Mit akarnak Iohannistól a magyarok? És miért ellenségeink a székelyek?

A székelyek „új kezdetet” akarnak a többséggel meglévő kapcsolataikban a Nagy Egyesülés 100. évfordulójának megünneplése előtt: azt akarják, hogy többé ne tekintsék ellenségnek őket, a központi pénzek többé ne kerüljék el a zömmel magyarok által lakott megyéket, a fejlesztési pénzek méltányos elosztását, valamint azt, hogy

többé ne használjon kettős mércét az igazságszolgáltatás és a Parlament.

Az elnök találkozott a székelyek fő vezetőivel és őket foglalkoztató témákról beszélt velük: decentralizálásról, helyi autonómiáról és – esetleg – regionalizálásról, ha találnak egy olyan megoldást, mely a „közigazgatás modernizálásához” vezet és később több munkahelyet teremt a „gazdasági növekedés” révén. Klaus Iohannis nyíltan megmondta nekik, hogy nem ért egyet az etnikai kritériumok szerinti autonómiával és azt sugallta, hogy a regionalizálás túlságosan érzékeny téma ahhoz, hogy újra felvethető lenne. Ezzel szemben felvetette – valamivel diszkrétebben, mint ahogy a bukaresti politikusok szokták – „a román nyelvet nem jól beszélő térségbeli fiatalok sorsát”. Lehet, hogy ez egy másik formája a Székelyföldön áthaladó regátiak vagy moldvaiak meséjének, melyet azért hangoztatnak csömörig, hogy végül mindenki elhiggye: eszerint, ha egy bukaresti bemegy egy kenyérboltba és ott magyarul üdvözlik, állítólag azért nem kapja meg az óhajtott kenyeret, mert románul válaszol.

Lehet, hogy az elnök azokat is megérti, akik esélyeik beszűkülését kockáztatva nem akarnak jól megtanulni románul, de segíteni akar a többieknek, akik szeretnének megtanulni, de erre semmi esélyük sincs

az elavult tankönyvek és a közömbös tanárok miatt.

Vannak magyarok, akik román nyelvű táborokba küldik a gyermekeiket, ahogy azt a módosabb őshonos családok is teszik, akik angol nyelvű táborokba küldik a gyermekeiket.

Az erdélyi magyarok számára az anyanyelv ápolása szimbolikus igény. Tudják, hogy egyéni túlélésük gyakran a román nyelvtől függ, de meg akarják őrizni azt a kiváltságukat, hogy szükség esetén a saját nyelvükön kommunikáljanak a közigazgatási tisztviselőkkel vagy az igazságszolgáltatásban.

A Kovászna Megyei Tanács elnöke, Tamás Sándor arra emlékeztette a csíkszeredai találkozón Klaus Iohannist, hogy 100 évvel a Nagy Egyesülés után be kell tartani a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, melyben „teljes szabadságot – biztosítottak – az összes együtt élő népnek” oly módon, hogy ezek mindegyike

„a saját nyelvén képezze, igazgassa magát és részesülhessen ítéletben”.

„A három nemzet számára ez a határkő”, mondta a románokra, székelyekre és szászokra utalva a magyar vezető.

A Hargita és Kovászna megyei magyar vezetők „Románia és a Székelyföld fejlesztését szolgáló tisztességes partnerséget” kértek Iohannistól: melyben ne csak Bukovinának vagy Dobrudzsának lehessen a Parlament által törvényben rögzített napja, hanem a Székelyföldnek is; ahol nemcsak Moldva történelmi zászlója loboghat a neamţi váron, hanem a székelyek zászlója is a Hargita és Kovászna megyei tanácsok épületén. A zászló erős jelkép, de nem igazán segít a székelyeken, ezzel szemben az utak megjavítására és általában véve az infrastruktúrára fordított összegek igazán fontosak lennének. Kovászna és Hargita már 27 éve a leggyengébben finanszírozott öt romániai megye között szerepel. Szándékosan hagyták őket szegénységben, mert ott az ellenségeink vannak, ahogy azt a történelemtankönyveink már egy évszázada tanítják nekünk. Mintha a székelyek a vállukra kaphatnák az ország központjában lévő Székelyföldet és magukkal vihetnék Magyarországra.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.