Tájainkon, Közép-Kelet-Európában az amúgy mindenütt jelenlevő „hétköznapi” focihulaganizmust és a - Nyugaton érezhetően csökkenő –rasszizmust történelmi sérelmekből táplálkozó nacionalizmusnak mondott gyűlölködés súlyosbítja.

A zászló nem nekünk, európai kisebbségeknek áll.

Kérdés: képes lesz-e a Barca olyan hatással lenni Artur Massra, mint az euróövezeti tagság elvesztésének veszélye Cipraszra?

Aki „magyarpárti”, annak zokszó nélkül el kell fogadni szögesdrót kerítést, hatósági brutalitást, a menekültek démonizálását, az embertelenséget, amit velük szemben tanúsít a magyar vezetés.

Nem Európa roppan bele a menekülthullámba – hanem az európai szellemiség.

Szidhatjuk „a románokat”, lehet azzal magyarázni a legújabb diplomáciai csörte épp aktuális fejezetét is, hogy Ponta „a magyar kártya” előrángatásával próbálja menteni a menthetőt, de az alaphelyzet az, hogy ebben a térségben két lehetőség van – vagy együttműködés, vagy ellenségeskedés.

Idő kérdése volt, hogy mikor robban az időzített bomba. Ez végül július 11-én Munkácson következett be.

Hogy a fegyveres maszkosok (és nyilván a titkosszolgálat által) megtámogatott korrupcióellenes ügyészek réges-régen túllépték a normalitás és jogállamiság határát, szép lassan már senkit sem érdekel. A tökéletes rendezésnek köszönhetően már csak azok emelnek szót, akik maguk is célkeresztbe kerültek.

Vajon minek az ára ez a hirtelen megvilágosodás? Talán a rakétapajzsé vagy a beígért nehézfegyverzeté?

A menekültügyben megmutatkozó embertelenséget még cinizmus is tetőzi mind politikai, mind lakossági szinten.

A gyönyörű, de egy – pontosabban sok – tinédzser lurkó számára veszélyes, jéghideg vízű tóba június elején beengedni a gyerekeket már önmagában felelőtlenség, de úgy beengedni őket, hogy csak a buszon tűnjön fel egyikük hiánya, az már vérlázító pedagógusi hiba. Több mint hiba, bűn.

Ha az ember végighallgatja egy ilyen „nemzeti érzelműnek” tartott demonstráción elhangzott beszédeket, főképp a hallgatói sorokból érkező minősíthetetlen hangvételű és tartalmú bekiabálásokat, rögtön elmegy a kedve összetartozni.

Természetesen a magyar külügyminiszter és diplomácia is (ha lenne ilyen, ha nem csináltak volna külkereskedőket a diplomatákból) aggódhatna. De a fő külügyér ilyen apróságokkal nem foglalkozik, leköti a keleti, déli meg mindenféle nyitás és a számtalan nagy, állítólag körvonalazódó biznisz lehetőség.

Mindenféle vagyon, legyen az személyi vagy állami, társadalmi kötelezettséggel jár, ezt már az alamizsnát osztó királyok és főurak, a ma alapítványokat működtető gazdagok is tudták, tudják és gyakorolják.

Ezen a hivatalosan is az újratervezés kongresszusának tartott politikai show-n, sokkal nagyobb a tét, mint hogy ki lesz az elnök az elkövetkező négy évben. A lét a tét, a parlamenti lét, és ezt nagyon jól tudják a szervezők is, akik újratervezésről, a választókhoz való visszatérésről, közösségépítésről beszélnek.

Nem azt kifogásolom, hogy a nemzetközi közösség gátat kíván emelni az orosz agresszió megállítására, hanem azt, hogy meg sem próbál fellépni a kijevi kisebbségellenes propaganda és agresszió ellen.

Az erdélyiekkel szembeni ellenszenv növekedése nem valami új, önálló jelenség, hanem egyszerűen az általános frusztráció, másság- és idegenellesség szerves része.

Ma Európában bármiféle területi autonómia igénnyel fellépni, öngyilkossággal egyenlő, mert az ukrán válságnak köszönhetően mára az autonómia a szecesszió szinonimájává lett az európai köztudatban.