A Charlie Hebdo–Köln tengely

A Charlie Hebdo-eset csak az első jele volt annak, hogy a terror tartósan berendezkedik Európában. Ez annyira meglepő volt, hogy sokáig mindenki hajlamos volt azt hinni: csak egy elszigetelt, iszonyatos, gyilkos, de mégiscsak elszigetelt esetről van szó, melyet – politikai korrektségből – így is kell kezelni.

Mindenestre kerülni kellett az „incidens” politikai „instrumentalizálását” és mindenképpen teljes mértékben kerülni kellett bármilyen általános utalást az iszlám közösségekre, általában véve az iszlámra, vagy egy Európa ellen éppen zajló iszlám offenzívára.

Defetista, pacifista, álhumanista viselkedés,

amely azt a szigorúan átpolitizált megközelítési típust tükrözte, mely minden áron igyekezett kímélni egy olyan választói réteg érzékenységét, melyet nem volt szabad elidegeníteni vagy ellenségessé tenni. Ez a számítás nemcsak hibásnak, de mélységesen ellenjavalltnak is bizonyult. A kérdéses ügyet súlyos, de elszigetelt terrorista eseményként kezelték, a teljes figyelem pedig magára a nyomozás alakulására összpontosított. De senki sem akart beszélni – és ez még most sem történik meg – a kérdéses akció alapját képező magasabb rendű ideológiai motivációról, szervesen összekapcsolva az azt megelőző merényletekkel és mindazzal, ami azután történt.

Az eredmény? Újra nem akartak kellő figyelmet szentelni az Iszlám Állam ideológiai és katonai vezetői által nyíltan küldött üzeneteknek, akik arra figyelmeztettek, hogy az ISIS harcosai készek Európába jönni és a saría bevezetéséért küzdeni a hitetlenek országaiban, akiknek választaniuk kell: áttérés vagy halál. Hibás módon azt hitték, hogy a kérdéses harc csak a klasszikus terrorizmus terepén zajlik, merényletek formájában, így aztán azokon a területeken szigorították a lépéseket, melyeket a terrorista riadókészültség különböző szintjeinek esetében feltételeztek vagy elképzeltek.

Csakhogy az ISIS-esek, ahogy azt annyiszor maguk elmondták, a terrorista támadást csak egy eszköznek tekintik a sok közül, a végső cél elérése érdekében: az iszlám törvény,

a saría által uralt iszlám állam létrehozása.

Ezt tanítják a Korán-iskolákban, ezt tanulták mindazok, akik harcolni indultak az iraki, szíriai vagy afganisztáni frontokra, és most hazatértek, hogy Európában folytassák a harcot. Ebben a szellemben nevelték azokat, akik – kihasználva az európaiak nagylelkűsége miatt és Németország kitartó nyomására létrejött óriási rést – beszivárogtak a bevándorlók áradatába, hogy gond nélkül Nyugatra jussanak.

És akik az új év éjszakáján példátlan akciót szerveznek: tömeges nemi erőszakot a hitetlen nők ellen, akik a hagyományos ünneplésre érkeztek a kölni dóm térségébe. Példátlan akció, mert kétségtelenül új fejezetet jelent az európai iszlám terrorizmus történelmében, ugyanakkor a saría szellemének első gyakorlati alkalmazását is európai területen. Megmutatva a szerencsétlen nőknek (de a mi Európánknak is, ameddig még az marad), hogy mi lesz a sorsuk, milyen bánásmód vár rájuk a multikulturalizmusban. És mindenekelőtt annak a jele, hogy ettől kezdve az igazi hitharcosok, a dzsihád résztvevői, bármely jó muzulmán számára

az európai nőknek különleges státuszuk van: lehetséges „hadizsákmány”.

Pontosan úgy, ahogy az a szíriai nem muzulmán közösségek nőivel, lányaival, vagy gyermekeivel történt, akiket szintén kíméletlenül megerőszakoltak és „szexuális rabszolgákká” változtattak, eladtak a közel-keleti rabszolgapiacokon, vagy „trófeákként” tettek fel a Dark Web-re az afrikai lányok, a Boko Haram iszlám szervezet túszai mellé…

Nehéz elhinni? Persze, hogy az, vagy éppenséggel lehetetlen is, hiszen világunk kulturális gyökerei ezt nem engedik meg. Hogyan hihetnék el, hogy létezik egy ISIS-esek által nagyon jól dokumentált és kodifikált „erőszak-ideológia”, Abu Bakr al-Bagdadi egyik kijelentéséből kiindulva, aki a nem muzulmán nők megerőszakolását legitimálva kihirdette, hogy egy tíz muzulmán harcos által megerőszakolt nő automatikusan muzulmánná válik. Következésképpen ebben az esetben az erőszak üdvözlendő és a hitet kifejező erkölcsi tett.

