Románul beszélnek-e a vlachok, és mit tett értük a román állam?

Annak, hogy Románia történelmileg folyamatosan csak holmi kevésbé iskolázott románokként és holmi „elfeledett testvérekként” kezeli a balkáni vlachokat, ez utóbbiak demográfiai és kulturális hanyatlása az oka. Románia vágya, hogy rájuk erőltesse a „román” címkét olyan időszakban váltott ki ellenségességet velük szemben szinte mindenhol a Balkánon, amikor az ottani országok még területi terjeszkedésről álmodoztak, vagy területvesztésektől féltek.

A román állam iskolákat épített a balkáni arománoknak, de azok román, román tannyelvű iskolák voltak,

nem olyan oktatási létesítmények, melyek célja saját identitást és kulturális alapot adni a vlachoknak.

Ennek eredménye az akkor kialakulásuk kellős közepén tartó balkáni nemzetállamok bosszúja volt, amikor pedig Görögország bevezette az alkotmányba az Athosz-hegy jogállását, gondoskodott róla, hogy a románok ne szerezzenek egyetlen kolostort sem és alacsonyabb státuszt kapjanak a Szent Hegyen. Ezzel az alacsonyabb státusszal rendelkeznek ma is.

A Balkánon, és különösen Macedóniában és Észak-Görögországban tett számos utazásom során volt alkalmam közelről megismerni a vlachok, arománok és megleniták tényleges helyzetét.

Bár az évszázadok folyamán asszimilációnak voltak kitéve, többségük szlávvá vagy göröggé vált, mégis eltörölhetetlen nyomokat hagytak maguk után mind a hely- és tulajdonnevekben, mind bizonyos kulturális mintákban.

Egyes helyeken most is lenézéssel vagy gyanakvással tekintenek rájuk.

Maguk a balkáni aromán értelmiségiek is megosztottak, egy részük ugyanis inkább egyfajta tökéletlen románnak tartaná magát, míg mások különálló népességnek, mely legalább annyira különbözik az észak-dunai románoktól, mint – például – az olaszok.

Horvátországban sem jobb az arománok hírneve, ahol a virágzó part menti városok számára a vlachok mindig a belső szárazföldi szegény népességeket jelentették, néha még akkor is, ha azok ortodox szerbek voltak. A splitiek – például – úgy tekintettek a vlachokra, mint a romákra. Horvátország volt kormányfője, Ivo Sanader számára, aki egy Split környéki vlach faluból származik, a gyermekkor szegénységben megélt megaláztatások hosszú sorát jelentette (személyes beszámoló).

A horvátországi isztrorománok esetében már nem is beszélhetünk saját identitásról, hiszen egyértelműen el fognak tűnni azáltal, hogy a következő évtizedekben meghalnak a nyelvet még beszélő utolsó öregek is.

Így aztán ez marad a román állam balkáni történelmi hibája: Románia iskolákat épített a Balkánon az arománok számára, de azok román, román tannyelvű iskolák voltak, nem pedig olyan oktatási létesítmények, melyek célja saját identitást és kulturális alapot adni a vlachoknak. A vlachokkal szembeni hivatalos gyanakvás viszont még hosszú ideig fennmaradt a balkáni országokban.

Macedónia

A macedóniai arománok vannak a legkedvezőbb helyzetben, de ott vannak a legkevesebben, tízezernél kevesebben a népszámlálásokban, nyelvük hivatalos elismertségének pedig elejétől fogva volt egy politikai dimenziója, mellyel az albánok számbeli jelentőségét kívánták csökkenteni.

Macedóniának kétmillió lakosa van, ezekből körülbelül harmada-negyede. Ugyanakkor ez az egyetlen ország, ahol hivatalos nyelvként ismerték el a romák (cigányok) és az arománok nyelvét, egy vlach, egy aromán, Pitu Gule pedig a nemzeti himnuszban is szerepel, mert az „Iliden” nevű dalt (Szent Illés Napja) énekelte, amikor 1903 augusztusában, a ma Macedóniához tartozó Krusevo városkában kirobbant egy szlávok, vlachok és albánok által vezetett lázadás az Oszmán Birodalom ellen.

Ugyanakkor Macedónia az egyetlen ország, ahol a romák (cigányok) és az arománok hivatalos nyelvként használhatják a nyelvüket a közigazgatásban és az oktatásban ott, ahol arányuk meghaladja a lakosság 20 százalékát.

A macedóniai Szkopjében már a jugoszláv időszakban működött egy teljes egészében állami finanszírozású aromán rádió és televízió, amely Macedónia függetlenné válása után is tovább működött. Ez teljesen ellentétes a görögországi arománok helyzetével, mely ország nem ismeri el nemzeti kisebbségek létezését, akár arománokról, szlávokról, törökökről, akár albánokról van szó.

Hogyan jártak a románok az Athosz-hegynél

Mivel rendkívül igyekezett serkenteni a vlachok körében a román tannyelvű oktatást, Görögország ellenséges hatalomnak tekintette Romániát, ennek pedig az lett a következménye, hogy a románoknak ma sincs kolostoruk az Athosz-hegyen, a román szerzetesek pedig csaknem egy évszázada szétszórtan élnek a hivatalosan elismert 20 kolostor egyikében-másikában.

Az első világháború után, amikor a fiatal görög állam még identitásának meghatározásával volt elfoglalva, az Athosz-hegy jogállása 1927-ben került be a hellén alkotmányba. Az ott évszázadok óta működő több tucatnyi létesítmény közül csak 20 kapta meg a „monostor” rangot. Ebből a húszból 17 görög, ezen kívül van egy szerb, egy bolgár és egy orosz monostor.

A monostorok a XIX. századig nem etnikai kritériumok szerint szerveződtek. A nemzetállamok megjelenése a kolostorok etnikai homogenizálódásához is vezetett. A románok addig a már létező létesítményekben voltak szétszórva. Annak ellenére, hogy Románia fejedelmei és királyai az évszázadok folyamán adományokkal járultak hozzá az összes athoszi monostor működéséhez, egy olyan időszakban, amikor államként sem Bulgária, sem Szerbia nem létezett, és annak ellenére, hogy Romániának jóval több lakosa van, mint Szerbiának és Bulgáriának együtt,

a román szerzetesek a modern görög állam megalakulása óta ezzel az alsóbbrendű státusszal maradtak.

A két román monostort (melyek közül a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt Prodromou nagyobb méretű, mint egyes hivatalos monostori státusszal rendelkező létesítmények, itt