Antikomcsi kommandó

A VIII-os és XII-es román alternatív történelem tankönyvekben néhány sort sem kapott az 1919-es román–magyar háború. Románia egy másik XX. századi katonai sikerét, a II. balkáni háborúban való részvételét szintén felületesen, egy „Románia a nemzetközi kapcsolatokban (1878–1914)” témájú esettanulmány keretében tárgyalják.

2014. augusztus 4-én volt Budapest román csapatok általi megszállásának 95. évfordulója. A magyarországi román hadjárat sikeréről egy egyetemi jó tanáromnak, Marian Cojoc úrnak köszönhetően volt alkalmam több részletet megtudni, aki fontosnak tartotta kihangsúlyozni ezt a román hadsereghez köthető történelmi premiert. A viták elkerülése érdekében megemlítem, hogy e bejegyzés címének másik változata ez lett volna:

A történelem első antikommunista fegyveres beavatkozása

A kommunizmus kelet-európai összeomlása előtt 70 évvel ez a sikertelen kísérlet még az elején tartott. Románia fő célja nem a Magyar Tanácsköztársaság felszámolása volt, Kun Béla rezsimjének vége valójában a román katonai beavatkozás közvetett következménye lévén. Ennek ellenére a magyarországi hadjárat körvonalazta a Románia által a térségben vállalt fontos szerepet, nevezetesen a bolsevik expanzió megállítását.

A román–magyar konfliktust kirobbantó tényező a Balkáni Fronton 1918. október 31./november 13-án, Belgrádban aláírt tűzszünet nem kielégítő eredménye volt. Franchet d’Esperey francia tábornok váratlan engedményt tett – a másik táborba tartozó – Magyarországnak: Partium, Máramaros és Erdély középső része magyar közigazgatás alatt maradtak, a Maros folyó vonalán határozták meg a demarkációs vonalat. Ez a hiba a Károlyi Mihály által vezetett kormány irredenta politikájának segített, mely a belgrádi katonai konvenció rendelkezéseire hivatkozva megtagadta csapatai kivonását Erdélyből. A magyarok, kihasználva a franciáktól kapott engedményt, vitatták az 1918. december 1-i népszavazás (sic! – a szerk.) eredményét és kemény megtorló lépéseket tettek a közigazgatásuk alatt hagyott területeken a Románia Királyságával való egyesülés mellett tüntetőkkel szemben.

1919 januárjában kezdődtek a párizsi békekonferencia munkálatai. A román–magyar konfliktus új szakaszba, a külpolitikáéba lép. Egyrészről volt a Magyarország által a világ nagy fővárosaiban, a nagyhatalmak befolyásolása érdekében folytatott propaganda, másrészről az I. C. Brătianu által vezetett román kormányhoz és az Erdélyi Igazgató Tanácshoz a belgrádi tűzszünet felülvizsgálata érdekében intézett követelések és tiltakozások. 1919. február 13/26-án a románok kerekednek felül. A párizsi ajánlásoknak megfelelően Románia és Magyarország között létrehoznak egy semleges övezetet. A francia Fernand Vyx ezredes által aláírt jegyzékkel a magyar hadsereget felszólítják, vonuljon vissza a Huszt–Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Nagyszalonta vonal mögé.

Magyarország számára világos volt, hogy a nyugati hatalmak nem hajlandók eltűrni agresszív politikáját. Ebben a kontextusban

gyors irányváltásra kerül sor

a Vlagyimir Iljics Lenin vezette Oroszország felé, mely államot nem hívták meg a párizsi békekonferenciára. Károlyi lemondása után a hatalmat 1919. március 21-én a Magyar Kommunista Párt vette át. Kun Béla, Magyarország új vezére jelentős népszerűségre tett szert a polgárok körében azzal az ígéretével, hogy a magyar államnak visszaszerzi régi határait. Ezt csak a bolsevik Oroszországgal kötött szövetséggel lehetett elérni, melynek célja egy folyosó létrehozása volt Közép-Európa felé, továbbá a marxista-leninista ideológia terjesztése. Tekintettel arra, hogy e tervek szerint a Keleti-Kárpátok lett volna a Magyar Szovjet Köztársaság és a Szovjetunió határa, Románia azonnal reagált, kétfrontos harcot vívva. Keleten a román csapatok visszaverték a bolsevikok ismételt támadásait, fegyveres összecsapásokra került sor a Dnyeszter vonalán. Ennek ellenére az Oroszországban a forradalmárok és az ellenforradalmárok között zajló polgárháború megnehezítette az orosz erők összevonását Besszarábiába. Ami kedvező körülményeket teremtett Románia számára, mely ezáltal

1919 nyarán elő tudta készíteni a nyugati offenzívát.

