Alternatív gazdasági irányvonalak: lehet ilyesmiről beszélni Romániában?

Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Éppen lecserélték az (elméletileg baloldali) Dăncilă-kormányt az (elméletileg jobboldali) Orban-kormányra, melynek az EPP-tagok (PNL, PMP, RMDSZ) képezik a magját és konjunkturális szövetségesei is vannak. A PSD gazdaságpolitikáinak a médiában végrehajtott démonizálására való tekintettel elvárható, hogy a liberális kormányzás egy másik, a PSD-s politikákkal szembeni alternatívának számító irányvonallal álljon elő. Mit jelenthetne ez?

Megpróbálom felvázolni a jelenlegi gazdaságpolitikát és azonosítani a gazdaság lehetséges jövőbeni irányvonalait. A gazdaságpolitikák három irányra hatnak: felosztás, újraosztás és makrostabilizálás. Megpróbálom e három irányvonalra vonatkozóan felvázolni a közpolitikák kialakításának módját.

A fejtegetés koordinátái a 2020-as költségvetési évvel kezdődnek. 2019-et a hatalomváltással járó átmenet, zűrzavar és visszaélések terhelik meg, senkinek sem marad majd arra ideje, hogy valami hosszú távra szólót gondoljon ki.

Wageledgrowth (WLG) és a PSD gazdaságpolitikája

A WLG (Wage Led Growth – bérvezérelt növekedés – a szerk.) egy baloldali politika, mely azokból az elméletekből indul ki, melyek a fogyasztásra alapozzák a gazdasági növekedést. (Demand Side). A bérnövekedés serkentésével a fogyasztást szándékozzák serkenteni, ami, a produktív ágazatokban tevékenykedő gazdasági egységek jövedelme lévén, ezek nyereségességének növekedéséhez vezet. A béremelések közvetlenül, a közalkalmazottak fizetésének növelésével és közvetve, a munkaadók bérnövelésre kényszerítésével valósul meg, utóbbi vagy a minimálbérek emelésével, vagy a munkapiacnak a közalkalmazotti bérek növelésével történő befolyásolásával.

A WLG a fogyasztást serkentő keynesi politikák egyik származéka, a CLG (Consumption Led Growth – fogyasztásvezérelt növekedés – a szerk.)(a görögországi Consumption Led Growth) és az ILG (Income Led Growth – bevételvezérelt növekedés – a szerk.) (a dél-koreai Income Led Growth) politikák egyik változata.

Az allokációs politika szemszögéből nézve a WLG egy munkatényezőre irányuló politika. A béremelések serkentésével legalábbis a munkaerő megőrzését, ha nem akár a felhalmozását is célozzák. Románia jelenlegi, nettó negatív migrációs kontextusára való tekintettel,

indokolt lenne egy munkaerő felé irányuló allokációs politika.

Az újraosztási politika szemszögéből nézve a WLG a bevételek lakosság felé történő újraosztását feltételezi, a tőke rovására (a kezdeti fázisban).

A makrostabilizálási politika szemszögéből nézve a WLG a jelenlegi kontextusban nem makrostabilizálási politika. A gazdasági ciklus felmenő ágára való tekintettel a fogyasztás serkentése sokkal inkább prociklikus lépés, mely a gazdasági növekedést erősíti annak kockázatával, hogy a gazdaság túlhevülését generálja. A WLG a gazdaság recessziós szakaszában lehet makrostabilizálási politika.

A WLG gyenge pontja a fogyasztás hazai kínálatának rugalmasságával kapcsolatos. A belföldi termelés jóval kisebb kínálati rugalmassággal rendelkezik, mint az importőrök. Következésképpen első szakaszban az importőrök használják majd ki a fogyasztás növekedését. A monetáris stabilitás körülményei között, ha nem hagyják, hogy az árfolyam leértékelés útján kompenzálja a kereskedelmi mérleg hiányát és elrettententse az importot, a kereskedelmi mérleg hiánya folyamatos külső finanszírozási igényt generál valutában az állam szintjén, de magánszinten is.

A WLG alkalmazásában voltak következetlenségek.

