Csak így érdemes taxisnak lenni

Amikor este vagy éjszaka taxiba kell ülnöm, mindig két dolog fordul meg a fejemben gyors egymásutánban. Az egyik az, hogy vajon milyen lesz a taxis? Beszédes, aki szóval igyekszik tartani a kliensét, esetleg magányos az egésznapos rádióhallgatás után, és meg akarja osztani a gondolatait valakivel, mesélős kedvében van? Valami furcsa alak, aki mellé (nőként főleg) nem szívesen ülne be az ember? Netán egy tisztaságmániás, akinek a kocsijában – azonkívül, hogy patyolat – émelyítő illatosító szaga száll és maximumra van feltekerve a légkondi? Vagy olyan, aki napközben tavasztól őszig csutkára letekert ablakokkal száguldozik és rendesen ki is könyököl rajta?

Az évek során egyre kevesebb a lepukkant Dacia Logannal furikázó, pöfékelő taxis, aki az autóban ülve cigizik, és aranykeresztek, piros zsinóros szentképek lógnak a visszapillantó tükréről a zöld fenyőfával egyetemben.

Több a jólfésült, deephouse lejátszási listákat nyomó, három okostelefonnal és egy tablettel felszerelt műszerfalú sofőr, aki talkshow-kat és podcasteket hallgat munka közben. És egy szót se szól.

A második gondolatom mindig az első feltétele:

ha a sofőr beszédes, és szóba elegyedni kell vele, akkor vajon rájön-e, hogy nem vagyok román. (Mindig rájön.) Ha pedig rájön (márpedig egészen biztosan rájön), akkor változik-e az attitűdje irányomban, vagy ugyanolyan felszabadultan fog tovább szövegelni.

Legutóbb éjszaka mentem haza Kisbácsból, az utolsó busszal, aztán a központi, piac melletti McDonalds elől muszáj volt taxit fognom, hogy hazaérjek a város másik felébe. Két autó állt egymás mellett a taxiállomáson, az egyik nemrég húzhatott be, járt a motorja. Megközelítettem azt, amelyik korábban állomásozott, hatvan körüli sofőrje először nem akart tudomást venni arról, hogy a kliense beült a hátsó ajtón, és négy ablakon keresztül hangosan trécselt a mellette behúzott autó szikár, reszketeg hangú vezetőjével, akitől aztán nagynehezen elbúcsúzott és

… teljes gőzzel elkezdett mondani nekem.

De hát ez nem normális! Tizenötezer eurós kölcsönből vett kocsit, és minden pénzét elcs*szi a nyerőgépeken (la păcănele). Az autóját, ami a munkaeszköze, mindjárt kiveszik alóla! De amint összeszed kétszáz lejt, egyből megy a játéktermekbe és eljátssza. És jönnek a fejére, hogy tartozása van! Most is mondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább. Folyton tőlem kér kölcsön, hogy tankolni tudjon. Hát mondom neki, ember, ha megkerestél ötven lejt, menj és tankoljál! De ő nem, ő megy és eljátszodja.

Hát így hogy lehet, én már nem értem. Ahogy megkeresi, teszi bele a nyerőgépekbe (ápárátokba). Még adtam neki, hogy tudjon tankolni, de kéri egyszer, oké, kéri kétszer-háromszor, még ad neki az ember, me’ na, kisegítjük egymást, kollégák vagyunk. Ismerem régóta, őt is, a feleségét is. A felesége tartja el! Ha nem lenne a felesége, mit csinálna? Éhen halna! Me’ mind megy és elherdálja a szerencsejátékoknál! De amikor már sokadjára kéri, akkor már meg kell mondjam neki!

Mondtam is neki: nézd meg ember, én megkerestem este kilenc óta 350 lejt, most fél tizenkettő van. Ha én meg tudom csinálni, te is meg tudod csinálni! Csak ne mind menjél, hogy játszodd el! – mondja egy szuszra, majd rácsap a kormányra, és lehajtja a napellenzőt, ahol minden jótét sofőr tartja „a bonokat”, az autó „talonját”, egy rongyos borítékot, szemüvegtörlőt és a pénzének egy részét.

Aztán folytatja: nézze meg! Meg is mutatom. – majd benyúl a zsebbe és kihúz onnan 350 lejt. Magának is megmutatom, hogy lássa, ennyit kerestem meg ma este! Kicsikét oda kell figyelni, s máris megvan. Én minden héten hétvégén kint vagyok, esténként hétközben is, reggel nyolcig tolom! Attól függően, hogy mennyi utasom van, megkeresek 400-500 lejt naponta! Van, hogy egy este alatt is!

