1848, avagy hogyan irtották a magyarok a románokat

A román nép történelmében sorsdöntőek voltak az 1848–1849-es forradalmi megmozdulások. A történelmi beszámolók szerint Erdélyben kegyetlenek voltak a XIX. század közepi lázadások és harcok, melyekben a román, magyar, szász és székely közösségek egyaránt érintettek voltak.

Erdély 1848-ban a Habsburg Birodalom uralma alatt állt, a nacionalista magyarok pedig a tartomány függetlenségét és Magyarországhoz csatolását követelték. Az Erdélyben többségben lévő románok a román nemzet, nyelv és az ortodox vallás elismertetéséért küzdöttek.

Az egyrészről a magyarok, másrészről a románok és szászok közötti konfliktusoknak, a Habsburgok, a magyarok és a székelyek közötti harcoknak katasztrofális következményeik voltak az erdélyi közösségekre. Egy sor történelmi visszaemlékezés szól az 1848–1849-i forradalmi megmozdulások alatti atrocitásokról. Csak néhányat sorolunk fel az egyetlen év alatt Erdélyben lezajlott véres harcok eseményei közül.

Út menti akasztottak

Az egyik beszámoló Beniamin Densuşianu paptól, hátszegi tribunustól és az 1848–1849-es lázadások résztvevőjétől származik. Kéziratait a nagyági (Săcărâmb) templomban őrzik, ahol maga is szolgált. A román pap arról számolt be, hogy miután több napig Hunyad és Hátszeg környékén bolyongott, mert át akart jutni Havasalföldre, a magyarok elfogták és székelyek őrizete alatt bezárták a hátszegi börtönbe.

„Több veszélyes hegyi bolyongás után, miközben rendkívül erősen havazott, éhesen és amilyen szerencsétlenek voltunk, mezítláb, öt napig jártuk a hátszegi hegyeket, Paucsinesd (Păucineşti) falu környékén. Onnan átmentünk Demsus (Densuş) dombjaira és erdőibe és elbújtunk egy ismerősünk istállójában. Megtudtam, hogy a magyarok megverték, bebörtönözték apámat és minden ingóságát elrabolták. De amikor jó apám minden eszessége és előrelátása ellenére hazajöttem, elárultak bizonyos magyar főméltóságoknak. Hátszegre kísértek, a városon keresztül és átadtak az akkori véreskezű magyar parancsnoknak, Cleebergnek (?! – a szerk.), aki aztán a székelyek őrizete alatt börtönbe vetett. Nota bene: amikor kísérettel bevittek Hátszegre, a város Totesd (Toteşti) felőli bejáratánál egy csomó románt láttam az út menti villákra felakasztva, akiket bármiféle törvény és jog nélkül a hátszegi magyar vérbíróság ítélt el”, jegyezte le a pap. Beniamin Densuşianut akasztásra ítélték, mert tribunus volt és mert a románok jogaiért küzdött a bécsi udvarnál, de egy helytartó és Bem tábornok egyik képviselője, a magyar lázadók (így! – a szerk.) vezetője megmentette. A történetet Ernest Armeanca történész ismertette a Nemzeti Történeti Intézet (IIN) 1931–1935-ös évkönyvében.

A románok vérengzései

John Paget az 1848–1849-es forradalmi megmozdulások előtt telepedett le Erdélyben, ahol feleségül vette egy magyar nemes lányát és Kolozsvárra költözött. Egy magyar ezred tagjaként több csatában is részt vett 1848 őszén, és Az 1848–1849-es forradalom Erdélyben és Magyarországon, John Paget szemével című könyvében számolt be az erdélyi eseményekről. John Paget leírta a nyugat-erdélyi magyar falvakban a románok által elkövetett rombolásokat.