Az egészségügyi és társadalombiztosítások teljes mértékben az alkalmazottakra terhelése jelentős következetlenség, mely amúgy figyelmen kívül hagy egy jelentős gazdasági valóságot. Ezzel a lépéssel az egészségügyi állapot és a nyugdíj felelősségét teljesen leveszik a munkaadó válláról, ami helytelen. Az alkalmazottak egészségi állapota munkatermelékenységük egyik eleme. Ez a lépés gyakorlatilag logikai szempontból ellentétes a WLG-vel. A nyugdíjalapok és az egészségbiztosítások nem az állam találmányai, hanem olyan korporációké, melyek tudatában vannak annak, hogy milyen fontos az alkalmazottak hűsége és termelékenysége (azt hiszem, hogy a Bismarck-modell alapját a Krupp cég politikája képezte). Ez a lépés gyakorlatilag nagyon messze állt a WLG baloldali identitásától.

A WLG önmagában nem lehet hatékony.

A hatékonysághoz olyan befektetési és vállalkozási környezetet kell létrehozni, mely serkenti a fogyasztás növekedését kihasználó magánbefektetéseket. Ilyen irányban voltak olyan lépések, mint a megelőzési törvény és a Start Up Nation, de megkésve és habozva tették meg őket, ami jelentősen csökkentette a hatékonyságukat. Ami állandóan hiányzott, az az üzleti környezet jelentős javítására irányuló szisztematizált megközelítés volt (itt a Doing Business-re vonatkozó szisztematikus és folyamatos odafigyelésre gondolok).

Bár vitát lehet róla folytatni eszmei, ideológiai, gazdasági alapok, időszerűség és más hasonló elemek szempontjából,

a WLG egy logikus és koherens politika.

A WLG politikát egy másik logikus és koherens, a konzervatív doktrínából ihletett politikának kellene felváltania, esetleg egy EPP-hez tartozó politikai csoportosulásra jellemző liberális-konzervatív változatnak.

A WLG alkalmazásával kapcsolatos sutaságok közé tartoztak azok a lépések is, melyekkel az állam megpróbálta a WLG finanszírozási terhének átvételére kényszeríteni a bankszektort (pl. a 114-es sürgősségi kormányrendelet). Egy sürgősségi kormányrendeletnél jobb lett volna egy átlátható párbeszéd és egy tisztességes döntéshozatali folyamat. Különben az ezzel kapcsolatos rendelkezések esetében a gazdasági megfontolások csak ürügyek voltak, nem tényleges indokok.

Másrészről a WLG befejezési szakaszban van. A törvényeket elfogadták és módosításuk lassú és összetett folyamat. Új stratégiai irányvonalat kell azonosítani.

Kompatibilis a jobboldallal a WLG?

A WLG intervencionizmust jelent. A liberális jobboldal doktrínájából fakadóan elutasítja a beavatkozást, mert a liberális jobboldal számára a piacgazdaság az alapvető gazdasági mechanizmus. A konzervatív jobboldal még inkább WLG-ellenes, mert mesterségesen csökkenti a társadalmi osztályok közötti különbséget.

Egy jobboldali kormánytól nyilvánvalóan nem várhatunk el egy WLG típusú politika felkarolását.

Mi váltja fel a WLG-t?

Konzervatív-liberális szempontból az alacsony bérek nem jelentenek gondot vagy érdekes témát. A bérek a piac játékától függően alacsonyak vagy magasak.

A WLG felváltására tett első lépés sem nem politikai, sem nem látványos és teljesen felesleges a választási kampányban. Az első lépés a WLG objektív elemzése. Az objektív elemzést meg kell tisztítani a prekoncepcióktól és az érzelmektől. Az lenne ideális, ha ezt az elemzést valahol a közvéleménytől távol, szakértők között végeznék el. A második lépés a jobboldal doktrínai elveire konfigurált koherens gazdasági elképzelés megfogalmazása. Investment Led Growth-ról vagy Privatisation Led Growth-ról (Privatisation Led Growth – privatizációvezérelt növekedés – a szerk.) beszélhetünk. A harmadik lépés a gazdaságpolitikák közötti átmenet megtervezése lenne. Vagy egy öreg épületnek is tekinthetjük a gazdaságot, felrobbantjuk és megvárjuk, hogy nőjön helyette valami új.