Nézem, mikor fog meg egy bankót, hogy megtörölje vele a könnyeit. Nem törli meg. Megfogja a pénzt és meglobogtatja előttem, hogy lássam, nem hazudik:

tényleg ott van 350 lej.

Én nem tudom, hogy tud így megélni. Minden pénzét beleöli a játéktermekbe. A felesége főz rá, azért nem hal éhen.

Én megkeresek havonta 7000 lejt!

(Ekkor kikerekedik a szemem.) Ennél alább nem engedek, minden hónapban ennyit kell megkeressek, másképp nem vagyok nyugodt! 6-7000 lej. Ott van még a feleségem, az is megkeres 6000 lejt havonta, műkörmöket csinál. – mondja így: „műkörmöket csinál”.

Az kábé 14 ezer lej havonta, mondom magamban. 2800 euró. A taxis azonban folytatja. Én sohase járok játéktermekbe, nem is megyek a közelébe. Csak ez a kollégám olyan. Az állandóan ott van. De én nem járok. Egyszer életemben voltam bent egyben. Tudja, mikor a járványhelyzet volt, 2020-ban, nem volt semmi nyitva. Kint voltam, dolgoztam azért, amennyit lehetett. És semmi se volt nyitva! Csak egy játékterem az Aurel Vlaicu úton! Megyek evvel a kollégámmal, igyunk meg egy kávét, mert csak az volt nyitva és csak ott lehetett kávét kapni. Bemegyünk, mondjuk, hogy kérünk egy kávét. Jött egy kisasszony, aszongya: uraim, én adok maguknak kávét szívesen, de muszáj kicsit játszaniuk, mert másképp nem szabad kiszolgáljam magukat. Tegyenek be vagy 10 lejt az egyik gépbe, nyomkodjanak valamit, az elég is. Na, mondom, én nem értek hozzá, odaadom a kisasszonynak a tízlejest, tegye be, adja is a kávét, s menjünk ki egyet cigizni.

Ez a kollégám mind bökte az oldalamat, hogy gyere, mert megmutatom, hogy kell, üljél be! Mondtam neki, hogy hagyjon békén a hülyeségeivel, odaadjuk a kisasszonynak, az elintézi. Alig megyünk ki – kortyoltam egyet-kettőt a kávémból –, kiabál kifele a kisasszony bentről, hogy URAM, URAM, JÖJJÖN GYORSAN! Hát én úgy megijedtem, ugyan mi történhetett, kérdezem tőle, úristen, mit rontottam el! Elromlott a gép? Aszongya: jöjjön mert égnek a lámpák, Jackpot van! Én szinte elájultam, úgy megijedtem, s erre mondja a kisasszony, hogy jöjjön, mert maga nyert! Megnyerte a 10 ezer lejes főnyereményt!

Azt se tudtam, melyik világon vagyok, azt hittem, az egész egy átverés.

10 ezer lej! Erre jön a kisasszony, adja ide a pénzt nekem, gyorsan elveszem. S megyünk is kifele a kollégámmal, mert félek, hogy ez valami átverés, kitudja – drága uram, istenem – mibe keveredünk aztán. Otthagytam csapot-papot, a kávét sem ittam meg, eldobtam a szivaramat s uzsgyi.

Na de mit mondok a feleségemnek otthon? Minden nap mentem haza, eddig mutattam neki, né, kerestem ma 300-400-500 lejt! Ha meglátja, hogy van nálam 10 ezer, mit fog szólni, még azt hiszi, valamibe belekeveredtem. Drága jó istenem! Aztán nem lett semmi, mert apránként hozzátettem a napi bevételemhez, s úgy nem vette észre.

Lassan befordulunk az utcámba. Nézem a kivörösödött képű, lelkes és szorgalmas sofőrt a szemem sarkából. Az eddigi rövid, helyeslő válaszaim tükrében majdnem kikívánkozik egy mondat. Prost să fii, noroc să ai. De aztán nem mondom ki.

Na látja? Most adok magának én is egy kis pénzt – mondom neki. Aztán kiszállok és elindulok a lépcsőház felé. Ezt nem érdekelte, hogy magyar vagyok - a lelkesedése nem csappant. Sok szerencsét neki.