Nagy az Isten Anyjának (állat)Kerrrtje!

Eddig nagyjából a következőképpen állunk: van egy, a kormánytagok számára nagyrészt ismeretlen kormányprogramunk, egy rendkívül erős és gyanakvó legfőbb vezérünk, egy csak néhány Facebook-oldalnak köszönhetően életben maradt ellenzékünk és egy olyan geopolitikai helyzetünk, mely pont jó arra, hogy hosszú távon hidegrázást okozzon nekünk. Mindezekre rátelepül még a kormánypártok köreiben már korábban is létezett és 1918 századik évfordulója közeledtével felszított nacionalista tremoló is.

Vegyük őket sorra.

Munkahelyi továbbképzés, ezt kellene beleírni sokaknak a munkaköri leírásába azok közül, akik most bekerültek a Victoria-palotába. Ezek az emberek

úgy lettek egyik napról a másikra miniszterek, ahogy egyesekből lottónyertes lesz;

feljött a szerencsecsillaguk. Nem a kormányprogram megvalósítására választották ki őket, hanem kényelmes cinkosságukért. Naponta látjuk, miként mentegetőzik Grindeanu, hogy nem neki kellene kormányfőnek lennie, hanem a főnökének, a többieknél is azt látjuk, csak azért fogadják el szerencsés emberi sorsukat, mert Dragnea Liviu Nicolaét rajtakapták, hogy kilopta a tojásokat a tyúk alól, és a törvény – egyelőre – eltiltja a nemzeti kakas szereptől. Mindezekre a partner televíziók kurjongatása közepette került sor, melyek szeretnék, ha a főnökeik megszabadulnának azoktól a sértődékeny DNA-soktól (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.). Mi lesz ezután? Ha az alamizsnák gallyra viszik a költségvetést, akkor Dragnea majd lefejez néhány minisztériumot a csóringerek örömére, akik még mindig abban a legendában hisznek, hogy Ceauşescu hazafi volt és nem tudott, szegény, a románok éhezéséről; a kurva felesége volt a skorpió. Tovább is van, mondjam még? Forrásaink még vannak, és ha az IMF nem ad pénzt alamizsnákra, nem baj, akkor majd a nagy kínai néptől veszünk majd fel hitelt.

Valószínűleg ez Románia történelmének legnagyobb létszámú kormánya, de ugyanakkor a legérthetetlenebb is. Olguţa Vasilescu a Munkaügyi Minisztérium élén? Nos, a hajdani pérémés (Nagy-Románia Párt/PRM – a szerk.) a legtöbb segélyezettel rendelkező megye fővárosából érkezik; igen, arról a csajról van szó, aki arról fortyogott, hogy

„nem akarok többé magyar beszédet hallani Craiova utcáin”,

ezzel a székelyföldi munkásokra utalva; és igen, miközben Craiován a stadion építői helyben nem találnak munkaerőt – „Négy éve vagyok munkanélküli segélyen, nehéz, de nem fogadhatok el építkezési munkát. Jön a nyár, elviselhetetlen lesz a hőség, nem fogadhatok el ilyen munkát, akármennyire is megfizetik azt”, mondta az AJOFM (Megyei Munkaerő-elosztó Ügynökség – a szerk.) székházában tartózkodó egyik munkanélküli (forrás: Gazeta de Sud). Minisztert csinálni Daeából, aki a parlamenti képviselők különleges nyugdíjáról szóló törvény kezdeményezője? Az igazságügy élére pedig az az intrikus került, aki jól kupán vágott minket a „fekete keddel”? Az eddig elhangzottak szerint akár még arról is törvény születhet, hogy szabadon engedik Dan Voiculescut és megszabadítják a gondoktól Sebastian Ghiţăt – Sebit, ahogy Dragnea Liviu Nicolae nevezte őt. A román baloldal arisztokratái számára a hatalom nem köztulajdon, hanem az állami cégeknél osztogatott jutalmak valamiféle furcsa megfelelője: báránypénz húsvétkor, malacpénz karácsonykor, meg savanyúságokra, meg vakációra, meg bármire; vagy a különleges boltok megfelelője, ahol az eladók előbb a váll-laposokat üdvözölték?

