Információs háború Románia ellen: egy iskolapélda

Igenis létezik egy ilyenfajta, jól kigondolt, kitűnően megszervezett és minden fronton, a „globális faluban” élő nagylelkű információs társadalom által rendelkezésre bocsátott valamennyi eszközzel folytatott háború.

Ma a rendkívül fontos dezinformációs kampány néhány alkotóelemére fogok kitérni. A kampánynak azon információ terjesztése a célja, melyet meggyőződéssé kell változtatni és így a valóság helyébe kell helyezni. Eszerint

„Erdély nem román föld”, autonómmá kell válnia, történelmileg jogosan egy másik állami entitást illetne meg, nem pedig Romániát

és itt az ideje, hogy a magyar kisebbséget – végre – felszabadítsák a román állam irányítói által folyamatosan és bűnös módon szervezett kulturális genocídium és etnikai tisztogatási műveletek rémálma alól.

Persze, a dezinformációs műveletben ezek az első szint fő és bevallott céljai. Magasabb szinten – és erre nagyon oda kell figyelni! – az a mániákusan ismételgetett üzenet jelenik meg, mely szerint a román állam felelős a kérdéses műveletekért, ami – legalábbis a nemzetközi kapcsolatok elmélete szerint – a Nemzetközi Bíróságok hatáskörét idézi fel bennünk, melyek ilyenfajta, a genocídiummal, a háborús bűnökkel vagy az emberiség elleni bűnökkel egy csoportba tartozó tettekben szoktak ítélkezni.

Mindez – természetesen – nem igaz, de az ilyenfajta helyi, regionális és globális dezinformációs kampányok szervezéséért felelősek számára

a történelmi igazság csak egy percepció, amit a végső befogadó, vagyis a nemzeti, regionális és globális hallgatóság szintjén módosítani kell.

Ha a kampány elég intenzív lesz és elég sokáig fog tartani, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy a kérdéses propaganda által közvetített képek, információk és üzenetek ellenséges csomagja válik azzá a valósággá, melyhez a célközönségek majd viszonyulni fognak és ennek bekövetkezésétől kezdve bármi más ellenséges propagandává fog változni. Ezt annál könnyebb lesz elérni, ha a döntéshozóink, ahogy az oly sokszor megtörtént a távolabbi vagy közelebbi történelmi múltunk során, továbbra is igyekeznek majd „nem zavarni” senkit, elrejtve vagy minimalizálva a valós gondokat, úgy téve, mintha nem látnák és nem hallanák, mi történik.

Erdély magyar, ez az üzenete az egyik ilyenfajta, gyakran felkeresett és gyakran idézett propagandaoldalnak

(angelfire) (az oldalnak eddig összesen alig több mint 25.000 látogatója volt, impresszummal nem rendelkezik, a viszonylag rövid angol nyelvű szöveg alján feltüntetett hivatkozások jelentős része – már – nem működik, „vendégkönyve” szintén nem – a szerk.):

„Erdély több mint ezer évig a Magyar Királyság integráns része, független magyar fejedelemség volt… A román kormány a múlt bármilyen nyomának eltüntetése érdekében előbb államosította, majd szisztematikusan megsemmisítette az Egyház irattáraiban, a levéltárakban, a múzeumokban, de akár még a magánlakásokban is található összes dokumentumot. Szerencsére, az erdélyi dokumentumok közül sokat (melyek között XI. századi iratok is vannak) áthelyeztek a budapesti Nemzeti Levéltárba, egy részüket az első világháború előtt, másokat a második világháború idején. Ezért a románoknak a múlt eltörlésére irányuló minden erőfeszítése ellenére több ezer dokumentummal lehet bizonyítani Erdély valódi történelmét, az erdélyi magyarok nyugati típusú hajdani kultúrájának nyomai még mindig megtalálhatók nemcsak a magyarországi, hanem az ausztriai, németországi, olaszországi, franciaországi, nagy-britanniai és egyesült államokbeli könyvtárakban és múzeumokban is. A román kultúra teljesen eltér attól, ami «Erdély Kultúrájaként» ismert, ami valójában a nyugati típusú magyar kultúra egyik regionális dimenziója. A román kultúra egy balkáni típusú, a románokra jellemző kultúra, mely a vlachok délről, Albániából kiinduló migrációjának eredménye, akik aztán Vlachia és Moldva felé vándoroltak… pontosan úgy, mint a román nyelv, mely – hogy a román Cihac nyelvészt idézzük – «szláv (45,7%), latin (31,5%), török (8,4%), görög (7%), magyar (6%) és albán (0,5%) eredetű szavakból áll». Maga a román kultúra a mai napig nem gyökeresedett meg Erdélyben. Azt folyamatosan és tudatosan a bukarestiek „importálták” Erdélybe, hogy ebben a meghódított és leigázott tartományban felváltsák vele a hagyományos magyar kultúrát. Erdély és fővárosa, Kolozsvár (az idézett forrásban, igaz kis kezdőbetűvel, de szerepel a „cluj” elnevezés is – a szerk.) jövőjét az biztosítja, ha visszatér Közép-Európába és a magyar kultúra keretei közé, ahol a helye van.”

