A román társadalom megosztottsága

Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Nemrég divat – sőt kötelező – volt azt állítani, hogy Traian Băsescu[1] osztotta meg a román társadalmat. Valójában egy mély szakadék már legkésőbb[2] 1990. január 28-29-én kialakult, amikortól kezdődően egészen máig, 30 évvel későbbig lényegében FSN-pártiságról és FSN-ellenességről (FSN = Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) lehet beszélni.

Vagyis egy bal és jobb közötti megosztottságról. Az „új időkben szintén mi” és a kutya farkának egy csapásra történő levágása között. A meghatottan múltba révedő, magukat észbontó amnéziába ejtő és ugyanakkor Kelet felé is szeretettel néző nosztalgiázók és azok között, akik boldogok, hogy kiszabadultunk egy fél évszázados rémálomból és kizárólag Nyugat felé tekintenek. Az „így is jó lesz” és a „never ever again” között.

Tudjuk tehát, hogy a választók, végső soron a teljes lakosság szintjén a dolgok így álltak és állnak továbbra is. Sajnos ugyanez nem érvényes a politikai osztály szintjén, nevezetesen annak jobboldalán. Miközben a baloldal folyamatosan ugyanazt a nyelvet beszélte, a kevés disszidens és a kis frakciózási kísérletek csak jelentős karcolásokat ejtettek a szocialista pajzson,

a jobboldalon a pártok, pártocskák, mozgalmak és nyugtalanságok sorával volt dolgunk, mely szétaprózta az erőit.

Még most, 30 év után is, amikor a jobboldal választási sikerei csak szervezetek nagy számának összefogásával valósulhatott meg (fáradhatatlanul emlegetni fogom, hogy a Román Demokratikus Konvenció nyolc pártból és nagyjából ugyanennyi civil szervezetből állt és még így is szüksége volt a Demokrata Párttal kötött szövetségre!; az Igazság és Igazságosság Szövetsége pedig két akkoriban nagyon erős pártból állt és mégis szüksége volt az „erkölcstelen megoldásra” [a Dan Voiculescu által vezetett Konzervatív Pártról, azaz PC-ről van szó – a szerk.]), a magukat jobboldaliaknak nevező pártok vezetői mintha semmit sem értettek volna meg ezekből a tapasztalatokból, továbbra is egymással, sőt, még ugyanazon szervezeten belül is hadakozva. Még rosszabb: az egység ritka pillanatait is megdöbbentő módon kompromittálták. Miután Valeriu Stoicának sikerült szinte csodába illően összefogni az összes liberális töredéket, átadta a pártot Theodor Stolojannak, ami akkor is érthetetlen gesztus volt és teljes mértékben az ma is! Theodor Stolojan azt nyilatkozta (nekem, a Flacăranak adott egyik interjújában), hogy ő támogatja a szövetségre lépést a Szociáldemokrata Párttal (PSD), még akkor is, „ha az egész párt biztosan ellenzi”!
Nagyon-nagyon azért nem ellenezték tényleg mindnyájan, tekintettel arra, hogy ez a szövetség néhány évvel később létre is jött Szociál-Liberális Szövetség (USL) néven. Mint ahogy a Demokrata-Liberális Párt (PDL) is együtt kormányozott a PSD-vel (miután, ezt meg kell említeni, a Nemzeti Liberális Párt elutasította a volt szövetségesek szövetségkötési ajánlatát).

Ez a politika. Emlékszik még valaki a Polgári Erőre (FC) vagy az Új Köztársaságra (NR)? Az AUR-t, a GDC-t, a PDM-t, a PLS-t, a PRN-t, a PTDLR-t, a FDGR-t, az ULB-t nem is említve…

ET-politikai osztály?

