Büntetéssé válik a szakoktatás?

Jelen szöveg a Revista 22 oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A 2019-es idény oktatási módosításokkal kapcsolatos egyik újdonsága az a 2020-ra javasolt lépés, melynek értelmében szakiskolába íratják át azokat a gimnáziumi diákokat, akiknek nem sikerül ötös átlagot szerezniük az országos képességvizsgán (az osztályozás egytől tízig terjed – a szerk.). Az Oktatási Minisztérium javaslatát szerdán, szeptember 11-én, a Társadalmi Párbeszéd Bizottság (CDS) ülésén kedvezően véleményezték az intézmény társadalmi partnerei. A következő tanévtől kezdődően alkalmaznák ezt a lépést. A Közoktatási Szülői Egyesületek Országos Föderációjának (FNAP-IP) elnöke, Iulian Cristache kijelentette,

a lépést nem feltétlenül kötelezettségnek, sokkal inkább útmutatónak kellene tekinteni,

amely segíthet a diákoknak. De ahelyett, hogy a tanterven végrehajtott megfelelő módosításokkal kezdenék a változást, már az ötödik osztálytól kezdve (ami automatikusan törvénymódosításokhoz vezetett volna), a döntést miniszteri utasításokkal vezetnék be. Ami újra bizonytalansághoz és a döntések visszafordíthatóságához vezet.

Ideiglenes minisztériumi vezetéssel, a kapkodva végrehajtott személycserék és olyan oktatási törvény mellett, melyet a több kormányzat alatt végrehajtott számtalan módosítás után csak a terület beavatottjai képesek megfejteni, elsősorban abból a nagylelkű előfeltevésből kell kiindulni, hogy ezek a változtatások elég hosszú ideig fognak túlélni ahhoz, hogy legalább a most tervezett időpontban, a 2020. júniusi képességvizsgán alkalmazhassák őket.

Sokat és joggal beszélnek egy igazi szakoktatás feltámasztásáról. Sőt, ezt sok megfontolás indokolhatná is. Az első a jelenlegi szakoktatás kényes helyzetére vonatkozik, melynek közelmúltját a folyamatos minőségromlás jellemezte, különösen a szakiskolák felszámolása után.

A jelenlegi szakközépiskolák működésképtelen hibridet képviselnek,

melyek két törekvésükből a leggyakrabban egyiket sem teljesítik: itt a legalacsonyabb a sikeres érettségi vizsgák aránya és a piac által kért, de az oktatási kínálatból egyre inkább hiányzó képzettségeket sem képesek adni. A második megfontolás egy gyakorlati készség kialakításának igénye, amit a jelenlegi szakközépiskolák – különféle okokból – nem tudnak teljesíteni.

Az iskolaelhagyás egyik fő forrása a középiskolai oktatásnak a társadalmi valóságokkal szembeni inadekvát jellege, melyek teljesen másfajta készségeket és képzettségeket követelnek meg. Évek óta nyilvánvaló összefüggés állapítható meg az iskolai kudarc és az oktatási kínálat piaci igényekhez és elvárásokhoz való nem igazodása között.

Ám a lépés, a jelenlegi formájában, számos kérdést vet fel. Elsősorban kapkodva készült és – mint mindig és sajnálatos módon – formális és mennyiségi aspektusokat kezel: érdemjegyeket, felmérőket és nem a változtatás minőségét és tartalmát. Ezen kívül a lépés képtelen kivezetni a szakoktatást magából az iskolai kudarcnak a paradigmájából. Még a FNAP-IP elnökének érvelése is efelé mutat, amikor azt állítja, hogy ezzel a diák szakmát tanulhat, másrészről pedig „megvilágosodása” támadhat tőle, ami arra késztetheti, hogy „nekifeküdjön a tanulásnak”.

„Szakiskolásnak” lenni évtizedek óta inkább bélyegnek számít, mint dicsekvési oknak.

Ez egy tanárok, szülők és diákok szintjén általánossá vált benyomás, ami már 1989 előtt megvetette a lábát és amit az elméleti oktatás rezsimváltás utáni – amúgy jogos – rehabilitálásának heve nem volt képes csökkenteni, sőt, még jobban elmélyítette a különbségeket.

Az utóbbi harminc évben sokat változott a középiskolai felvételi rendszer. Amin a 2020-ra bejelentett lépés nem változtat: az explicit és a szakoktatásra nézve hátrányos hierarchizálás, amelyet megvalósít. 30 évvel ezelőtt, ha „elbuktad az I. fokozatot” (1. középiskolai, vagy 9. osztályba szóló – a szerk.), vagyis, ha valaki nem tudott elég magas érdemjegyet szerezni, hogy bekerüljön a kevés matematika-fizika és a még ritkább bölcsész szakú osztályok valamelyikébe, akkor ennek következménye legalább két évre, a második fokozati (a 3. középiskolai, vagy 11. osztályba szóló – a szerk.) vizsgáig az ipari profilú osztályokba való besorolás volt, vagy ugyanabban a középiskolában, szerencsével, esetleg ismerősök segítségével, vagy egy másik ipari középiskolában, melynek sokkal rosszabb híre volt és ahova senki sem ment önszántából. Kevesen választottak „elhivatottságból” ipari középiskolát, holott a rezsim propagandája minden tankönyvbe belevette a „szakma arany karperec” szlogent.

1989 után számos átkeresztelt és elméleti profilra visszaváltoztatott volt ipari középiskola

egymás után bocsátotta ki azokat a végzős nemzedékeket, melyek aztán az 1990-es évek végén és a 2000-es években felvirágzott oklevélgyárakat táplálták. Az úgynevezett elméleti profil több mint kétséges minősége vette át a ceauşiszta ipari középiskolák hasonlóan hibrid és vitatható képzésének helyét, tovább züllesztve azt, amit a kommunista rezsimnek, paradox módon, már sikerült lerombolnia, nevezetesen a szakképzést.

A ma megfogalmazott üzenet nem különbözik ettől alapvető módon: akkor kerül valaki a szakoktatásba, ha máshova nem tud bejutni. Ez nem választás, hanem kudarc kérdése. A szakoktatásba küldött diák számára ezt az üzenetet kiegészítő pályaválasztási tanácsadással és – főleg – integrált pedagógiai tanácsadással kell kísérni. Egy megfelelő tanácsadás, nyilvánvaló módon, hozzáértő személyzetet és az emberi erőforrásba való befektetést tesz szükségessé, ezzel pedig még a középiskolák sem rendelkeznek, holott alapvető fontosságúak. A képességvizsgára vonatkozóan évről évre javasolt módszertanok ismételt módosításai előtt a gimnáziumi képzésük végéhez érkezett diákok pályaválasztási eligazításának kellene elsőbbséget élveznie.