Ez az általános téma, melyet az ellenséges propaganda és dezinformálás szerzői

több tucatnyi, videoklipekben tárgyalt pasztillára bontanak (a hivatkozott oldalon nincsenek ilyen anyagok – a szerk.), melyek mindegyikének az a szerepe, hogy beültesse a tudatokba a fentebb leírt információcsomag egy részét. Mindezeket, vagy legalábbis a legnagyobb részüket nagyon könnyen megtalálhatják a Facebookon is, ahol a „Támogatom Erdély Autonómiáját!” cím alatt sorakoznak. És íme, mit tudhatunk meg itt:

„Erdély lakói gazdaságilag és kulturálisan nagyon sebezhetők a saját hazájukban… Az erdélyiek ma nem dönthetnek arról, hogy mire használják fel az adókból és járulékokból beszedett pénzeket, milyen nemzeti jelképeket használjanak, milyen tankönyvekből tanuljanak a gyermekeik, milyen nyelven oldják meg hivatalos gondjaikat és milyen infrastruktúrafejlesztésekre van szükségük… A gyulafehérvári gyűlés önrendelkezést, szabad nyelvhasználatot és arányos parlamenti képviseletet ígért «minden együtt élő népnek». Ezeket az ígéreteket teljes egészükben a mai napig nem teljesítették… a központi állam – többek között – az itt élő kisebbségek, például a magyar, a német és a roma kisebbségek kulturális-vallási asszimilálására és gazdasági bilincsben tartására törekszik. Úgy tűnik, hogy e tekintetben nem igazán számít, hogy Románia az 1989-es Forradalom után demokratikus állam, 2007 után pedig EU-tag lett.”

Ebből aztán természetes módon következett egy petíció Erdély autonómiájáról,

mellyel több világnyelvre lefordítva már találkoztam különféle, e nagyobb szabású projekt első részének, Székelyföldnek szentelt brüsszeli konferenciákon, szemináriumokon, vagy összejöveteleken. Íme:

„Erdély történelme folyamán lakói demokratikus módon kifejezték azon óhajukat, hogy a lakosság haladása, jóléte, az összes polgár esélyegyenlőségének javítása, valamint a kollektív kultúra és identitás megerősítése érdekében önkormányzattal rendelkezzenek.

Erdély önkormányzata ezen kívül

Erdély lakóinak történelmi jogain, a több évszázados intézményeken és az erdélyi jogi hagyományon alapul.

Az erdélyi parlamentarizmus az Erdélyi Országgyűlés révén a középkorban gyökerezik. Az Erdélyi Országgyűlést a XVI. században hozták létre, a XVIII. században pedig a Guberniumot. Erdély 1571 és 1699 között független Fejedelemség volt. Erdély a Habsburgok általi elfoglalással Nagyhercegséggé válik a Habsburg Birodalmon belül. A régió 1867-ig őrzi meg a Béccsel szembeni autonómiáját, amikor Erdély újraegyesül Magyarországgal. De az erdélyiek önkormányzati óhaja sohasem szűnt meg. A Romániával való Egyesüléssel pedig Erdély lakói nagy reményeket fűztek az elvesztett autonómia visszaszerzéséhez. A december 1-i gyulafehérvári kiáltvány szavatolta az erdélyi közösségek autonómiáját, de a dokumentumot Románia parlamentje és Ferdinánd király nem ratifikálta. A kommunizmus idejében a nacionalista propaganda különféle módszerekkel megpróbálta meghamisítani az erdélyi történelmet. Erdély lakói az 1989-es forradalom után különféle módokon kifejezték azon óhajukat, hogy túllépjenek a jelenlegi romániai helyzeten, valamint a Románián belüli önkormányzási igényüket.