Távol áll tőlem a választók politikai osztály rovására történő bálványozása. Egy 1990-ben szuperintelligensen kitalált választási szlogent parafrazálva, a politikusaink „A mieink, közülünk valók” – de kevésbé vannak „értünk”… Ők nem ide ejtőernyőzött külföldi ügynökök, nem más bolygóról jöttek, nem képviselnek – kisebb léptékben – egy teljesen más világot és valóságot. Ráadásul mi választottuk meg őket!

Azt mondtam korábban, hogy lényegében 30 éve fészénisták és anti-fészénisták vagyunk. De ezen az alapvető dichotómián túlmenően árnyalatok egész tengere és a zavarok óceánja húzódik. Többek között az általunk támogatott szervezetek bal-közép-jobb irányultságát illetően is. Hajlamos voltam azt mondani, hogy a jobboldali választók attitűdjét, miközben nem mindig volt számukra teljesen világos, kire és miért szavaznak, az „Olyan országot akarunk, mint amilyen kint van!” kifejezés – és természetes óhaj – foglalja össze. Mi lehet ennél egyszerűbb és világosabb? A „kint” azt jelenti, amit mindnyájan tudunk, Svédországtól Spanyolországig, plusz az AEÁ és Kanada, a köztük meglévő – néha jelentős – különbségek dacára.

Csakhogy, észbontó módon – ah! milyen egyedülálló országunk van! –

az „Aranykorszak” után nosztalgiázók is azt üvöltözik, hogy „Olyan országot akarunk, mint amilyen kint van!”, akik azt állítják, hogy Ceauşescu idejében jobb volt. És ráadásul a „kint” nekik sem Észak-Koreát, Kínát vagy legalább Kubát jelenti, melyeknek ki kellene elégíteniük a melankóliájukat, hanem szintén a dekadens, rosszindulatú, beépült, nemzetellenes, sorosista és így tovább Nyugat.

Így aztán bármilyen társadalmi-politikai, sőt, gazdasági fogalom helyi definícióját újra-újra-újra kell fogalmazni, ami – amúgy – valószínűleg felesleges erőfeszítés, mert a szóban forgó valóság amúgy is röviddel később módosulni fog.
Ennek legjobb bizonyítéka az a tény, hogy mára jobboldaliként szavaznak meg egy olyan pártot, mely nyilvánvalóan „progresszista”, hogy ne nevezzem neomarxistának, csak azért, mert nyíltan szembeszáll a magát baloldalinak nevező baloldallal. Márpedig legyen világos: egy szocialista párt elleni harc, a piacgazdaság támogatása (amit amúgy az is megtesz, legalábbis formálisan) és a demokrácia melletti kiállás, az EU-szabályok hirdetése, a nyugatpártiság (idem, idem, idem) nem tesz automatikusan jobboldali szervezetté. Erről is, talán, majd máskor.

Simona Haleptől a globális felmelegedésig

De Románia megosztottsága nem korlátozódik, sajnos, az elvekre, a doktrínákra, az eseményekre, a pártokra, a politikai véleményekre és cselekedetekre. Készek vagyunk bármin összeveszni, sőt, vágyunk is erre. Nem megbeszélni akarunk dolgokat, nem vitatkozni, nem ellenérveket felsorakoztatni – ez abszolút normális és határozottan kívánatos lenne, hiszen – nem igaz? – „De la discussion jaillit la lumière”.

Nem. Veszekedni, ítéleteket mondani, üvöltözni, hátat fordítani akarunk. A legjobb esetben kigúnyolni egymást.

* Mert Simona Halep csalódást okozó sztár, akinek merkantilista céljai vannak. Mert még akkor is szupersztár, amikor veszít és a bírálói közül ki van legalább a 9. helyen a világon abban, amit csinál?

* Mert Bukarestben 100 000 parkolóhely van 1,5 millió járműre. Mert fel kellene számolni vagy nagyon kemény díjat kellene megállapítani a központban lévők esetében és ez amúgy is csak a gépkocsivezetőket érinti (Tényleg? A kenyér hogyan jut el önökhöz?)

* Mert a dohányzás elleni törvények önkényesek lettek. Mert túl enyhék, tovább kell azokat szigorítani.

