Mostantól stoppolok

„Igazából nem szeretek stoppolni. Ha van pénzem vonatra – ami, mint tudjuk, luxus, amolyan módos emberek kiváltsága lesz lassan –, akkor inkább mégis azt választom, mert a vonaton tudok olvasni, biztonságban érzem magam, és elviselhetően kényelmes. De úgy tűnik, mostantól stoppolnom kell, mert az állam rendszeresen elfelejti, mi a dolga. Szeretném tehát tudatni a miniszterekkel, polgármesterekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, intézményigazgatókkal és azok alattvalóival, rendőrökkel, postásokkal, egyéb társaikkal, hogy a társadalom alkalmazottai, nem pedig urai, nem megmondói, nem piócái és ujjból szopott akaratok önkényes végrehajtói. Mi felbéreljük őket, hogy tudásukat, erejüket adják cserébe. Nem azért, hogy a fejünkre üljenek, kioktassanak, kellemetlenkedjenek, beleszóljanak, fél disznót elfogadjanak, raboljanak stb. Nem azért, hogy teher legyenek, nyűg, egy kellemetlen szúnyog bárki autójában. Jelen állapotában a román állam a következőképpen jár el nap mint nap: amikor éppen ebédhez ülünk a családdal, halljuk, amint kulcs csörömpöl, halkan nyílik a bejárati ajtó, és beoson néhány cimborájával. Mintha ott sem volnánk, ránk se pillantva halkan kinyitja a hűtőt, és rámolni kezdi kifelé az élelmiszert, majd átoson a kamrához, és emeli be a zsákjába a többit. Aztán, mielőtt épp kimenne a házból, ránk mordul: »hogy ülsz azon a széken?! Egyenesen a gerincet!« – és becsapja az ajtót maga után. Szegény miniszterek (minister = szolga, segéd latinul) és barátaik mindig összekeverik a dolgokat, ezért kell nap mint nap megfogni a kis kezüket, és visszavezetni őket a helyes útra. Én mint egyszerű állampolgár azért finanszírozom az államot, hogy legyen út a talpam alatt, közvilágítás a fejem fölött, és nyugalom a mindennapokon. Az első kettőt is csak ímmel-ámmal, korruptan, drágán, gyenge minőségben kapom meg, az utolsó helyett pedig folyton pofonokat kapok.”