A jobboldal diskurzusa inkább GLW, azaz Growth Led Wages (növekedésvezérelt bérek – a szerk ). Vagyis

előbb a termelékenységet növeli, aztán a béreket.

Nyilvánvaló, hogy a termelékenység-növekedést a vállalatok tulajdonosai generálták és ezért övék a termelékenység-növekedés krémje. Ez a fajta gondolkodásmód egyes esetekben indokolt, más esetekben nem. A tőke és a munka közötti hatalmi aszimmetria jelenti a fő gondot, ami miatt a munka mindig hátrányban van a tőkével folytatott alkudozásban. Ez az aszimmetria annál erősebb, minél koncentráltabb a tőke és minél jobban kapcsolódik a hatalomhoz. A munka és tőke közötti hatalmi aszimmetriát a munkaerő mozgásszabadsága kompenzálja.

Ha Románia nem versenyképes bért, nem versenyképes juttatási csomagot, nem versenyképes megélhetési költséget és stresszes környezetet kínál, akkor

bármelyik racionális dolgozó az emigrálást választaná.

Tekintettel arra, hogy a hazafiság elavult, a család elavult, a társadalmi kapcsolatokat a magánérdekre való összpontosítás uralja, az érzelmi okoknak sem nagyon van vonzerejük a munkaerő számára és ebből következően az emigrálás rendkívül vonzó alternatívává válik. A „versenyképes” bérek, a fejlesztési politika központi eleme, nem létezhetnek, ha a munkaerő emigrál.

Románia jelen pillanatban veszteségesen exportál munkaerőt.

Gazdasági növekedési értelemben. 4 000 000 fogyasztó hagyta el a fogyasztási piacot és ugyanennyien távoztak a munka piacáról is. Adófizetők, bankügyfelek, építmények lakói, borbélyüzletek és szupermarketek ügyfelei, mezőgazdászok, vállalkozók, szakképzett munkások, orvosok és hasonlók távoztak velük. A 4 millió ember szigorúan gazdasági fogalmakkal elveszett potenciális GDP-t és valós GDP-t jelent, a családjuknak pedig iszonyatos drámát.

Tehát, ha az allokációs politikáról beszélünk (a termelési tényezők létrehozása), akkor három termelési tényezőt, a munkát, a természetet és a tőkét kell figyelembe venni. A munkát és a tőkét megfizetik, a természetet nem (ezzel kapcsolatosan eltér a véleményem a gazdaságelmélettől). A járadék, a természethez társított jövedelem végső soron valójában szintén a tőke egyfajta javadalmazása.

Akármilyen kormánya lesz majd Romániának, meg kell állítania az emberi erőforrások kiáramlását.

Az első elsődlegesség a kivándorlás megfékezése. Ehhez növelni kell az alkalmazottak bérét. Az alacsony bérek Romániája a múlt valósága, a befektetések vonzásában többé nem működik majd a bérelőny, sőt, az alacsony bérek kihasználásán alapuló cégekre egyre nagyobb nyomást gyakorol majd a munkaerőhiány és vagy más megoldásokat kell majd találniuk, vagy bezárásra kényszerülnek. Ezzel kapcsolatosan nem közpolitikákról van szó, hanem egy tényhelyzetről és az egységes piachoz való tartozás egyik következményéről, pontosabban mondva a munkaerő mozgásszabadságának gyakorlati alkalmazásáról. Ami egy jobboldali kormányt egy baloldalitól megkülönböztethet, egy olyan működőképes modell megtalálása lehet, mely jelentősen nagyobb jövedelmet biztosíthat a polgároknak. A baloldali kormánynak mindig is a nyugdíjasokhoz és a szakszervezetekhez kell szólnia, következésképpen béreket és nyugdíjakat fog emelni. A jobboldali kormányoknak egy jelentős saját jövedelemmel rendelkező középosztályhoz kell szólnia, melyet létre kell hozni. A legvagyonosabbak mindig előnyben lesznek, a kormányzat természetétől függetlenül.