* Mert a „Dohányzás öl”-höz hasonló figyelmeztetéseket a szeszes italos üvegeken is el kellene helyezni. Megőrültetek!?

* Mert a nevelőszülők (egy része) csak a javadalmazásért vesznek magukhoz gyermekeket.

Mert az örökbefogadó szülők (egy része) szerveikért vesznek magukhoz gyermekeket. Mert az árvaház (ideiglenes) megoldás/nem megoldás. Mert az állam/a törvény/a nevelők/a természetes szülők/az örökbefogadó szülők/a Nyugat/Emma von Nicholson bárónő és így tovább a hibás (itt nemcsak kettő, hanem egy csomó tábor van).

* Mert Donald Trump (hogy nem tudunk mi ettől nyugodtan aludni!) egy Kreml által irányított idióta bohóc, aki levegőbe fogja röpíteni a világot. Mert olyan konzervatív, aki a „politikai korrektség”, a keleti diktátorok és sok más egyéb ellen harcol.

* A melegházasságok és általában véve az LMBT-re, a nemi identitásra, a korai, szókimondó és „toleráns” iskolai szexuális oktatásra és más hasonlókra vonatkozó viselkedés és jogrend.

* A politikai korrektség, a progresszizmus, a neomarxizmus, a kommunizmus „jó részei”.

* A globális felmelegedés.

* A konzervativizmus, a hagyományos értékek.

* Az egyház, a vallás, Isten.

* Az utcai tüntetések.

* Klaus Iohannis, az Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR), a Nemzeti Liberális Párt (PNL), Cioloş, Barna és így tovább.

* A tömeges bevándorlás, Európa iszlamizációja.

Mindezek a témák és ügyek – melyekhez minden bizonnyal másokat is hozzá lehet adni, a lista nyitott – jobb ügyekhez, konkrétabb és hasznosabb dolgokhoz méltó heveskedéseket váltottak ki.

Így hagyjuk?

Legalább két kérdés elkerülhetetlen:

1. Vajon mindezek nem ugyanígy állnak mindenhol a világon?

2. Mi lehet a magyarázat?

3. Kell valamit tenni, vagy hagyjuk a dolgokat maguktól alakulni?

1. Sohasem éltem két hétnél tovább egy másik országban. Kizárólag turistaként jutottam el néhány helyre és így nem vettem részt a vitákban. De amennyire meg tudtam figyelni és főleg a számos más államban – egyesek már több évtizede, Kanadától Ausztráliáig – élő barátom beszámolói alapján bátorkodom kijelenteni: a válasz egy határozott Nem. Az emberek sehol máshol (talán csak Olaszország déli részén…) nem ennyire határozottak és veszekedésre készek, bármilyen témában, mint mi.

2. Természetesen több magyarázat is van. Azt hiszem, hogy ezek közül a legfontosabb azzal kapcsolatos, hogy – egy nagyon sokatmondó kifejezést használva – kibeszéletlenek vagyunk. Történelmi léptékben kibeszéletlenek. 45 év nem semmi. Amikor nemzetként arra kényszerülsz, hogy csaknem fél évszázadon keresztül kerüld annak nyilvános kimondását, amit gondolsz, normális, hogy a beszéd vágya egyenesen kitör, amikor lehetővé válik és ez nem merül ki egyetlen nemzedék alatt. A korábbi kibeszéletlenségből valami az utódoknak is átadódik. Ez magyarázza nemcsak a civilizált beszéd korlátait meghaladó hevességet, hanem bármilyen tematikai visszafogottság hiányát is:

nincs egyetlen olyan téma sem, amellyel kapcsolatosan románok releváns tömege azt mondaná, hogy „sajnálom, nem értek hozzá”.