Következésképpen mi, Erdély lakói akarunk dönteni régiónk sorsáról, autonómiát akarunk az alábbi elvek révén:

- szubszidiaritás

- decentralizálás

- autonómia

- európai szellem

- párbeszéd és társadalmi kohézió

- átláthatóság.”

Ennek logikus folytatását pedig Tőkés László (az eredeti szövegben: „Laszlo Tokes” – a szerk.) a legutolsó következményekig kigondolta, aki 2013-ban, nyilvánvalóan a Tusnádfürdői Nyári Egyetem rendezvényeinek keretében a következőt kérte Orbán Viktor (az eredeti szövegben: „Viktor Orban” – a szerk.) kormányfőtől ez utóbbinak az összmagyar közösség egységéről mondott beszéde után: „Meg kell néznünk, milyen árat fizetünk ezért az egységért. Arra kérjük Orbán Viktort és a kormányát, hogy olyan nemzeti együttműködési rendszer építsen ki, mellyel

védelmet nyújthat, protektorátust biztosíthat Erdélynek, ahogy azt Ausztria tette Dél-Tirol esetében”

(a szerző a román nyelven is elérhető cáfolatok ellenére továbbra is azt az állítást tartja életben, mely szerint Tőkés László protektorátusról beszélt és nem védhatalmi státuszról – a szerk.).

A dezinformáció felépítése az összes tankönyvi lépést követte, az utolsó elemet pedig – állásfoglalásként és bizonyításként – az RMDSZ elnöke helyezte el, aki bár román állampolgár és a román adófizető zsebéből fizetett korábbi és jelenlegi magas politikai tisztségei által biztosított összes kiváltság haszonélvezője, zavartalanul azt üzeni, hogy nincs mit ünnepelnie december 1-én, az számára nem az öröm, hanem a nagy szomorúság napja. Ez egy rendkívül komoly üzenet, helyezzék ezt annak kontextusába, ami most Katalóniában zajlik, és amit Tőkés úr javasolt Erdély protektorátusa ügyében, amennyiben…

Amennyiben mi?

Nem a dezinformálás kitervelőinek dolga válaszolni erre a kérdésre. Az ő szolgálati feladatuk az, a tankönyv szerint, hogy könnyen átvehető információkat, könnyen lenyelhető pasztillákat terjesszenek, melyek úgy vannak kialakítva, hogy – mint például jelenleg – lefoglalják a közösségi hálózatok felületének legnagyobb részét, de a többi, „komolynak” tekintett honlapokét is, ahol másfajta, részben akadémiai típusú információkat küldenek, megint mások pedig egyes nem-barát hatalmak befolyásolási ügynökeivé vált kultúremberek állásfoglalásait képviselik.

A mieink nem értettek hozzá (és még mindig nem akarják megtanulni), hogyan kell elfoglalni ezeket a felületeket,

így továbbra is az ártatlan áldozat szerepében maradnak, ellenséges és kegyetlen sorsukra panaszkodva. Nem értettek hozzá és úgy látszik, még mindig nem képezték ki a nyílt konfrontációs körülmények közötti katonai kommunikációs szakembereiket, hogy üzeneteket küldjenek, vagy megfelelően megcáfolják azokat. A mai világban nem elég, ha igazad van, mint Románia esetében. Az információs csatában az igazságokat úgy építik fel, hogy csereszabatosak legyenek, így az a győztes, aki a legvonzóbbakat és a minél szélesebb hallgatóság által elfogadható műszaki koordináták között képes terjeszteni.

Mi tudjuk, hogy nekünk van igazunk, ezt számos alkalommal mondták nekem a Brüsszelben számos hullámban megfordult különféle román hivatalosságok. Igen, így van, és? Ha nem tudjuk, milyen optimális formában érvényesítsük, akkor az a neten keringő információtömegben elvesző igazság marad, amivel a dezinformációs kampány elérte célját, mert végül is ezt akarták: a különböző felek üzeneteivel kapcsolatos teljes zavart, ami létfontosságú ebben az időszakban, amikor Románia a Nagy Egyesülés Centenáriumának megünneplésére készül. Miközben elképzelhető, hogy éppen ebben az időszakban kap majd új lendületet a dezinformációs kampány, különösen Románián kívül.