Az új gazdasági programnak a következő kérdésre kell választ adnia: miként biztosítjuk be, hogy

Románia a jövőben rendelkezzen a szükséges emberi erőforrásokkal?

Ha a Szociáldemokrata Párt (PSD) WLG-vel válaszolt, több-kevesebb sikerrel, milyen jobboldali lépések válaszolhatnának ugyanerre a kérdésre?

A gazdaságpolitikák az elméletben vagy az aggregált kereslet serkentésére, vagy az aggregált kínálat serkentésére irányulnak.

Az „Investment Based Growth” (IBG) alternatívája lehet a WLG-nek?

Tételezzük fel, hogy a jobboldal a befektetéseket tekinti a fejlődés elindítójának (Supply Side). Ennek logikus következménye, hogy az államnak forrásokat kell fordítania a kormányzati beruházásokra és ezzel egyidejűleg támogatnia kell a magánbefektetéseket. Egy ilyenfajta politika az aggregált kínálatot igyekezne serkenteni, de elvben a produktív tőkefelhalmozás elősegítését célozza meg.

A kormányzati beruházásokat általában a gazdasági növekedés egyik előidézőjének tekintik. De nem ártana árnyalni egy kicsit a képet. Nem minden közberuházás egyformán kedvező, egyeseknek nagyobb hatásuk van, másoknak kisebb, egy részüknek pedig egyáltalán nincs gazdasági hatásuk. Törvényi szempontból az, amit az állam beruházásaként tartanak számon, nagy vonalakban drága beszerzés. Egy 2 méteres tévé egy igazgatói irodában beruházás, ha értéke meghaladja a 2500 lejt, ugyanúgy, mint egy csúcskategóriás okostelefon vagy laptop. Ár-érték arány szempontjából ezek egyike sem indokolt, de törvényi szempontból beruházásoknak tekinthetők. Ez nem korrupció, de a beruházási pénzek nem hatékony felhasználása.

A közberuházások egyik állandó szerepe a politikailag függő tőke létrehozása és fenntartása.

A beruházási szerződések allokációjával az adófizetőktől származó bevételeket a megbízottak kiváltságos osztályának osztják újra. Ha csak egy kicsit is befolyásolják a beszerzési és átvételi eljárásokat, az állam nagyon könnyen egy bizonyos számú kiváltságos „bőségszarujává” válhat.

Minden kétséget kizáróan a magánbefektetések képviselik a potenciális gazdasági növekedés legegészségesebb formáját. Potenciális gazdasági növekedést mondok, mert csak a beruházások fogyasztás (vagy export) formájában történő hasznosítása generál fenntartható hozzáadott értéket.

A befektetések elsősorban a potenciális GDP-t tolják felfele és csak kisebb mértékben az effektív GDP-t. Az azonnali GDP-t nyilvánvalóan befolyásolják a befektetést alkotó tranzakciók értékével, de a beruházás hasznosításának évei alatti árbevétel által generált GDP összeadódó hatása sokkal relevánsabb. Szabad fordításban ez azt jelenti, hogy

a gazdasági növekedés nem azonnali és a fogyasztás növekedésétől függ.

Az allokáció szempontjából az IBG a tőkefelhalmozás serkentésének egyik formája lenne, az újraosztás szempontjából, a jelenlegi pénzügyi-költségvetési kontextusban, egy munkától a tőke felé, az alkalmazottaktól a közmunkákat elvégző megbízottak felé történő újraosztás.

Ennek a megközelítésnek a bürokrácia a gyenge pontja.

Egy cégnek átlagosan két év kell a szükséges formaságok teljesítéséhez, egy állami entitásnak akár négy év. Rendezett formaságokkal rendelkező projektek hiányában a beruházásokra történő allokációk a források felesleges lekötését jelentik. E szemszögből nézve az IBG makrostabilizálási politikaként teljesen felesleges, a kezdeményezés és válasz közötti különbség egyszerűen túl lassú, hogy sokkhelyzetekben hatékony legyen. Pontosabban csak a pénzügyi és valószínűleg az IT-ágazatba történő befektetések lehetnek eléggé mozgékonyak, a zöldmezős vagy műszaki felújítási befektetések valószínűleg túl későn hoznak eredményt.

