Miért tagadja meg a román állampolgárságot a Máramaros ukrajnai részében élő románoktól a Ponta-kormány?

2012-ig több mint 5.000, Máramaros ukrajnai részében élő román kapta meg a román állampolgárságot. Az Országos Állampolgársági Hatóság (ANC) vezetőségének politikai kritériumok alapján való leváltásával váratlanul új értelmezést kapott a román állampolgársági törvény, és azóta elutasítják a Tisza jobb partján élő románok állampolgársági kérvényeit.
Az ANC vezetőségének USL-s csapata, melynek tagja többek között a „híres” Petre Andrei Egyetem jogi karán végzett jogásznő és az Al I. Cuza Rendőrakadémia jogi karán végzett volt SPP-tiszt (Őrző-Védő Szolgálat), sajátos módon értelmezi a román állampolgárságról szóló törvényt. Többé nem fogadja el az Ukrajnában élő máramarosi románok kérvényeit, arra hivatkozva, hogy ott román katonai megszállás volt és azok a területek nem tartoztak a román államhoz. Ami nemrég még 5.000 Tiszán túli román számára törvényes volt, e híres jogi karok végzettjeinek törvényismereti és -megértési képessége szerint már nem az.
Kik azok az ukrajnai máramarosi románok?
Van joguk, avagy nincs ezeknek az ukrajnai máramarosi románoknak a román állampolgársághoz?
Miért utasítják el az ukrajnai máramarosi románok állampolgársági kérvényeit?
Abban a reményben próbálunk meg választ adni ezekre a kérdésekre, hogy kiegészíthetjük az Országos Állampolgársági Hatóság döntéshozóinak történelmi és jogi ismereteit, akiknek nem szabad megfeledkezniük arról, hogy az összes román érdekeit kötelességük megvédeni, még akkor is, ha politikai kritériumok szerint nevezték ki őket.
A Tiszán túl, az ukrajnai Máramarosban ma csaknem 40.000 román él Técső és Rahó járások néhány településén: Aknaszlatina, Alsóapsa, Középapsa, Tiszafejéregyház, Valea Malului, Topcsinó, Szorospatak, Bouţu Mic, Cărbuneşti, Dobrikdűlő és Plăiuţ.
Ennyi maradt román a régi vajdák Máramarosából, mert a XIV. századtól kezdve folyamatosan érkeztek a galíciai, Kárpátokon túli rutének (ukránok) és jobbágyként letelepedtek a román nemesek birtokain. Kezdetben a hegyvidéki falvakban telepedtek le, ahonnan aztán fokozatosan lejjebb ereszkedtek, és mivel vallásuk azonos volt a románokéval, közéjük vegyültek és a legtöbbjüket asszimilálták.
A XIV–XV. században a Tiszán túl volt a legfontosabb román kolostor, a szentmihálykörtvélyesi, amely 1391-ben kapott kiváltságlevelet a konstantinápolyi pátriárkától. Az ukránok most igyekeznek a történelemhamisítás szivacsával eltörölni mindent, ami román.
A Máramarosi-medence a Radnai-havasoktól a Tisza forrásáig és nyugaton egészen a huszti várig a középkortól 1918-ig egyetlen közigazgatási egységet, a Máramarossziget központú Máramaros vármegyét alkotta.
A Tiszán túli románok azzal a felhatalmazással küldték megbízottaikat Gyulafehérvárra, hogy az ő román falvaikat is egyesítsék Romániával. Ennek bizonyítékai a fennmaradt megbízólevelek. Emlékezetes a máramarosi románok reakciója Ştefan Ciceo Pop beszédére, aki azt harsogta: „Éljen Nagy-Románia, a Dnyesztertől a Tiszáig!”. Akkor a Tiszán túli románok azt mondták: „Nem azért jöttünk Gyulafehérvárra, hogy a Tiszánál húzzuk meg a határt, hanem azért, hogy mi, a Tiszán túli máramarosi románok is egyesüljünk a Hazával!”.
Sajnos, az Egyesülés rövid ideig tartott. A 15. román ezred 1919 januárjában megtisztította Máramarost a bolsevikektől, és a román fennhatóság egészen Husztig kiterjedt, vagyis az egész történelmi Máramaros területére. A tanácsokba szervezett helyi hatóságok alávetették magukat a román adminisztrációnak, vagyis az Igazgatótanácsnak (Consiliul Dirigent). Az erdélyi románoknak ez az autonóm intézménye volt az, amelyet a román állam fennhatósága képviselőjeként ismert el az újonnan egyesített területeken.