Lehetetlen?

Emlékezzenek Putyin EU-hoz és NATO-hoz címzett figyelmeztetésére:

„Ha valaki felül akarja vizsgálni a második világháború eredményeit, akkor tárgyaljunk. De akkor nemcsak Kalinyingrádról kell tárgyalni, hanem Németország keleti részéről, a korábban Lengyelországhoz tartozó Ilyvó (Lviv) városról is és így tovább. Magyarország és Románia is a listán szerepel. Ha valaki ki akarja nyitni ezt a Pandóra szelencéjét és foglalkozni akar vele, nagyon jó, tegye meg.”

Rendben, mondhatnák, de mi köze ennek az autonóm Erdély projekthez?

Van köze, hiszen, ha visszatekintünk a történelembe, íme, mit találunk a MoldNova-n (2016. szeptember 3.):

„Ajánlott irodalom: a szovjet irattárakból származó dokumentumkötet, a T. M. Iszlamov és T. A. Pokivajlova által 2000-ben, Moszkvában kiadott Transzilvanszkij voprosz. E kötet megjelenésének időpontja nem véletlen – tartalmazza Walter Neulander (… később Roman) (Petre Roman volt román miniszterelnök apja – a szerk.) 1943-as javaslatát, hogy Erdély legyen független állam. A Bécsi Diktátum után, melynek értelmében Magyarország 1940-ben annektálta Erdély északnyugati részét, Moszkva arról tájékoztatta Budapestet, hogy nincs semmiféle gondja ezzel az annektálással és a háború vége utáni békekonferencián támogatni fogja a területi követeléseit. Budapest a Szovjetunió lerohanása után figyelmeztetést kapott: Moszkva azt üzente neki, hogy az erdélyi kérdést Magyarország részvételétől függően fogják értékelni.

A Litvinov-jegyzék

Litvinov elemzése (amihez többek véleményét is felhasználta, mint például Walter Neulander fentebb említett javaslatát, de azt is, hogy 1924-ig ő tárgyalt a román hatóságokkal) abból az előfeltevésből indul ki, hogy Erdély esetében nem lehet Romániának és Magyarországnak egyaránt megfelelő megoldást találni. Litvinov úgy értékelte, hogy az összes korábbi szerződés (a Bécsi Diktátum, de az 1920-as Trianoni Szerződés is) érvényét veszítette, így új rendezést kellett találni Erdélyre vonatkozóan. A fő gondot az jelentette, hogy Erdélyben a románok voltak többségben és lehetetlen volt területcserét végrehajtani, mert a magyar kisebbség mindenhol jelen volt… Litvinov az ilyenfajta bonyodalmak jövőbeni elkerülése érdekében egy független erdélyi állam létrehozását javasolta, mely egy Magyarországból, Romániából, Bulgáriából és Jugoszláviából álló kelet-európai konföderáció része lett volna. Litvinov elemzése szerint, egy független erdélyi állam valójában biztonsága kérdésében a Szovjetuniótól függött volna. Moszkva számára azért lett volna előnyös, mert egy névlegesen független és ténylegesen a Szovjetuniótól függő Erdély csökkentette volna Magyarország és Románia erejét. Sőt, ez a megoldás lehetővé tette volna a Szovjetunió számára, hogy folyamatosan nyomást gyakoroljon Budapestre és Bukarestre. (Itt kell megemlíteni Litvinov nézetazonosságát Hitlerrel, aki azt üzente Ribbentropnak, hogy Erdéllyel tartsa ellenőrzés alatt Romániát és Magyarországot.)

Litvinov következtetése az volt, hogy Erdély ügyét addig ne döntsék el, amíg nem tisztázódott véglegesen a Szovjetunió álláspontja Magyarország és Románia ügyében, a döntést pedig ezt követően kellene meghozni – ez így is történt.”

Ez egy munkaváltozat, amit a megfelelő pillanatban tettek közzé és vettek át. De akár megoldás is lehet? Egyesek ezt gondolják, és ilyenfajta forgatókönyvre készülnek. De ez nem jelenti azt, hogy meg is történik. Az viszont biztos, hogy vannak politikai vezetők, akik számára „Nagy-Magyarország” álma nemcsak egy lap a történelemkönyvekben…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.