Jobboldali alternatíva az IBG?

A válasz aszerint különbözik, hogy a liberális jobboldalról vagy a konzervatív jobboldalról beszélünk. A liberális jobboldal számára az ILG intervencionizmus, vagyis hátrányosan érinti a piac szabadságát. A liberális jobboldallal csak az (autópálya típusú) infrastruktúrába történő beruházások összeférhető befektetések, melyeket különféle okok miatt nem lehet magánkezdeményezésben létrehozni. A konzervatív jobboldal számára az IBG határozottan az ideális politika, mert a társadalmi hierarchiák megszilárdulásának megőrzését támogatja.

Lehet a „Privatisation Led Growth” (PLG) a WLG alternatívája?

A gazdaság struktúráját illetően rendkívül mély a bal- és a jobboldal közötti különbség. Egy jobboldal felé csúszás a közalkalmazottak számának csökkentését jelentheti, privatizáció útján. A gyakorlatban ez első körben bizonyos állami cégek privatizálását jelentheti, második szakaszban bizonyos ügynökségek céggé alakítását és privatizálását.

Az összetett kérdés az, hogy a szóban forgó ágazatok hatékonyabbak lennének-e a privatizáció nyomán és milyen következményekkel járna általában véve a gazdaságra ez a privatizáció. Visszatekintve a történelembe, Romániában nagyon ritkán beszélhetünk sikeres privatizációkról, és ez is olyan cégekre igaz, melyek valószínűleg sokkal több hasznot hoztak volna, ha államiak maradnak. Szó lehet bizonyos kórházak, állami egyetemek és sok más egyebek privatizálásáról.

Az ezzel kapcsolatos vitát sok évvel ezelőtt Michel Albert mutatta be ragyogóan a Kapitalizmus a kapitalizmus ellen-ben.

Valószínűleg érdekes és rendkívül hasznos lenne egy vita arról, hogy

pontosan mely ágazatok alkalmasak a privatizálásra.

Ha az amerikai és brit rendszerről vennénk példát, akkor az egészségügy valószínűleg privatizálható lenne, az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól (CNAS) kezdve és egészen a kórházakig. Ezen kívül a nyugdíjrendszert is privatizálni lehetne, a II. és a III. pillér fontosságának fokozatos növelésével, azzal a megjegyzéssel, hogy nem teljesen helyes a II. pillér állam általi behajtása, hiszen végül egy burkolt támogatási formáról van szó. Elég furcsa, hogy magánentitások részesülnek egy állami rendszer szolgálataiban a kinnlevőségek behajtásához és olyan törvényekben, melyek magánszolgáltatások megvásárlására kényszerítik a polgárokat.

Valószínűleg sok állami cég nem bírná ki a privatizálást,

mert gazdasági és pénzügyi szempontból nem életképesek. Ez nem azt jelenti, hogy feleslegesek, mert az állam számára létezhetnek olyan előnyök, melyeket nem lehet profitként számszerűsíteni. Számos példa van erre, elsőként a CFR (állami vasúttársaság – a szerk.) jut eszembe. Vannak társadalmi és gazdasági előnyei annak, hogy létezik egy olcsó közlekedési eszköz a lakosság számára, akár a CFR által olcsón szállított munkaerőt használó munkaadók kisebb bérköltségeire, akár a gépkocsi-forgalom csökkenésére gondolunk, például. Ezek az előnyök az államé, de egy magánszolgáltató ezeket nem tudná nyereségként számszerűsíteni.