A bukaresti kormányoknak a román miniszterek tudatlansága és az etnikai tények hiányos ismerete miatt nem volt következetes politikája a máramarosi románok érdekeivel kapcsolatosan. Ostobaságból, mert másképp nem nevezhetem, az Antanttal 1916-ban aláírt szerződésben szó szerint vették Eminescu verssorát, a „Dnyesztertől a Tiszáig”-ot. Bukarest terveibe már akkortól sem fértek bele a Tiszán túli máramarosi románok. Amíg Nagy-Románia kormányának élén egy erdélyi, a máramarosi helyzetet ismerő Alexandru Vaida-Voevod állt, sikerült Csehszlovákia részéről azt az ígéretet megkapni, hogy a békekonferencián támogatni fogják Máramaros Romániához tartozásának elismerését. De az Averescu-kormány hatalomra kerülésével Bukarest tudatlansága csírájában ölte meg a máramarosi románok minden reményét: 1921-ben a Tiszától délre vonták vissza a román hadsereget és ezáltal a Tiszán túli románokat Románián kívül hagyták. 1939-ig Csehszlovákiához tartoztak, 1939 és 1944 között Magyarországhoz, aztán pedig Ukrajnához.
„Miniszterelnök úr, a Tiszán túli románoknak joguk van a román állampolgársághoz”
Ponta miniszterelnök úr, jogászként tudnia kell, hogy az ön által az Országos Állampolgársági Hatóság élére politikai alkalmasság (vagy alkalmatlanság) alapján helyezett tisztviselők egy sor törvényt sértenek meg azzal, hogy nem ismerik el az Igazgatótanács által az 1919–1920 időszakban gyakorolt román közigazgatást. Erdély nem egy román hadsereg által elfoglalt terület, nem katonai megszállási övezet volt, mint a román hadsereg által az 1919-es hadjáratban Budapestig elfoglalt magyar területek. Erdély, beleértve a történelmi, a Tiszán túli Máramarost is, olyan terület volt, amely a román lakosság szabad akaratából egyesült 1918. december 1-én Romániával. A román hadsereget a helyi román hatóságok hívták be Erdélybe és Máramarosba, hogy a magyar, illetve ukrán bolsevikoktól megvédjék a román közösségeket. Az ukrán bolsevikok ellen a román reguláris csapatok mellett a román helyi gárdák is harcoltak. Következésképpen arra kérem, Ponta miniszterelnök, közölje beosztottjaival az Országos Állampolgársági Hatóságnál, hogy a Tiszán túli Máramarosban élő románok az 1919–1920-as időszakban román állampolgárok voltak, mert a román állam ott a nagyszebeni Igazgatótanácson gyakorolta a fennhatóságát. Leszármazottaiknak még a jelenlegi állampolgársági törvény alapján is joguk van a román állampolgársághoz!
A Tiszán túli falvakban élő románok állampolgársághoz fűződő jogainak tagadásával magát az 1918-as Egyesülés alapját tagadják: az Egyesülés az összes erdélyi román akaratából fakadó tett volt, amit azokkal a ma múzeumi tárgyakká és levéltári dokumentumokká vált megbízólevekkel fejeztek ki, melyek nem vesztették el jogi érvényességüket. Az Igazgatótanács az ottani románoknak az említett megbízólevekkel kifejezett döntése alapján gyakorolták fennhatóságukat a máramarosi román falvak felett.
Ha már az Averescu-kormány elkövette azt az ostobaságot, hogy odaajándékozta Csehszlovákiának a Tiszán túli román falvakat, akkor a Ponta-kormány miért ragaszkodik az ostobasághoz és tagadja meg a Tiszán túli románok jogát a román állampolgársághoz?
Az állampolgársághoz hozzájutott 5.000 román esetében az Országos Állampolgársági Hatóság elismerte, hogy felmenőik Románia állampolgárai voltak és joguk van az állampolgársághoz. Ponta úr zsenijei, jog- és történelemtudorai hirtelen úgy vélik, hogy azok a falvak sohasem tartoztak Romániához és az ottani románoknak semmi joguk nincs a román állampolgársághoz!
