Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és rendezője meghívta az intézmény falai közé előadást tartani Drábik Jánost, akit az emberek egy része világmagyarázónak tart, aki megmutatja a világ valódi működését, a másik része pedig néphülyítőnek, aki ostoba összeesküvés-elméleteinek népszerűsítésével veszélyt jelent a társadalomra.

Ez a konkrét alaphelyzet, a feszültség, amely előállt, és amely kiválóan mutatja, hogy miben vagyunk. Egyesek úgy érzik, meg kell nyilvánulniuk, érték- és morális ítéletet kell mondaniuk, mások passzívan, de azért nézik, értetlenül, hogy akkor most mi van, megint mások teljesen közönyösek a téma iránt. Mindegyik viszonyulás indokolt és nem, legitim és nem, igaz és hamis. Egyidejűleg. Igen, tudom, ez kemény kognitív disszonancia, de talán

soha nem éltünk ennyire kognitívan disszonáns világban, mint manapság.

(És itt, a legelején nyitok egy zárójelet és leszögezem: természetesen nem gondolom, hogy Széchenyi István volt a Petőfi Sándor apja, hogy Vlagyimir Putyin magyaroknak írt elveszett levele bizonyítja, hogy Petőfi Sándor nem halt meg Fehéregyházán, hanem Barguzinban élt tovább, vagy hogy a Covid–19 az ármánykodó szabadkőműves- és zsidóbankár-uralom globális hatalomátvételének eszköze volt, ahogy Drábik János állítja. Drábikot a továbbiakban csak szimbólumnak tekintem.)

Én ebből a kognitívan disszonáns szempontól ajánlom a rátekintést erre a helyzetre. Ebből a szögből a „kinek van igaza?” a lehető legrosszabb kérdésfelvetés, mert határozottan és végérvényesen lezárja egy messzebbre tekintés lehetőségét. Kényelmetlen és zavaró szemszög, mivel nem képes igaz vagy hamis, jó vagy rossz, morális vagy immorális, tehát biztos válaszokat adni. A Tompa igazsága, a Drábik-igazság, a helyzetet elítélő vagy támogató, egymást kizáró álláspontok igazsága helyett egyidejűséget kínál, ami a világunkat megalapozni kívánt kétértékű logikában nehezen értelmezhető. De csak így tudunk számolni világunk ama disszonáns másik részével, amely – tetszik, nem tetszik – létezik.

Az első mondatban leírt alaphelyzet korábban elképzelhetetlen volt. A korábban arra vonatkozik, hogy akkor, amikor még egyértelműek voltak a dolgok, amikor – hogy a helyzetnél maradjunk – a színházigazgatók és rendezők az Igazságot, a Jót és a Morálist keresték, találták meg és nyújtották át nekünk, akik éppen ezt vártuk tőlük. Amikor a világnak az a másik disszonáns része, a Drábik-világ és a rá figyelőké még nem veszélyeztette az Igazság, a Jó és a Morális keresését, legfeljebb akkor még nem tudott ehhez a foglalkozáshoz felnőni, még nem tanulta meg – tőlünk –, hogyan kell ezt a foglalkozást űzni, még felvilágosításra várt. Most azonban kiderül, hogy nem is akar ehhez „felnőni”, hogy lehet közönyös vagy ellenséges is.

Ennek a helyzetnek pedig nem Tompa, nem Drábik, nem az elítélően vagy egyetértőleg nyilatkozók a főszereplői,

hanem az egész… jobb szó híján valóságunk, amely most ebben a fura formában nyilvánul meg. És amely egyenes és természetes következménye a korábbi állapotoknak és folyamatoknak, amelynek a jegyében a felvilágosodásra alapozó egész nyugati kultúrkör évszázadok óta létezik és működik.

A felvilágosodást lehet egyirányú, történelmileg szükségszerű folyamatnak, fejlődésnek tekinteni, de a helyzet, amiről beszélünk, és ezen túlmenően az, ami van, ennek ellentmondani látszik. Mára egyértelműen azonosítható, mi az ára a világ és az ember demisztifikációjának, a ráció egyeduralmi törekvésének, elég, ha csak szétnézünk a Facebookon. A Facebook a felvilágosodás csapásirányának, a mára teljesen technologizálttá vált nyugati civilizációnk globalizálódásának egyik csúcsterméke, a tudás demokratizálódásának romantikus szándékával és igényével létrehozott internetre ránőtt felülete az alternatív igazságok televénye, legerősebb terepe lett. És egyben jelképe annak a most már láthatóan romboló folyamatnak, amit a felvilágosodás mintegy melléktermékként eredményezett. A Drábik-igazság nem lenne igazság a Facebook nélkül, a Facebookon élő ama disszonáns másik világrész megerősítése nélkül. Az elhallgatott igazság, a gyíkemberek, az oltásba rejtett csipek, a Szíriuszról érkező ősmagyarok „elméleteinek” virágzása mind-mind a felvilágosodással (felvilágosítással) szembeni organikus ellenállás és az ebből kinövő frusztráció eredményei.

A kizárólagos racionalizmus felszámolandó ellenségnek kiáltott ki mindent, ami nem racionális, szembement mindennel, ami nem logikusan-tudományosan-racionálisan megmagyarázható, levezethető és diszkurzív, idejétmúltnak és eltüntetendőnek nevezte a mítoszt és a vallást, de a Mikulást és a hétfejű sárkányt is. Okságot, falszifikációt és demonstrációt, tudást, rációt és érveket tett a mítosz és a hit helyébe. Másként nem is tehetett, ezt diktálja önmaga megvalósítása és kifejtése. És végül ez eredményezi önmaga zárványosodását is.

