Az értetlenek kórusává változott az a szervezet, amely valójában Nagy Zsolt legfőbb támogatója és védelmezője kellett volna legyen. Évek óta az ártatlanságáról nyilatkoztak, de eközben nem tettek egyetlen olyan konkrét lépést sem, amellyel a vele való teljes mértékű, önfeláldozó együttérzésüket bizonyították volna.

A korrupcióval vádolt elődjét felváltó új Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „egyetlen politikai pártnak sem tagja”, és azzal a feltétellel vállalta el a kinevezést, hogy „nem is kell az legyen”.

A román(iai) pártok homogenitása időben nem, de térben tettenérhető. A vezetőik döntését az éppen aktuális politikai konjunktúrának megfelelően vakon követik a tanácselnökök és a polgármesterek, bárhol az országban.

Soha nem volt, és nem is lesz olyan román politikus, aki ne csapna le teljes erővel a magyarok autonómia-törekvése által felkínált szavazatgyűjtési-lehetőségre.

Mennyire ember a besúgó, illetve mennyire embertelen állat a titkosszolgálati ügynök?

A (kisebbik) kormánypárt vezetői feloldották a tudathasadásukat. Ma már nem fér semmi kétség ahhoz, hogy kinek a malmára hajtják a vizet. Ilyen szempontból érthető, hogy nem kritizálják, sőt, lehetőségeik szerint támogatják az államelnöki tisztség várományosát. Nem számít, hogy a magyar szavazók milyen politikai felhatalmazást szántak nekik.

Az erdélyi magyarok közéleti szereplőinek tartózkodniuk kellene a különféle érdekcsoportok melletti elköteleződéstől, az említett autonómia-példák leutánzásától, azok ész nélküli követésétől.

Az állam a mi „karitászunk”. Befizetjük a társadalmi és egészségügyi biztosításunkat, de cserébe szinte semmit nem kapunk. A pénzünket elköltik, a hitelüket eljátsszák, nekünk csak a hazug ígéretek maradnak.

Már szóra méltatni sem érdemes azokat a politikai kudarcokat, amelyeket a „tulipános ernyőszervezet” tavasz óta tartó kormányzati szerepvállalásával eddig elért.

Az újkori nemzetközi egyezmények, a különféle direktívák, valamint a tudatosan felépített eszmerendszerek egy eléggé egyoldalú toleranciát követelnek meg tőlünk. A jogainkról való lemondásra késztetnek.

Persze, sokaknak az a céljuk, szinte egyetlen szenvedélyük, hogy gyengítsék a magyarságtudatot, és ezzel egyidőben fölöttünk hatalmat szerezzenek. Kívülről vagy belülről törnek ránk, átveszik a pozícióinkat. Mi tagadás, egyre hatékonyabban teszik ezt.

Nem tehetünk arról, hogy a kóros hatalomvágyban szenvedő politikusok újra és újra bemocskolják népünk, nemzetünk jó hírnevét.

Akár számonkérésnek is nevezhetnénk a szövetségi elnöknek címzett, hat kérdésből álló levelet, de a válaszadó szervnek vagy személynek, enyhén szólva is, egy sokkal együtt érzőbb válasszal kellett volna ezt nyugtáznia. Nem úgy, mintha az ellenfél táborához tartozna.

Az erdélyi, de főleg a székelyföldi magyarok bebizonyították, hogy nem dőlnek be az összes trendi áramlatnak. Marosvásárhelyen pedig talán fokozottan is elvárható, hogy a szervezők ne az átlagos városnapi hangulat irányába „fejlesszék” a számunkra kiemelt fontosságú rendezvényt.

Bármennyire is igyekeznének, a mi választottjaink, sőt még az RMDSZ legképlékenyebb elöljárói sem volnának képesek úgy egybeolvadni a román központi pártokkal, mint Johannis.

Mind a hamis egységretorikáért, mind a magyarországi szavazatok által megszerzett "erdélyi EP-helyért" valakik meg fognak fizetni.

Az adott euforikus helyzettel azonban visszaéltek a mindenkori vezetők, és az idők folyamán bebetonozták magukat a hatalmi szerepkörbe.

Aki a választásokon való részvételt jognak és nem kötelességnek tekinti. Aki a tüntetéseken megnyilvánuló erőszakot megveti, és el is kerüli.