Nem vagyok jogász, de tudom, hogy ha egy adott személy esetében egyféleképpen értelmeznek egy törvényt, akkor egy hasonló helyzetben lévő másik személynek joga van ugyanahhoz a jogértelmezéshez. Vannak esetek, amikor egy család egyik tagja néhány évvel ezelőtt megkapta a román állampolgárságot, de egy másik tagját, aki ugyanazokat a dokumentumokat nyújtotta be, elutasították azután, hogy a Ponta-kormány hatalomra került. Ponta jogász úr, ki sért törvényt? Ön biztosan tudja a választ. Kérem, magyarázza el az Országos Állampolgársági Hatóság élére politikailag kinevezett beosztottjainak is, mert a jogi képzettségük ellenére fogalmuk sincs a törvényekről.
„Mi ROMÁNOK vagyunk!”
Novemberben az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak a Tisza jobb partján élő máramarosi románok egyik bukaresti rendezvényére. Néhány beszéd után asztalra került a szalonna és a töltött káposzta, a pálinka és néptánc következett, főleg máramarosi. A meghívottak többsége Tiszán túli máramarosi román volt, de voltak bukovinai, dél-besszarábiai, moldovai románok is és néhányan Románia határain belülről is. Meglepett, mennyire büszkék románságukra ezek az emberek! A légkör kellemes volt, egyesek egy kis máramarosi trappolósat, vagy csűrdöngölőt jártak, mások mesélgettek ezt-azt, mint egy mulatságon. Egy adott pillanatban felhangzott Nicolae Furdui-Incu Noi suntem români! (Mi románok vagyunk! – E-RS) című nótája. Mintegy jelzésre, anélkül, hogy bárki bármit is mondott volna, mindenki, de tényleg mindenki körtáncba kezdett e nótára, egy méltóságteljes körtánca, ami alatt mindenki szemében egy eltökélt „MI ROMÁNOK VAGYUNK!” látszott.
Két évvel ezelőtt a Tiszán túl, Máramarosszigettel szemben lévő Aknaszlatinára látogattam, ahol kb. 10.000 román él. Az ebédlőben Szűz Mária ikonja a Román Trikolórba volt tekerve! Akkor értettem meg, hogy a Tiszán túli románok számára a Trikolór szellemük ikonja.
A románság milyen más bizonyítékát akarja Ponta miniszterelnök úr, hogy elismerje az ukrajnai máramarosi románok jogát a román állampolgársághoz?
Románia már nem ad tanulmányi ösztöndíjakat az ukrajnai románoknak
Nemcsak az állampolgárságot tagadjuk meg tőlük, de abban is akadályozzuk őket, hogy Romániában tanuljanak román nyelven. Korábban több száz diák érkezett a Tiszán túli Máramarosból, Bukovinából, vagy Dél-Besszarábiából Romániába tanulni. Igaz, nem mind volt kitűnő tanuló, mint ahogy a romániai hallgatók esetében sem mindenki az. A tanárok általában idegeneknek tartották és ukránoknak nevezték őket (ami nagy sértés a Tiszán túli máramarosi románok számára). A nehézségek ellenére sokan szakmailag sikeresek voltak, és ismerek olyan Tiszán túli románokat, akik ma nagyon jó orvosok, ügyvédek vagy újságírók.
A román állam néhány éve nem ad tanulmányi ösztöndíjakat az ukrajnai románoknak, mert a kijevi kormánnyal nem írták alá a szükséges megállapodást. Így hát Ukrajnából csak nagyon kevesen, a saját költségükre, ösztöndíj nélkül érkezhetnek Romániába tanulni. A kormányban vajon ki felel a Románián kívüli románokért? Kinek kellett volna foglalkoznia azzal, hogy aláírják ezt a megállapodást az ukrán állammal?
Felidéződik bennem Grigore Gafencu 1939-es állásfoglalása, amikor Csehszlovákia feldarabolása után Magyarország elfoglalta Kárpátalját a Tiszán túli Máramarossal együtt és bezárta az ottani román iskolákat. Gafencu nem sokat gondolkodott, hanem Máramarosszigetnél leállította a vasúti közlekedést (a Rahóból érkező ukrán vonatok ma is áthaladnak Románia területén) és annak újraindítását a Tiszán túli falvakban lévő román iskolák újbóli megnyitásától tette függővé. Érthetőbben, igazi férfi volt!
Persze, nincs szó az ukrán vasúti közlekedési leállításáról, de Ponta miniszterelnök úr, vajon képes felemelkedni elődje, Grigore Gafencu szintjére és képes határozottan állást foglalni az ukrajnai máramarosi románok érdekében?