Mindkét táborban zajlottak harci készülődések. Magyarországon általános mozgósítást rendeltek el, csaknem 200.000 embert hívtak fegyverbe és szerveztek meg az oroszországi Vörös Hadsereg mintájára. Romániában az erdélyi román csapatokat, melyek már 1918 novemberében megtelepedtek itt, a Fővezérkar egyik műveleti parancsának megfelelően szervezték meg, a következőképpen: Északi Csoport, melynek Traian Moşoiu volt a parancsnoka és Déli Csoport. Utóbbi parancsnokának, Gheorghe Mărdărescunak a Magyarország elleni offenzíva előkészítése volt a feladata. A román hadsereg két kiváló tábornokáról van szó: Gheorghe Mărdărescu nagy tapasztalatú tiszt volt, 1915 óta a Katonai Akadémia parancsnoka, Traian Moşoiu tábornok pedig óriási népszerűségnek örvendett az erdélyi román lakosság körében.

Most nem térek ki a román hadsereg 1919. áprilisi–augusztusi műveleteinek tömör bemutatására. Az egyik kommentelő javaslatára, a Történelem rovat cikkeinek olyannak kellene lenniük, mint a Dumitru Almaş által írt gyermekmeséknek. Boldog befejezéssel, ha lehet. Sajnos,

happy-endek csak a keleti masszázsban

és Frank Capra filmjeiben vannak. A magyarországi román hadjárat esetében Kun Béla lemondásával megteremtődtek a feltételek egy jobboldali tekintélyelvű rezsim megerősödéséhez. A román hadseregnek, az Antant nyomására, az volt a feladata, hogy „végezzen a Magyar Tanácsköztársasággal”. Ám a nyugati szövetségesektől, a demokrácia védelmezőitől nem kapott világos útmutatásokat arra, mit kellett volna tenni a bolsevik kormány bukása után. Horthy Miklós ellentengernagy egy hatalmi űr kialakulásával került hatalomra: az 1919. augusztus 4-e után hatalomra került szociáldemokrata kormány csak két napig bírta. A román katonai megszállás kizárta a politikai életbe való beavatkozást és így aztán Magyarország volt az egyetlen európai állam, mely a két világháború közötti időszakban nem rendelkezett demokratikus rezsimmel.

A román hadsereg műveleteinek eredetileg Erdély felszabadítása

és a Párizsban előírt demarkációs vonal elfoglalása volt a céljuk, amit az 1919. április 16–20-i offenzívával teljesítettek is. 1919 májusában aláírtak egy történelmi dokumentumot a Románia és Magyarország közötti lakosságcseréről, ami a Iuliu Maniu (az Erdélyi Igazgató Tanács tagja) által a magyar kormánynál tett lépéseknek volt köszönhető. Ezt a megállapodást, sajnos, nem vitték végig, 1919. augusztus 4-e után már nem volt érvényes. Ha a magyarok elfogadják a tűzszünetet, akkor a románok a Tiszánál maradtak volna (ez lett volna a két ország határa). Ezzel szemben a magyarok folytatták a fegyverkezést, háborút indítva egy másik szomszédjuk, Csehszlovákia ellen. A Tisza melletti kivárás 1919. július 24-ig tartott, amikor a román hadsereg, a szövetségesek beleegyezésével, erős ellentámadást indított, szabad kezet kapva az ellenséges területre történő behatolásra. A román csapatok 1919. július 30-án, Ferdinánd király és Mária királyné jelenlétében, Kiskörénél átlépik a Tiszát és alig 6 nap alatt eljutnak Budapestig. A magyar Vörös Hadsereg visszavonulóban lévő csapatait lefegyverzik. Magyarországot 1919. augusztus 4-ére véglegesen legyőzik. A román hadsereg kettős premiert valósított meg:

az Antant első hadserege volt,

mely elfoglalt egy ellenséges fővárost, illetve ez volt a történelem első antikommunista fegyveres beavatkozása, aminek fontosságára csak később figyelnek fel. Egy olyan államtól, mely a párizsi békekonferenciára „korlátozott érdekek”-kel került be, ez emlékezetes teljesítmény volt.