Mi abszolút mindenhez értünk, sőt, határozott véleményeink vannak, alig várva, hogy rákérdezzen valaki arra, például, hogy jó-e, ha Hagi libidó poszton játsszon a pályán (Lumea lui Gaiţă), hogy riaszt-e bennünket a bukaresti vízben lévő hidrogénatomok száma (Academia Caţavencu), vagy azt kérik tőlünk, hogy írjuk fel a táblára, hogy az alacsony hőmérsékletek miatt minden diáknak farfedőt kell a fején hordania (lefordíthatatlan, a fez jelentésű „fes” és a farpofa jelentésű „fesă” többes számának hasonlóságán alapuló szójáték – a szerk.) (Daniel Buzdugan). Az első esetben utcán megkérdezett emberekről volt szó, a másodikban parlamenti képviselőkről, a legutolsóban viszont egy tanítónőről, sőt, egy iskolaigazgatóról is….

A második magyarázatnak a közelmúltban van a gyökere. Olyan emberek, akik 1989 decembere előtt nem a kommunizmussal, nem a Román Kommunista Párttal (PCR), nem Ceauşescuval, de még egy műhelyvezetővel sem mertek szembeszállni, ha az valamilyen hülyeséget állított, most szükségét érzik a küzdelemnek! A konfrontációnak. A győzelemnek. Nem is számít a téma. Az adrenalin számít – és az a rejtett elégedettség, hogy „Anyám, jól megmondtam neki!” Esetenként valószínűleg más magyarázatok is vannak.

3. Igen, határozottan tenni kell valamit. És nem, nem azt kell mondani a minden oldali verekedőseknek, hogy „Nem szép, amit csinálsz!” Ez nem működik. Legfeljebb, nagy ritkán, a gyermeknevelésben – de semmiképpen sem olyan felnőtteknél, akik arról vannak meggyőződve, hogy birtokában vannak az abszolút igazságnak.

Ami működhet, amit meg kell tenni, azt egyetlen szóban össze lehet foglalni: tájékoztatás.

Masszívan, ahogy egy barátom mondja. Adatok, tények, számok, statisztikák – minél többet, minél kevesebb kommentárral, minél kevesebb jelzővel (ha lehet, akkor eggyel sem). Hiteles dokumentumokkal. Törvényi kivonatokkal. Releváns hivatkozásokkal (nemcsak vezércikkekre, hanem szintén száraz információkra). Összefoglalók, dokumentumfilmek, szikár elemzések.

Véleményem és tudomásom szerint ez és csakis ez működhet és tényleg működik is. Egyetlen ember sem fogja megváltoztatni a véleményét azért, mert én, neki ellentmondva hangosabban, hangsúlyosabban vagy többet beszélek. De elég sok olyan esetet ismerek, amikor az emberek megváltoztatták a véleményüket, miután figyelemre méltó információkat kaptak. Általában nem mondták, hogy: „Igazad volt!” (nem is kell erre számítani), nem kezdtek egy korábbival ellentétes, addig általuk elutasított álláspontra helyezkedni, de diszkréten visszavonultak a vitából, tehát felfogták. Csak ez számít és csak ezt remélhetjük.

Jegyzetek

1) Zárójel: a volt elnököt többek között azzal vádolták, hogy a Ciorbea-kormány bukása érdekében áskálódva szétverte a PNŢCD-t. Kétlem, hogy ekkora ereje lenne, de ha lett is volna és ha tényleg meg is tette volna ezt, Victor Ciorbea utólagos viselkedését nézve tényleg lenne ok vádolni őt ezért? Ami a PNŢCD-t illeti, sajnos, azt belülről verték szét.

2) Azért írtam, hogy „legkésőbb”, mert sok – és kényes – megvitatandó dolog lenne a románok gondolati és érzésbeli egységéről 1989. decemberében vagy a közelmúlt bármely pillanatában. Nagyon szép az „utcára kivonult nép” képe, de azért elég messze áll a valóságtól. Valójában csak nagyjából a románok tizede vonult utcákra és nagy többségük Ceauşescu elmenekülése és a rezsim bukása után. De erről, talán, majd máskor.