„Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni...” Interjú.

„Nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.” Interjú.

A mostani iskolakezdést éppúgy terhelik újabb keletű vagy meggyökerezett, kisebb és nagyobb horderejű negatívumok, mint a korábbiakat.

Hosszú távon azonban hiszem, hogy nemsokára elérkezik az idő, amikor nem a nemzeti kormány és parlament, hanem az európai kerül érdeklődésünk középpontjába.

Szeretném például, ha a vámparancsnokság elvesztését kompenzálandó, Váradra költöztetnék a konstancai tengeri kikötőparancsnokságot. Meggyőződésem, hogy legalább olyan jól el tudnánk vezetni, mint ahogy a kolozsváriak a vámügyintézésért felelős intézményt.

A huszonöt éve állandó reformkényszerben leledző romániai tanügy tanév eleji zsibongásában mindenki kapkodja a fejét, hogy tavalyhoz képest mi változott.

Bevallom: eddig abban a hitben éltem, úgy gondoltam, hogy a papi, a pedagógusi, az orvosi hivatás képviselői iránt magasabb elvárásaim lehetnek. Most úgy érzem: Péter Tünde lerombolta ezt a hitemet.

Keleti szomszédunk is kivédhette volna a későbbi vihart, az elszakadásért vívott háborút, ha enged kicsit, jogokat, autonómiát biztosít kisebbségeinek.

Ott, ahol a kutatással összefonódó magas szintű képzés folyik, nincsen mit keressenek azok a fiatalok, akik nem voltak képesek érettségi vizsgát tenni. Az ő számukra a szakképzés helye az egyetem előtti oktatásban kellene legyen.

Stoppolni ugyanis szabad. Akkor is szabad, ha szolgálóink szerint nem az, akkor is, ha megbüntetnek érte majd, akkor is, ha kőbe vésve hozzák le a felhők közül.

A sokat ígérő demokrácia sem működik, hiszen a népakarat nem érvényesül, azok, akiket a lakosság a parlamentbe juttat, nem igazán a választóikat képviseli.

Az erdélyi magyarok közéleti szereplőinek tartózkodniuk kellene a különféle érdekcsoportok melletti elköteleződéstől, az említett autonómia-példák leutánzásától, azok ész nélküli követésétől.

Az kell, hogy az ukrán kormány valóban olyan szintű önrendelkezést biztosítson az oroszok számára – és természetesen a magyarok és a románok számára is –, hogy a lehető legszélesebb körben intézhessék saját ügyeiket, használhassák anyanyelvüket, és ne hivatkozhassanak semmilyen kisebbségi jogaikat csorbító ukrán lépésre.

Sajnos mire a kezdeményezés szövegét hadititokként kezelő, arról egyelőre csak zártkörű „társadalmi vitát” folytató tulipános honatyáink oda jutnak, hogy a jogszabály-tervezetet a szélesebb román és magyar közvélemény megismerje, a román nyilvánosságban már le is zajlik az egyoldalú társadalmi vita, a valódi törekvések már nem érdekelnek senkit a többség részéről.

A hazafias rikoltozás kelet-európai műfaj. Itt is elavult már, s a románok is művelik. Ne keseredj el, semmivel sem magasabb rendűek, mint te. Az autonómia éppen olyan rikoltozós téma nekik, mint neked.

Örülhettek két éve a székely megyék lakói: ők győztek, Băsescujuk maradt. De az aljas eszközökkel vívott hatalmi játszmában mi ma vesztésre állunk.

Próbálja meg valaki Székelyföldön hézagosnak ítélni a rovásírás történelmi múltját, vagy azt vélelmezni, hogy mégsem kellene kötelezően bevezetni az iskolai tananyagba!