A gazdaságelmélettel foglalkozók általában úgy vélik, hogy a magánszektor hatékonyabban kezeli a forrásokat az állami szektornál, ugyanis a verseny erősen motiválja a szolgáltatások hatékonnyá tételét és minőségük javítását. Ez a szinte axiómaszerű mantra a valóságban nem mindig nyer megerősítést. Az – egyértelműen magánjellegű – amerikai egészségügyi rendszer sokkal drágább és sokkal kevésbé elérhető, mint az olyan egyértelműen állami egészségügyi rendszerek, mint amilyen – például – a kanadai. Ezt a jelenséget a magánrendszereknek a forrásokkal rendelkező fizetők felé fordulása és a pénzügyi források nélküliek figyelmen kívül hagyása generálja. Gyakorlatilag

a magánrendszerek a gazdag embereket szeretik és kerülik a szegényeket.

A jelenleg a helyi hatóságok kezelésében lévő szociális támogatást bizonyos civil szervezetekre lehet bízni, finanszírozási erőfeszítéssé változtatva a működtetési erőfeszítést. Ez a megoldás, nyilvánvaló módon, egyéb gondokat generál.

Viszont elméletileg a privatizáció a költségvetési erőfeszítés csökkenését és a magánszektornak az állami szektor rovására történő bővítését jelenti.

Ez a gazdasági paradigmaváltás gazdasági növekedést generálhat,

de egyáltalán nem oldja meg Romániának az EU-val szembeni nem versenyképes béreinek a gondját, legalábbis nem közép- és rövidtávon.

Az allokáció szempontjából a PLG-t a tőke értékének növelésére szánják, az újraosztás szemszögéből nézve, a munkától a tőke felé, az alkalmazottaktól a munkaadók felé osztanak újra. A makrostabilizálás szempontjából a PLG sokkal inkább gond, mint megoldás. Mint bármely másik gazdasági átszervezés, a PLG költségeket és bizonytalanságokat generál. Ha nem egy ekként megreformált terület által közvetlenül generált válság egyik következménye, akkor inkább válságot generál ahelyett, hogy bármit is megoldana. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyenfajta megközelítés nem lehet logikus vagy helyes, hanem csak azt, hogy a költségek rövidtávon, a valószínű előnyök hosszú távon jelentkeznek.

Lehet az „Export Based Growth” (EBG) a WLG alternatívája?

Állandó politika kellene legyen az állam erőfeszítéseinek az exportok maximalizálására való összpontosítása (EBG: Exports Based Growth – kivitelen alapuló növekedés – a szerk.). De nagyon hosszú az út a jelenlegi helyzetünkből egy pozitív nettó exportokkal rendelkező helyzetig, ami WLG-t és IBG-t feltételez. WLG-re van szükség egy olyan belső piac létrehozásához, mely fogyasztással képes támogatni az exportpotenciállal rendelkező vállalkozásokat.

Lehet a Tranzactions Acceleration Targeting (TAT) a WLG alternatívája?

Ha a gazdasági mechanizmus (TAT: Transaction Acceleration Targeting – tranzakció-gyorsítási célkitűzés – a szerk.) Ray Dalio által nyújtott leírásából kellene kiindulnom, akkor a gazdaság valójában a gazdaság összes szereplője által végrehajtott tranzakciók összege. Egy intervencionista állam önmaga képezi a gazdasági hálózat csomópontját és az általa végzett tranzakciók irányával és volumenével ellenőrzi a rendszert, a Központi Bank pedig a pénztömeget és a hitelpolitikákat tartja ellenőrzése alatt. Amit Ray Dalio modelljében figyelmen kívül hagy: az állam a jogi, törvényi, valamint az abszolút összes gazdasági műveletet elősegítő, szabályozó és biztonságossá tevő információs környezeten keresztül minden tranzakcióban jelen van.

Egy lehetséges, a bal-jobb váltakozástól némileg független stratégia a tranzakciós sebesség rendszerszintű megközelítése lenne. Gyakorlatilag

a források ugyanazon volumene, a műveletek végrehajtásának nagyobb sebessége mellett, a műveletek nagyobb volumenét hajthatja végre.

Az összes cég árbevételének a tőkeforgási sebesség növelésével bekövetkező növekedése a legközelebbi hasonlat.