Alan Woods (a trockizmust támogató brit író) 1979. november 12-én, 60 évvel a román csapatok budapesti kivonulása után, a következőket írta: „1919. március 21-én kikiáltották a Magyar Szovjet Köztársaságot. Augusztus 1-én, 133 nappal később, a Román Fehér Hadsereg budapesti bevonulásával véget ért a magyar munkásosztály történelmének ez a hősi fejezete. Ha a magyar proletariátus sikert tudott volna elérni, az Oroszországi Munkások Köztársasága kikerült volna a nemzetközi elszigeteltségből.” Ebből az derül ki, hogy a Magyar Szovjet Köztársaság fenntartása létfontosságú volt a proletárforradalom európai sikeréhez. A „fehér hadsereg” elnevezés az orosz polgárháborúban a bolsevikokkal szemben fellépő mozgalomra utal. Ezt erősíti meg a cikk befejezése: „Az 1919-es Magyar Forradalom veresége súlyos csapás volt a nemzetközi munkásosztály számára. A proletariátus forradalma egy elmaradott országban elszigetelt maradt, ez pedig a világ első kommunista államának utólagos elfajulásához vezetett.” Rendkívül érdekesek a Románia magyarországi hadjáratára vonatkozó vélemények is, melyet „imperialista beavatkozás”-nak minősített: „A román hadsereg Budapestre történt bevonulásával elkezdődött a magyar munkásosztály elleni terror. A fehérek barbár, középkori kínzómódszereket alkalmaztak, abban az időszakban 5.000 ember vesztette életét.” Ez nehezen tűnik hihetőnek, de ezt a véleményt is meg kell említeni. Közismert, hogy a román csapatok fő célja a civilek védelme volt egy példátlan instabilitáson keresztülmenő országban.

Cikkem elején írtam, hogy a történelem tankönyvekben semmilyen utalás nincs az 1919-es román–magyar háborúra. Nehezen érthető, miként lehet megtanulni Románia első világháborús részvételét, ha hiányzik a háborúba történő újbóli belépés (1918. november 10.) pillanata és a párizsi szerződések.

Az egységes nemzetállam kialakulása

nemcsak a kedvező nemzetközi kontextusnak (a bolsevik forradalom és az Antant győzelmei a nyugati fronton) volt köszönhető, hanem a fegyveres erő érvényesítésének is, ahogy azt jól mondja Cristian Negrea író:

„A Párizsi Békeszerződés hiába mondta volna ki, hogy Erdély Romániához tartozik, ha Románia nem tudta volna, ha szükséges, erővel érvényesíteni uralmát e tartomány felett. Azt hiszi bárki, hogy Franciaország vagy Nagy-Britannia akár egyetlen katona életét is feláldozta volna, hogy igazságot tegyen Romániának, ha az nem lett volna képes magának kivívni?”

Valaki köszönetet mondott Cristian Negrea úrnak, az író blogján közzétett egyik kommentárban azért, mert alkalma volt olvasni a román–magyar háborúról, amiről nem tanult az iskolában. Ez ugyanolyan abszurd, mint gimnáziumban (többek között az V. osztályban!) oktatni a Holokausztról szóló nem kötelező jellegű kurzust, mely minden nemes célja ellenére nem tesz egyebet, mint Adolf Hitler híveivé változtatja a diákokat. A 10-14 éves gyermekben az a benyomás alakul ki, hogy az egész történelem a Náci Németország vezére körül forog. A jövőben nagyon is lehetséges, hogy fórumokon látjuk majd viszont a véleményeit az árja faj felsőbbrendűségéről. Ezzel egy kritikus és rugalmas gondolkodású személyt alakítottunk ki, ami végül is a történelem tantárgy végcélja lenne? Ellenkezőleg, egy sztereotípiákkal teli gondolkodású egyedet hoztunk létre a társadalomnak. Egy csomó téma lenne az opcionális kurzusokra, melyek kompenzálhatnák a történelem tankönyvekben tapasztalható információhiányt. […]