Hogyan menekülnek majd ki a pészédések ebből a cirkuszból?

Egyszerűen: kenyeret vesznek hitelre és odavetik majd a tömegnek, a románizmusról szóló diskurzusokkal párhuzamosan. És az ellenzék? A drágalátos PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) folytatja az illedelmes vezetők keresését, akik nem kavarják fel az iszap alján megbúvó posványt és Iohannis felé sandít majd morogva, hogy „elnököt csináltunk belőle, most meg nem igyekszik felhúzni minket”. Az USR-nél (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) még a személyes igazságok sem tisztázódtak, így aztán ideológiát vagy közös stratégiát nem nagyon várhatunk.

Így aztán a Dragnea-kormánynak szabad útja van bármerre; a geopolitikai pókerjáték is besegít neki, a nagy játékosok el vannak foglalva, mikor lenne idejük a balkáni kis és szerencsés csalókkal is törődni? Csakhogy mi már beleőszültünk a román politikusoknak ebbe az örök szerencséjébe – akik, bár mindig azzal az elképzeléssel indulnak útnak, hogy az egész bolygónak Romániára van szüksége, végül Románia szinte valamennyi lehetőségét elpuskázták. A románok vitézek és igazságosak, mondják választottaink – és még akkor is a korruptakat szavazzák meg, ha azok éppen börtönben ülnek. Románia gazdag ország, mondják választottaink – és közben a románok a legszegényebbek Európában. Európa éléskamrája, mondják még – a fokhagyma viszont Kínából, a krumpli Egyiptomból, a hús pedig Lengyelországból érkezik. Márpedig mindezek megbosszulják magukat, eljön majd az idő, amikor a könyvekből kérdőre von a történelem: „Mire alapozol, barátom?”. A hagyományos barátságok a végüket járják, mint ahogy az ellenségeskedések is. Miért védenének meg a nagyhatalmak egy olyan országot, amely gúnyt űz a saját képességeiből?

Az a nacionalizmus pedig, amire az új hatalom alapoz,

adott esetben nyújthat némi enyhülést, de nem egyebet. Elérkezik az 1918-as egyesülések századik évfordulója, és őszinte önvizsgálat helyett – mit tettünk meg, mit nem, mit kellene megtenni – azt fogjuk tapasztalni, hogy a nemzeti ideológiák szimbólumokká válnak majd. A politikai túl-igazhitűek versenyt zarándokolnak majd el Erdélybe – fáklyákkal menetelnek majd és a Gajna-hegyen fotóztatják magukat, ahogy egy másik szocialista, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégája mondta (Valeriu Zgoneáról van szó, aki 2013-ban, a székely zászló baróti kitűzésével kapcsolatosan azt nyilatkozta: „Vitéz Mihály városából származom. Ha ők ott azt a zászlót akarják kitűzni, amelyikkel kollégám, Vitéz Mihály néhány évszázaddal ezelőtt elindult, hogy kivívjon bizonyos jogokat a magyarok ellenében, akkor engem ez nem zavar. (…)” – a szerk.): „Nektek, erdélyieknek az az egyetlen örömötök, hogy évente egyszer eljövünk Bukarestből megemlékezni valamiről”. Szájhős hazafiság, identitárius erekciók, az évezredes szenvedés megünneplése, ügyeletes ellenségek – oktatás, autópályák, kórházak helyett. Mi vagyunk Isten Anyjának Kerrrtje, az elsődleges nép, semmi sem lenne a románok nélkül – de még mielőtt kidurranna bennünk a büszkeség, jó lenne tudnunk, hogy a világ összes nagy gazembere erre hivatkozott.

Vége lesz ennek valamikor? A román szocialistákban még mindig nem merül fel, hogy vajon miért van az, hogy ahányszor megnyerik a választásokat, ez felkelti a gyanút, hogy Románia elfordul a Nyugat felé vezető iránytól – és elnézem a mostaniak szerencsecsillagát és elmondanék egy Isten őrizz!-t, de ebben a túl-igazhitűekből álló országban már nem igazán tudod, hogy Isten körül csillagok vannak-e, vagy váll-lapok…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.