Nyilvánvaló, hogy az állam közvetlenül nem bírhat rá cégeket, hogy tranzakciókat hajtsanak végre, de létrehozhat egy olyan környezetet, mely az államon belül, az állam–gazdaság kapcsolatban és a jóváhagyásoktól és engedélyektől függő műveletekben elősegíti a tőke gyorsabb forgását.

Erre az építésekkel kapcsolatos jóváhagyási/engedélyezési folyamat időtartama és bonyolultsága képviseli az egyik példát. A jogi eljárások nehézkesek, bonyolultak, viszonylag kevésbé átláthatóak és egy drága adminisztratív apparátus fenntartására kényszerítik a hatóságokat. E folyamat hatékonnyá tétele jelentősen csökkentené az olyan aktívumokban rekedt tőke értékét, melyek a jóváhagyási/engedélyezési folyamat alatt nem hoznak hasznot. Ezen kívül bizonyos európai projektek a jóváhagyási eljárások hossza miatt késlekednek vagy akár el is vesznek. Már híressé vált az európai pénzekkel kapcsolatos román útmutatók túlburjánzottsága a többi európai országban használtakhoz képest.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen folyamat

az eljárások, a törvények, a standardok, a módszertani normák, a közigazgatási struktúrák felülvizsgálatát feltételezi,

egy olyan bonyolult erőfeszítést, amelyhez multidiszciplináris és interdiszciplináris képességek kellenek. A tisztviselői normák egyszerű növelése, vagy a rövidebb válaszolási határidők előírása semmit sem old meg, vagy még rosszabb, tovább bonyolítja a dolgokat. Ne feledjük, hogy maga az EU is a bonyolultság egyik forrása a túlburjánzott és a Romániáéhoz hasonló gazdaságra sokszor nem illő szabályozásaival.

Itt talán szükség lenne egy olyan vízióra, mely felfogja, hogy a gazdasági stagnálásnak a közigazgatáson belüli mikromenedzsment az egyik oka. A közigazgatási konformitás fontos, de nem akadályozhatja a műveletek folyamatosságát.

Az allokáció, az újraosztás és a makrostabilizálás szempontjából a TAT kívül van azokon a dimenziókon, melyekre ezek vonatkoznak, mert az összes termelési tényező hatékonyságának növelésére irányul, nem annyira azok volumenére és területi megoszlására. A TAT módosulásokat képes generálni a monetáris fluxusokban. A TAT felgyorsíthatja az esetleges sokkok továbbadását, de ezzel egyidejűleg a makrostabilizálási politikákra adott választ is felgyorsítja.

A TAT a jobboldallal kompatibilis politika. Még az állam gazdaságba történő beavatkozásának a legliberálisabb megközelítésében is,

az állam a piacok szabályozásáért felelős, azok működése biztosításának értelmében.

A TAT gyenge pontja, hogy a törvények komoly kiigazítására van szükség. A törvénymódosítások, még a jóindulatúak is, bizonytalanságot okoznak és költségeket generálnak. A gondok nagyon bonyolultak, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos jóváhagyások egy túlburjánzott, nehézkes és nehezen végrehajtható európai normatív rendszer következményei.

Következtetések

A jobboldalnak elő kell állnia egy alternatívával a WLG-re. E politika képviselőinek háttérbe szorítása és démonizálása kontraproduktív az ezen alternatíva kidolgozásához szükséges intellektuális szinten. Ellenkezőleg, ahhoz, hogy életképes alternatívává váljon, szükség van egy hozzáértő „ördög ügyvédjére”, aki minden szempontból támadni tudja, hogy rávilágítson a gyenge pontokra és lehetővé tegye a kijavítását és a tökéletesítését.

Egyelőre sem az IBG-t, sem a PLG-t nem tekintem rövidtávon életképes alternatíváknak, de megfelelő törvényi előkészítéssel, vagyis közép- és hosszú távon életképessé válhatnak. Egy ilyenfajta alternatíva hiányában a WLG még kijavítható és megtartható, ugyanis úgy vélem, hogy egy politika megléte jobb, mintha nem lenne semmilyen politika.