Átmeneti „kis magyar világ” Észak-Erdélyben

A napokban mutatták be Kolozsváron Sárándi Tamás Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 című kötetét az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Pro-Print Könyvkiadó szervezésében. A több erdélyi városban, és hamarosan Budapesten is ismertetett kötet szerzője szatmári származású történész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa, akinek a kutatási területe az 1940–44-es időszak, amikor is a második bécsi döntés következtében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Legújabb kötete kifejezetten arra a három hónapon át tartó átmeneti közigazgatási időszakra összpontosít, amikor a területet visszafoglaló magyar katonaság

22 év román uralom után visszatér az észak-erdélyi településekre, hogy előkészítse a terepet a polgári közigazgatásnak.

A kötetet Both Noémi Zsuzsanna történész mutatta be, majd a többnyire szakmabeliekből álló közönség kérdezett a szerzőtől.

Megtudhattuk: a 620 oldalas forráskiadvány a Szatmár, Kolozs, Maros és Hargita megyei, illetve bukaresti levéltárakból, a magyar hadtörténeti intézetből és levéltárból felkutatott, eddig nem ismert dokumentumokat mutat be a katonai közigazgatás idejéből. Összesen 143 dokumentumról van szó, melyeket tíz tematikus tömbbe szerkesztve, magyarázatokkal és kritikai megjegyzésekkel ellátva ismertet a szerző. Külön alfejezetek foglalkoznak többek között a katonai közigazgatás társadalmi, közigazgatási, nemzetiségi aspektusaival. A katonai közigazgatás egyébként hármas tagoltságú volt: járási vagy városi, vármegyei, továbbá a hadsereg-parancsnoksági szintre oszlott.

A magyar hadsereg bevonulása Gyergyóditróba (Fotó: tankonyvtar.hu)

A bevezetésben elhangzott, a kötet legnagyobb érdeme, hogy a román történetírásra jellemző sérelmi narratívát próbálja meghaladni. Sárándi Tamás ezzel kapcsolatosan elmondta: már az 1980-as évek közepén megjelent egy külön román nyelvű monográfia az észak-erdélyi magyar katonai közigazgatásról, ilyen szempontból a román történetírás egy lépéssel előrébb jár, mint a magyar. Az 1986-ben megjelenő kötet azonban magán hordozza a kanonizált román történeti felfogást, amely szerint a magyar kormány 1940–44 közötti titkos terve az volt, hogy az észak-erdélyi román lakosságot fizikailag megsemmisítse vagy legalább szülőföldjük elhagyására kényszerítse.

Sárándi szerint csak elvétve találhatunk román történészeket, akik meghaladták ezt a sérelmi narratívát. A témával foglalkozó legtöbb román kötet kizárólag azzal foglalkozik, hogy a román menekültek visszaemlékezéseit vagy korabeli megszólalásait gyűjti össze, aminek a cáfolására ma már nincs lehetőség.

A kötet cáfolja, hogy a magyar kormánynak titkos terve lett volna az észak-erdélyi román lakossággal,

és a katonai közigazgatás három hónapjának új, levéltári dokumentumokkal megalapozott értelmezését adja.

A magyar történetírás szempontjából a katonai közigazgatás szürke folt. A második világháborúval foglalkozó kötetekben annyiban merül ki ennek a három hónapnak a megemlítése, hogy az úgynevezett „kis magyar világot” katonai közigazgatás előzte meg. Mindeddig csak néhány tanulmány foglalkozott a témával, elsősorban Székelyföldre, vagy a bevonulások során ténylegesen megtörtént atrocitásokra, különösen az ippi és az ördögkúti esetekre fókuszálva. Sárándi Tamás elmondta: kötetében nem részletezi az atrocitásokat, mert erről túl sok újat nem tudott volna mondani.

Bár a magyar és a román történetírás között állandó a számháború arról, hogy melyik atrocitásnál hányan és hogyan haltak meg, a szerző szerint a magyar hadsereg bevonulása során a románok elleni erőszakos cselekedetekről újabb levéltári dokumentumok már nem fognak előkerülni. Kivételt képez a bánffyhunyadi lincselés, amelyről több dokumentumot is közöl a kötet.

Both Noémi Zsuzsanna és Sárándi Tamás a könyvbemutatón (Fotó: Mészáros Tímea)

Felmerült a kérdés, hogy mennyire legitim leválasztani a katonai közigazgatást az 1940-44 közötti időszakról. Sárándi elmondta: három évnyi levéltári kutatás után jutott arra, hogy érdemes külön korszakként kezelni a katonai közigazgatást. A második bécsi döntés meghozatalakor a felek megállapodtak, hogy a román hadseregnek ki kell vonulnia, és át kell adnia a területeket a magyar hatóságoknak. Arra viszont nem volt garancia, hogy nem lesz ellenállás, ezért szükség volt egy átmeneti időszakra, amikor a hadsereg kijelölt tagjai rendeletek útján hoznak azonnal hatályba lépő döntéseket.