Azt állította (a szerző csak a románok atrocitásairól szóló szövegrészben használja az „állítólag”, vagy „állította” kifejezést, Densuşianu beszámolója esetében nem! – a szerk.), hogy Kalotaszentkirály (Sâncraiu) települést felperzselték, a magyar lakosok többségét pedig legyilkolták. „Amikor híre ment a katasztrófának, akkor csapatokat küldtek Kolozsvárról, de már késő volt. A sógorom sok mindent elmondott nekem, aki egy huszárosztagunkat vezette, és aki a faluba látogatott, amikor még füstölgött. Egy fiatal huszár engedélyt kért arra, hogy kilépjen a sorból, hátha meg lehet még menteni valamit apja házából, amikor még parázslott a tűz. Amikor visszatért megkérdeztem, hogy talált-e valamit. «Igen, válaszolta. Megtaláltam anyám fejét és eltemettem. Semmi mást.» Amikor a románok rátámadtak a falura, ez a család ott maradt, mert azt remélték, hogy meg tudnak menteni valamit a javaikból. A lányok közül kettőt ezek a nyomorultak a szülők megérkezése előtt megerőszakolták. Anyjukat megverték és megölték, az apa pedig, bár megsebesült, túlélte. A lányokat életben hagyták, de a nagyobbik megőrült.”

John Paget azt állította, hogy osztagának fel kellett perzselnie három román falut, mert a Fővezérkartól olyan információt kaptak, hogy a románok a hadseregre készültek rátámadni. Szászrégen várost a székelyek gyújtották fel és rabolták ki, de lakóit életben hagyták, teszi hozzá az író. „Erdélyben elég volt magyar nemesnek lenni, hogy büntetlenül kiraboljanak, vagy meggyilkoljanak. A Kolozsvárra vezető út mentén számos nyoma volt ennek a háborúnak. Egyetlen nemesi uradalomnak sem kegyelmeztek meg.” Számos erdélyi településen a hullákat a felgyújtott házakban hagyták, írta az angol szerző, akit a Román Akadémia Kiadójánál Külföldi utazók a XIX. századi Román Fejedelemségekről (így! – a szerk.) című kötet szerzői idéztek.

Kihalt falvak

Egy másik nyugati író, aki a múlt század közepén szintén beutazta Erdélyt, Andrew Paton a The Times-ban közölt cikkeiben írta le az 1848–1849-es időszakban Erdélyben zajló véres harcok rombolásait.

„Ez egy román földesúr lakhelye és falva volt, egy Nopcea (feltehetően báró Nopcsa Ferenc valamelyik felmenőjéről van szó - a szerk.) nevű hívő, akinek házát székelyek támadták meg és rabolták ki, a rombolást pedig a saját parasztjai végezték be. Ne hagyjuk, hogy az olvasó azt gondolja, Zám a kivételek közé tartozott. Erdélybe lépésemtől Nagyszebenbe érkezésemig, a három napos utazás során minden magányosan álló házat, minden kisebb falut, vagy út menti fogadót romosan találtam”, tudósított Andrew Paton a Román Akadémiai Kiadó Külföldi utazók a XIX. századi Román Fejedelemségekről című művének V. kötetében.

Avram Iancu vezette a mócokat

Avram Iancu volt az 1848–1849-es forradalmi megmozdulások egyik kulcsfigurája. 1848 őszétől a következő év nyaráig Avram Iancu és az Auraria Gemina Légióhoz tartozó több ezer román több katonai műveletben vett részt Erdély területén, elsősorban az osztrák birodalmi hadsereg oldalán, mely akkor konfliktusban állt a székelyek által támogatott magyar hadsereggel.

Az Avram Iancu mócainak részvételével is lezajlott összecsapások többségére az Erdélyi-középhegységben került sor. Az egyik jelentős csatát 1849 júniusában vívták, Abrudbányánál. A történészek szerint a magyar hadsereg a város elhagyására kényszerült, miután a harcok során több mint 500 katonát vesztett (a szerző meglehetősen „szemérmesen” számol be az egyik legvéresebb erdélyi atrocitásról. További részletek itt. – a szerk.)