A hitetlenek női? Hogyan kell velük bánni? Íme, az egyik válasz egy dzsihádisták által nagyon kedvelt honlapon (a Szaúd-Arábiából működtetett, 13 nyelven elérhető IslamQA):

„Nem az iszlám engedélyezte először a nők hadizsákmányként való kezelését. Ezt a gyakorlatot az azt megelőző nemzetek intézményesítették. Sok okra hivatkozva lehetett ezt megtenni, de az iszlám ezt egyetlen alkalmazási területre korlátozta: a hitetlenek elleni harcra… A nők hadizsákmánnyá való változtatása számukra, a nők számára nagyon sok jó dolog esélyét teremti meg. Áttérhetnek Allah hitére és muzulmánokká válhatnak. Ezáltal elkerülhetik a pokol örök tüzét…”

Tudom, hogy ezt megint nehéz elhinni. Akkor nézzük meg, mit mond a muzulmán Nonie Darwish, az e területtel kapcsolatos egyik referenciamű, a Cruel and Usual Punishment: The Terrifying Global Implications of Islamic Law szerzője:

„Az iszlamisták aktívan küzdenek a saría bevezetéséért. Ha sikerül, akkor lerombolják az egész nyugati civilizációt. A nyugatiak hajlamosak azt hinni, hogy a világ minden vallása a minden emberi lényben jelenlévő emberi méltóságot hirdeti. Ez az iszlám törvényre nem érvényes: ez egyértelműen kimondja, hogy minden nem muzulmánt át kell téríteni vagy meg kell gyilkolni. Muzulmán földön az iszlám törvény előretörése a Közel-Keleten és aztán az egész világban sokkal fontosabb a békénél és saját gyermekeik jóléténél. Miközben a nyugatiak azt hiszik, hogy minden vallás az Aranyszabályt hirdeti, az iszlám törvény egy kétsebességű rendszer, melyben a nem muzulmánnak nem ugyanaz a státusza (= az értéke), mint a muzulmánnak. A VII. századi törzsi szabályokra épülő saría szerint

a muzulmánoknak alá kell vetniük minden nem muzulmánt.”

Az iszonyatos kölni jelenetek azt üzenik, hogy ez a fajta ideológia már elküldte Európába az igazhitűket, akik készek alkalmazni a megtanult leckéket. Azt üzeni, hogy a harcuk már elkezdődött és nem fog leállni, mert – ismétlem – az iszlám állam és legfőbb törvényének bevezetése a cél. Bármilyen áldozatra készek, még olyanokra is, amilyeneket az emberi elme nem akar megérteni vagy felmérni, éppen azért, mert ők ezt nem áldozatnak tekintik, hanem a hit legfőbb aktusának, mely egyenesen a paradicsom kapuit nyitja meg előttük. Most, Németországban nemcsak azt mutatták meg, hogy ott vannak és azt tehetnek, amit akarnak, gúnyt űzve a német rendőrség és titkosszolgálatok biztonsági lépéseiből, de azt is, hogy a többieknek, a házaik ajtaját előttük megnyitó hitetleneknek tudniuk kell, mi vár rájuk. Ők, nőik és gyermekeik ki lesznek téve Allah dühének, ha nem vetik alá magukat a törvénynek és nem térnek át.

Számunkra ez szörnyűség. Számukra csak a közel-keleti felekezetek közötti csaták gyors és természetes áthelyezése az európai térségbe, melynek meghódítása a küldetésük. Mi fog akkor velünk, hitetlenekkel történni? Ahmad al-Bagdadi, Irak fő ajatollahja (síita) válaszol:

„A keresztényeknek három lehetőségük van:

vagy áttérnek az iszlámra, vagy, amennyiben keresztények akarnak maradni, meg kell fizetniük a különleges adót, a dzsizját és az omári paktum szerint kell élniük… ha ezt is elutasítják, akkor megöljük őket, megerőszakoljuk az asszonyaikat és leromboljuk a templomaikat: ezt jelenti az iszlám…”

Ami számunkra az elképzelhetetlent jelenti, az az iszlám radikálisai számára esélyt, amit felkínálnak nekünk, a világ elzüllött és gyenge részének, hiszen íme, mit mondott 2009 márciusában Basem Alem, az iszlám joggyakorlat szaúdi szakértője:

„Az igaz vallás (iszlám) tagjaként sokkal több jogom van más nemzeteket lerohanni, hogy rájuk kényszerítsem az igazi (saría szerinti) életmódot, melyről a történelem bebizonyította, hogy a legjobb és legigazságosabb a civilizációk közül. Ez az offenzív dzsihád igazi jelentése. Amikor dzsihádot indítunk, azt nem azért tesszük, hogy áttérítsük a népeket az iszlámra, hanem, hogy felszabadítsuk azokat a sötét rabszolgaságból, melyben élnek”.

És mit tesz Európa? Szemináriumokat, konferenciákat, csúcstalálkozókat szervez, majd újabb konferenciákat, újabb szemináriumokat, újabb csúcstalálkozókat… tárgyalásokat, további tárgyalásokat, újabb tárgyalásokat arról, amit megtárgyaltak. Nagyjából ennyit. Reméljük, hogy az „ennyit, egyelőre” lenne a helyes megfogalmazás. De ebben nem vagyok annyira biztos.