Még a koronavírus időszakának kezdetén, a lezárások és – mondjuk így – a Nagy Távolságtartás idején, ha nem is szoktam rá, de legalábbis rendszeresen tettem, hogy jobb híján, az otthon ülés és a ház körüli rövid és egy idő után unalmas levegőzős-testmozgatós körök alternatívájaként hosszú sétákra indultam a városban. Emlékszünk ugye, akkoriban az utcákon alig néhány ember járkált, ez volt a távmunka, a home office, a munkahelyi váltott műszakok és a célirányos, szigorúan vásárlós vagy halaszthatatlan ügyintézős kimenők, a boltokban bevezetett vásárlói számlimit időszaka, amikor még nem sokat tudtunk a járványról, nem szívesen mentünk mások közelségébe és mindenki érezte is az alaktalan háttérfélelem mellett ennek az időszaknak a bizarr és nyomasztó ürességét. Emiatt is sikerült úgymond külső szemmel, afféle turista üzemmódban nézelődni, ráérősen, a látvány és a hangulat iránti felfokozott fogékonysággal mászkálni Kolozsváron, a belvárosban, de például a Házsongárdi temetőben, a külsőbb városrészekben is, vagy a városközponttól távolabb eső kis utcácskákban, ahová az ember egyébként nem szokott csak úgy járni, különösebb cél nélkül nézelődni főleg nem.

És ebben a hangulatban kezdtek bejönni a részletek,

amelyeket egyébként nem veszünk észre, ha a „normális” mindennapi vágtatásban átrohanunk a téren, az utcán, az életen. A házak színe, homlokzata, a kapu, a kerítés és a résein át megkukucskálható udvarok, de a fény megütközése vagy a hársfák árnyéka is – szóval ezek az apróságok és úgy általában a hangulat, ami a járványhelyzet előtt és mindig is ott volt, csak épp nem volt rá időnk és szemünk.

Aztán az élet kezdett valamelyest beindulni, a közösségi együttlét sem csak abból állt már, hogy vásárlás közben, maszkban, pár lépés távolságból váltottunk néhány szót az ismerősökkel, akikkel összefutottunk. Megnyílt a színház, el lehetett menni néhány kulturális eseményre, kiállításra, felolvasásra, hasonlókra és akkor tapasztaltam, hogy mások is valahogy ugyanígy éreztek és ugyanúgy hiányzott nekik ez az együttesen átélhető nem-hétköznapi-működésben-levés, amit a lezárások váltottak ki az emberből. Persze, ezek banális, majdhogynem közhelyes megállapítások, mivel tudjuk: közösségi lények vagyunk és interakciókra van szükségünk. De ha az ember egy ilyen rendkívüli állapot (a járványkorlátozások) után közvetlenül megtapasztalja, hogy ezeknek az eseményeknek a résztvevői, nézői a korábban megszokottnál nagyobb figyelemmel vannak jelen, majd a rendezvény után is sokkal nagyobb intenzitással ülnek együtt egy pohár bor mellett és senkinek nem sietős hazamenni, akkor azt mondja: közhelyes, persze, de van benne valami olyasmi, amire érdemes magunkban odafigyelni és legalábbis nem cinikusan elbagatellizálni az érzést, ha legközelebb is érkezik. Mert érkezik azóta is folyamatosan. Kolozsváron legalábbis azt tapasztalom, hogy

ez a poszt-pandémikus örömhangulat, ha nem is akkora intenzitással, de továbbra is jelen van

minden ilyen eseményen, és akár egymás számára ismeretlen emberek is hajlamosabbak szóba elegyedni és együtt lenni abban a bizonyos nem-hétköznapi-működésben-levésben.

A járvány után jött a többi csapás: a gazdasági válság, az eszement drágulások, az energiakrízis, majd a szomszédban a háború. Ha még a földrengéseket is idevesszük, akkor nem nehéz megállapítani, hogy évek óta iszonyú nyomás alatt élünk, ez lett az új normalitás, ezek a mindennapjaink. Nemrég a Helikon irodalmi folyóirat közzétette a januári sikerkönyvek toplistáját, ebből pedig kiderül, hogy az erdélyi magyar olvasók körében a tíz legnépszerűbb nem-fikciós irodalmi sikerkönyv kivétel nélkül pszichológiai, önismereti, életvezetési témájú. (A hasonló magyarországi toplistán nincs ennyi pszichológia, az amerikain még annyi sem). Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de egyfajta kép az állapotunkról kirajzolódhat ebből.

Azt is jelzésértékűnek tartom, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tavalyi Méhes György Tehetségkutató Pályázatára közel 250 (!) pályamű érkezett, igen sok közülük nagyon fiatal szerzőtől (a fiatalok folyton csak a telefonjukat bambulják, mondhatnánk, ugye…) Mert hogy ez is mutatja, mekkora igény van arra a nem-hétköznapi-működésben-levésre, amit említettem. A nem-rettegésre az éppen aktuális válságtól és katasztrófától. Kapcsolódik: megnövekedni látom – Kolozsváron mindenképpen – a kulturális események igen fiatal, középiskolás közönséget. Tizenévesek járnak rendszeresen színházba, kiállításra, könyvbemutatókra, felolvasásokra, írnak, zenélnek ezerrel.

Mintha azokat az éveket igyekeznének pótolni, amit a járványidőszak, a kényszertávolság elvett tőlük.

És mert unni kezdték az online életet, az agyirtó közösségi médiát, a magányt. Nyugodtan tanulhatunk tőlük a felismerésben: a bezártság és az elszigetelődés – a fizikai és a jelképes is – embertelen, és a közösségi média is az. De látjuk: lehet rajta változtatni.

Amikor megtudtuk, hogy a Főteret a minimálisnál is kevesebben tudjuk csinálni az év elejétől, valahogy természetes, szinte automatikus volt, hogy ez milyen váltást eredményez. Az új körülmények között fizikailag fenntarthatatlan hírportálszerű működést elengedtük, és egy másfajta irányra váltottunk. Én ezt pont úgy látom, mint a járvány idején tett megváltozott optikájú sétákat a városban: ugyanabban a közegben mozgunk, mint eddig, csak éppen mást látunk és mást tartunk fontosnak benne. Szépen látszik, hogy a váltás után megfogyatkozott, de sokkal tudatosabb olvasóink is ugyanezen az úton járnak: míg korábban a látogatóink 85 százaléka a Facebookról érkezett, ez az arány most alig 50 százalék körüli, vagyis sokkal nagyobb arányban követnek bennünket azok, akik nem a Facebook-hírfolyamukon eléjük kerülő Főtér-tartalom alatt trollkodnak hit-and-run üzemmódban, hanem célzottan és rendszeresen jönnek be közvetlenül a Főtérre, mert ott találnak valamit, ami tetszik nekik, valami mást.

Szóval van a válsághelyzeteknek és nehezebb időszakoknak ez a pozitív hozadéka: felébresztheti bennünk az igényt a felülvizsgálatra, a hátrább lépésre és az újnak ható, valójában állandóbb irányok, utak, létrétegek megkeresésére – és megtalálására. Ha engedjük megtörténni, ha merjük engedni.