Ebben a három hónapban nincsenek városi vagy megyei tanácsosi testületek, a bíróság sem hoz ítéleteket. Jellemző, hogy az egyes városokba kihelyezett parancsnokok másképpen reagálnak ugyanazokra a problémákra. A magyar kormány tudatosan használta fel a hadsereget olyan célok végrehajtására, amelyeket a polgári közigazgatás időszakában nem lehetett volna megvalósítani. Például több ezer embert utasítottak ki Észak-Erdélyből, és a nemkívánatos személyeknek a katonai közigazgatás jellege miatt még a fellebbezésre sem volt lehetőségük. Számos olyan döntés született, amelyet negatívan ítéltek meg, de

a polgári közigazgatás azzal védekezhetett, hogy ezeket a hadsereg követte el, ők nem tehetnek róla.

A kötet forrásanyagáról Sárándi Tamás elmondta: mivel rövid időszakról van szó, és nagyon sok dokumentum megsemmisült, hézagos és nem mindig a valóságot tükröző információhalmaz állt a rendelkezésére. Egyrészt a legfelsőbb szintekről érkező rendeleteket kutatta, melyeknek a végrehajtása nehezen ellenőrizhető, mint ahogy az is, hogy a helyi intézmények és civilek hogyan reagáltak ezekre. Nem ismert, pontosan hány központi rendeletet adtak ki, és ezek közül hányat módosítottak a helyi viszonyoknak megfelelően. A katonai közigazgatást tehát csak egy szempontból – fentről lefelé – ismerhetjük meg. Nem lehet tudni, milyen sérelmek keletkeztek, hiszen kevés a forrás, ami ezzel foglalkozik. Néhány kivételt képező esettanulmányt azonban ismertet a szerző a kötetben.

Ugyanakkor nagyon sok a névtelen feljelentés, ami ebben az időszakban elegendő ok volt arra, hogy valakit például felfüggesszenek az állásából. A kutatott források egy másik csoportját az álláskérő levelek alkotják. Mivel ekkor épül ki egy új közigazgatási rendszer – a román közigazgatás már kivonult, a magyar még nem rendezkedett be – napi szinten több tucatnyian keresik meg a parancsnokokat, tábornokokat a pozíciószerzés reményével. Ezekben igyekeznek jó benyomást tenni a helyi viszonyokat nem ismerő  tisztekre, vagy a román uralom alatt őket ért sérelmekről panaszkodnak. Mind a feljelentések, mind az álláskérő levelek valóságtartalmát,

a vélt vagy valós vádakat ma már képtelenség leellenőrizni.

Székelyföld esetében különleges helyzet állt elő: a polgári közigazgatásért folytatott versenyben magyarok jelentettek fel magyarokat. A törésvonalat az adta, hogy ki hogyan viszonyult és vett részt a román közigazgatásban. A speciális helyzetet figyelembe véve ebben a régióban minden szakterületen külön javaslattevő bizottság alakult, annak érdekében, hogy megfelelő személyek kerüljenek a hivatalokba.

Sárándi szerint a katonai közigazgatás egyik nagy teljesítménye, hogy sikerült biztosítani a közellátást az új határ miatt a vasúti forgalomtól elszigetelődött Székelyföldön, így nem tört ki éhínség a régióban.

Kolozsvár 1940 őszén (Fotó: tankonyvtar.hu)

A magyar kormány nemzetiségpolitikájának ideológiai és gyakorlati megvalósulása nem volt kompatibilis. Miközben deklaratíve a toleranciát hangoztatták, a gyakorlatban a magyar államnak nem volt valós nemzetiségi politikája, csak magyarságpolitikája. Ez nem jelenti azt, hogy kisebbségellenes vagy asszimiláló lett volna, de elsődleges céljának azt tartotta, hogy megerősítse a magyar közösségeket, hogy még egy Trianon ne következhessen be, és ezt akár a nemzetiségek rovására is megtette – fogalmazott Sárándi. A magyar kormány azt akarta elérni, hogy Észak-Erdélyben visszaállítsák az 1918-as állapotokat,

mintha a két világháború közötti időszak meg sem történt volna.

Ami ez ideológiát illeti: a szentistváni eszmét mindenki a maga módján értelmezi, nincs egy rendelet, amiből kiderülne, hogy konkrétan mit értettek ez alatt. Az alapállás szerint az 1868-as nemzetiségi törvényt akarták adaptálni a korban, a magyar szupremácia szellemében. Kimondták: a Kárpát-medencében a magyarok államalkotók, ezért más nemzetiségekkel szemben az állami igazgatás joga őket illeti meg. Amennyiben ezt a nemzetiségek elfogadják, akkor ezért cserébe kulturális, egyházi és nyelvi jogokat biztosítanak a számukra. Mai fogalmakkal élve a lojalitásért kulturális autonómiát ígért a magyar kormány.