Román, magyar lenni barát

Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.

Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen azt, hogy ott nagy „román” vezérek voltak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét, az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében, szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem. – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem 1000 év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben), de a magyarok revánsra vágyók és revizionisták és alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt.

Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogy-hogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és halt meg végül végelgyengülésben?

Délen nagyjából ennyi Erdély története.

Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei. Igen… és ott volt még az a másik film Pintea Haiducul-lal, melynek az a végkövetkeztetése, hogy… őt is a magyarok lőtték agyon.

A valós életben, vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”. Őszintén bevallom, a magyar szélsőségesekét nem nagyon ismerem, de ahogy én láttam, nagyjából ugyanazok: ők voltak az elsők, a románok valahonnan délről érkeztek stb.

Gyakorlatilag az egész egy Forma 1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik:

„Ki volt pole-position-ban?”

Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma 1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma 1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma 1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal.

Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.

Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Nincs közvetlen tapasztalatom arról, mi áll a magyarországi történelemkönyvekben, de el tudom képzelni. Megpróbáltam a Google fordítójával elolvasni ezt-azt az interneten a történelem magyar változatáról, de rendkívül gyatra a fordítás. És akkor a „semleges” változatot választottam, az angolt. A Wikipédián a meséket szintén román, vagy magyar „történészek” írják, de azért némi képet csak-csak ki tudsz magadban alakítani. Ugyanígy jártam Dobrudzsa esetében is, melyet a bolgárok a legrégibb területüknek tartanak a Dunától délre.

Látom, hogy mindenki ezekbe a „történelmi” érvekbe kapaszkodik bele. De nem a szó igazi értelmében vett történelemről van szó, hanem a „hivatalos történelem”-ről.

Romániában hivatalosan Románia történelmét oktatják.

Helyes-e ez, vagy a tantárgyat inkább „A románok történelmé”-nek kellene nevezni? (A jelenleg piacon lévő tankönyveknek vagy pontosan „A románok történelme”, vagy a semleges „Történelem” a címe. – a ford.)

Mert azt tapasztaltam, hogy a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem tudnak értesülni nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődéséért tett lépéseikről.

Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor ezek a vezetői nem szintén a mieink? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is vezették?

Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok, Portugália és Spanyolország amerikai területeitől kezdve egészen Isztambulig és még tovább, a távoli Ázsiáig: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat.

Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. És ha amúgy is Sigismund Bathoryhoz értünk, itt egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítását.

Zsigmondból Sigismund lett, György Dózsából Gheorghe Doja, Ferenczből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ez kellene legyen az első lépés a kapcsolatok normalizálása felé:

a történelmi nevek visszamagyarosítása.

Mert különben mindenkit románosítanunk kellene: Napóleon legyen Napolică, Rudolf Rodotel, Rettegett Iván pedig legyen… Ion… escu.

De a párhuzamos történelem másról árulkodik. A románok és a magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?

Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok, vagy magyar segítséggel alapították.

A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította és vannak olyan román dokumentumok vagy történelmi elméletek, melyek azt állítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.

Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt), a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket) és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.

És utólag sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, de a fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhányan a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk egy adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.

Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé, vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, a magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul.

Ştefan cel Mare-t Vasluinál 4.000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10-12.000 katonából álló hadserege volt.

A 4.000 székely akkoriban, valószínűleg, a székelység katonai főerejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket is jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták a Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.

Fogaras, Almás, Szörényvár, Csíkcsicsó, Küküllővár vlach vajdák által uralt erdélyi és bánsági területek voltak. Ezen kívül rendkívül sok történelmi dokumentum tesz említést az uralkodók által a szomszédos országok kereskedőinek adott gazdasági kiváltságokról.

És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességét alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Nem! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, elég sok konfliktus is volt a magyarok és a vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet…

Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség inkább csak papíron létezett és csak valamikor a XVIII–XIX. századok környékén jelent meg a politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az „oszd meg és uralkodj” elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–1849-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.

„Az ellenségem ellensége a barátom.”

Ez volt Avram Iancu az osztrákok számára. Az osztrákok számára pedig a magyar forradalom volt a fő ellenség…

Erdély mindig is autonóm, vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezen kívül egy széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt…

Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.

Több millió magyar és székely, bár nemzedékek óta ott laktak, Magyarország nemzeti területén kívülre kerültek. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?

Tény, hogy az Osztrák–Magyar Birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak képesek túl jól kezelni a helyzetet és láthatjuk, hogy még 100 évvel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajnában is, a volt Jugoszláviában is.

A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjon.

Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor

december 1-ét jelölte ki nemzeti ünnepnek.

Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep.

Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának egy jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.

Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel, vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina, vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.

Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király napja is és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.

Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A magyar közösség pártja az utóbbi 20 évnek legalább a felében kormányon volt.

Elég sok követelésüket a kisebbségnek megfelelően szabályozták. Nyilvánvalóan nem tökéletes minden, nyilvánvalóan sok még a tennivaló, de a kiindulási pontok jók. A román többségnek az kellene legyen az érdeke, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.

Rendezni fogják a zászlók ügyét is, mert nem logikus, nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti, vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását.

De meg kell még tenni valamit alulról felfele is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. És itt nemcsak a romániaira gondolok. A jelenlegi politikusok kimutatták a korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk.

Csak együtt, románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség, tudunk egy jobb világot felépíteni.

Olyan világot, ahonnan már nem kell nyugatra mennünk egy jobb életért, hanem más, nálunk szerencsétlenebb népek „árasztanak el” bennünket, akik azt remélik, hogy Romániában kezdhetnek egy új és boldog életet.