartottak,

abban az évben még a Házsongárd temetőben hangzottak el az emlékbeszédek, '74-ben már a Vigadó nagytermében, ahol Sámi László történelemtanár mondott beszédet. 1878-ban tette fel az ünnepi kérdést, hogy mire emlékezünk, mi nekünk március 15, és nemzeti reménységként határozta meg.
 
Egyed Ákos azoknak a történészeknek a visszaemlékezéseit tartja különösen értékesnek, akik maguk is részt vettek az 1848-49-es eseményekben. A legismertebb Horváth Mihály volt, aki már 15 évvel később tanulmányokban összegezte a forradalom történetét, és ma is sokat idézik.
 
Kolozsváron Jakab Elek 1880-ban tette közzé Szabadságharcunk történetéhez című visszaemlékezéseit, Kővári László a forradalom kitörésének 50. évfordulóján írta meg esszéisztikus összefoglalóját. Jakab Elek március 15-től a világosi fegyverletételig követi végig az eseményeket, és kiemeli a május 29-i erdélyi országgyűlést, mert ekkor mondták ki az uniót, a legnagyobb megvalósításnak pedig a magyar honvédség semmiből történő felállítását tartja.
 
Kővári 50 évvel a forradalom után arról ír, idővel hogyan tűnnek egyre nagyobbnak a márciusi napok, amikor „minden kívánságunk három nap alatt teljesült”, sikerként ünnepli az egyetértést és az események békés lefolyását.
 
Egyed Ákos professzor
 
Egyed Ákos történész akadémikus
 
Szekfű Gyula történész az érzelmi azonosulást emelte ki, neki akadékoskodásnak tűnt az egyes események analitikus szétszálazása. 1848-ra a nemzeti függetlenség, a nemzeti hősök és nemzeti szenvedélyek „gyűjtőmedencéjeként” tekint, miközben ő maga Deák-párti volt, és felrótta a 19. század második felében élt generációknak, hogy nem álltak a kiegyezés mellé, és megmaradtak '48-asnak.
 
A hősök közül senkinek annyi szobrot nem állítottak és annyi utcát nem neveztek el, mint Kossuth Lajosról, aki a megemlékezések központi alakjává vált, összegezett Egyed Ákos, aki viszont Kossuth és a székelyek korántsem felhőtlen viszonyára hívta fel a figyelmünket. 
 
A székelyek ugyanis azt kérték, hogy ha már forradalom van, akkor Kossuthék adják vissza a székelyek azon jogait, amelyeket a Habsburgok fokozatosan visszavontak. A delegációnak viszont Kossuth azt mondta, hogy a székelyek ugyan kedvesek számára, de „most nem jogokat osztogatunk, hanem jogot adunk”. A székelyek zokon vették, hogy az új jogegyenlőségbe az ő követeléseik nem fértek bele. Háromszéken aztán inkább Gábor Áronnak alakult ki történelmi kultusza.
 

A békés és törvényes átalakulás Erdélyben

a május 29-én összeült, utolsó erdélyi országgyűléssel teljesedett ki. Míg Pesten utolsó pont volt, itt elsőként fogadták el az unió kimondását Wesselényi Miklós felszólalásának hatására, a másik legjelentősebb '48-as tettnek pedig a szintén Wesselényi szorgalmazta jobbágyfelszabadítást tartják a történészek. Ezzel emelték be a parasztság zömét a nemzet kereteibe, ekkor vált az 500 ezer nemesből álló nemzet többmilliós magyar polgári nemzetté, idézte Egyed Ákos Kossuth Lajost, és ki is egészítette: 13 milliós nemzetté.
 
Egyed Ákos számára akkor vált személyessé is az úrbériség eltörlésének jelentősége, amikor többször meghívták és részt is vett az erdővidéki Alsórákos '48-as megemlékezésén, amelyet június 18-án tartottak évente egészen a kollektivizálásig, merthogy ezen a napon lépett életbe a jobbágyfelszabadítás Erdélyben. A történész szerény de őszinte ünnepként emlékezik az alsórákosi emlékezésekre.
 

Erdélyben viszont nem mindenhol felhőtlen az ünneplés,

vázolta a történész. A véres, polgárháborús események bizonyos területeken, például Nagyenyeden szomorúvá teszik 1848 emlékét, ahol utcát is elneveztek arról az Axente Severről, aki román felkelők élén feldúlta a várost 1849 januárjában, civil lakosságának zömét (katonakorú férfiak a honvédségben szolgáltak) elpusztította.
 
Az ilyen események tisztázása érdekében Egyed Ákos az erdélyi román és magyar történészek közös munkáját szorgalmazta, de ahhoz is jó alkalom lenne, hogy megírják a román parasztság keletkezését, hisz a magyarországinál is kedvezőbb erdélyi jobbágyfelszabadítással a románság nyerte a legtöbbet. A témát Egyed Ákos többször is a magyar-román történész vegyesbizottság figyelmébe ajánlotta, de az eddig nem vette napirendre, gyakorlatilag nem is bonyolít közös kutatásokat.
 
Nagy jelentőségű és a kutatásokba, emlékezésekbe bevonandó lenne a történész szerint Kossuth és Bălcescu megegyezése, illetve a későbbi nemzetiségi törvény, amely nemcsak Erdélyben, hanem egész Közép-Kelet-Európában premiernek számított.
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25785
Se sértődés, se felháborodás nem hangzott el a megnyitón. Cuppogós vörös szőnyeg, megrendültség és emlékezés Doina Corneára játszotta a nyitógála főszerepét.
Mától katonás szigort vezettek be adataink védelmében az egész Európai Unió területén.
Rendesen rátelepült a filmfesztivál a Főtérre, délután már moccanni is alig lehet a szabadtéri mozitól.
Mindegyik érdekelt félnek volt autonómiaterve Erdélyre, de végül az döntött, hogy kinek volt itt a hadserege a második világháború végén.
Röviden: autonómia kellene hozzá. Ha nem is területi.
A Kolozs Megyei Tanács hosszú hónapok óta tartó teketóriázás után beüzemelte a fordított ozmózisú rendszert.
Az elöregedés 2050-re olyen méreteket ölt Romániában, hogy 1,74 nyugdíjas fog jutni minden aktív személyre.
A két ügy között nyilván nincs ok-okozati kapcsolat, de azért jó lenne, ha a rangos egyetemek nem csak a saját jogaikat védenék, hanem az odajáró egyetemi hallgatókét is.
A gyanú szerint a volt miniszterelnök katonai diverziós akciók elrendelésében sáros.
Ha már egy olyan kiegyensúlyozott elemző is szóvá teszi, mint Horațiu Pepine, akkor tényleg lehet valami baj az egyensúly körül.
Az RMDSZ törvénymódosítása átment a képviselőházon, már csak az államfőn múlik, mikor vezetik be.
A bukaresti médiafigyelő szervezet ismét elkészítette éves jelentését, melyben terjedelmesen foglalkozik a romániai magyar kisebbség ellen irányuló diszkriminációval is.
A szociáldemokrata vezér és kormánya folyamatosan mantrázzák a kormányprogram egyetlen és abszolút igazságát. A számok azonban olyanok, mint a tények: makacs dolgok.
A szenátorok ma háromnegyedórás vitában mondták el, mit gondolnak Székelyföld autonómiájáról.