Mert a Drábik-igazság az elnyomott és megbélyegzett nonracionális és nonlogikus emberinek a felszínre törése, élni akarása – és bosszúja.

Nyilván a felvilágosodás nyomán létrejött technológiai civilizációnknak köszönhető, hogy ma sokáig élünk, egészségesen, van tiszta vizünk, világításunk és fűtésünk (már ameddig van) és sorolhatnánk hosszasan. De ha ez a szellemi-kulturális világ továbbra is a demisztifikált és racionális emberképre épül, ennek ideálját tolja folyamatosan maga előtt, akkor csak két út áll előtte:

1. vagy azt mondja, hogy a felvilágosodás (felvilágosítás) még nem érte el célját, folytatni kell, fel kell szabadítani, ki kell hozni a fényre a még sötétben levőket (például a Drábik-világ követőit), akkor is, ha ellenállnak, akkor is, ha most még nem tudják, hogy nekik is erre van szükségük,

2. vagy pedig lemond önnön univerzalizmusáról és kizárólagosságáról és elismeri a felvilágosult ráció, az ész komplementaritását a hit(ek) és a mitikus gondolkodás irányában.

Mindkét út rossz. Az elsőnek, ha következetesen végigvisszük, a végén elkerülhetetlenül ott van a diktatúra, végső soron a radikális, fizikai konfliktus és a másik megsemmisítése, ez pedig nem lehet a felvilágosult racionalizmus célja, ha morális és demokratikus is akar maradni. Márpedig deklaráltan az akar maradni. Ezt az utat többször is láttuk már a történelemben, egyik megnyilvánulása a középkori boszorkányégetés, később az eretnek tudományos nézeteket vallók üldözése volt.

A második út végpontja a világnézeti, értékdefiníciós és morális egyeduralom (és e világ belső koherenciájának) igényéről és képzetéről való lemondás és az önkéntes száműzetésbe vonulás. Ennek egyébként nagyon is érzékelhetők a jelei a buborékosodás és zárt Facebook-csoportokba vonulás formájában. A moralitás és a szabadság így csak a buborékon, kaszton belül válik elérhetővé, sőt értelmezhetővé.

Ez pedig igen nagy dilemma, mert attól függetlenül, hogy melyik ágon indulunk el, ott állnak velünk szemben az olyan entitások, mint a Drábik-világ, a vallásos fundamentalizmus, de a szembesülés Putyinnal vagy az iszlamista terrorizmussal is, és csak aközött választhatunk, hogy

elszenvedői, vagy megvalósítói leszünk a szimbolikus vagy tényleges erőszaknak.

Érzésem szerint ennek a dilemmának a tünete az, ami az első mondatban leírt helyzetből kisugárzik. Tünet az, hogy minden felvilágosítási erőfeszítés ellenére létezik Drábik-világ, tünet az, hogy Tompa Gábor meghívta a színházban előadást tartani Drábikot és tünet az, hogy felmerül: ez a mi színházunk, ahol nincs keresnivalója annak a másik, Drábik-féle világnak. Tünete a rövidzárlatnak, a tanácstalanságnak és a félelemnek. Az ostromállapot-érzésnek. A frusztrációnak, hogy a színház, mint az a hely, ahol az Igazság kimondatik, elveszítette pozícióját. Hogy a Facebook nagyobb szereplő lett az életünkben, hogy nagyobb hatása van a világunkra, mint a színháznak. Ezt egyébként már érezzük, de még félünk kimondani.

Mit tudunk ezzel kezdeni? Hogyan oldható fel ez a helyzet? Mondjuk, hogy legalább a színházat őrizzük meg tisztán, ne adjunk teret benne a Drábik-világnak, zárjuk buborékba magunkat egy torzító és torzított erőtérbe és engedjük el mindazt, ami odakinn zajlik? Mondhatjuk. De mennyire van ennek értelme, amikor odakinn ott van egy nagy másik világ, amelynek szemszögéből mi vagyunk buborékban? Vagy pedig minden mehet, jöjjön Drábik, jöjjön a másik, a nem racionális, az ellenség? Folytassuk a kísérletet az integrálására vagy menjünk neki erőből? Vagy tanuljunk meg valahogy együtt élni azzal a kognitív disszonanciával, hogy a ráció csak társbérlő a világban?

Attól tartok, hogy ezekre a kérdésekre az érvényesnek és kívánatosnak tartott világ már korábban válaszolt, csak még nem tudatosítottuk teljes mértékben. Napjainkban a felvilágosodás fő terepe az oktatás. De egyre inkább látszik, hogy

sem az intézményes, sem az azon kívüli oktatás sem tudja tartani a lépést a tudás termelődésével,

sőt mi, a Drábik-világot felszámolandónak és felvilágosítandónak tekintő, ellene tiltakozó értelmiségiek sem. Abban sem nagyon jeleskedünk – nem is akarunk –, hogy aktívan részt vegyünk a felvilágosításban, hiszen nem megyünk el odaki, a buborékon kívülre, a sötétségbe tanítani, hanem nagyvárosi irodákban, laptopok mögül prüszkölünk és nevezzük bunkónak, sötétnek, Drábik-hívőnek azokat, akik odakinn, a sötétben vannak, a népet. Néha (alá)írunk a tárgyban egy szörnyülködő petíciót, mi magunk sem tudjuk pontosan, kinek címezve. Írjuk az írásainkat, tanulmányainkat, amiket egy-két közvetlen kollégánkon kívül senki nem fog elolvasni és semmi új tudás nem származik belőlük. Igaz, erre a rendszer is rákényszerít, ez a feltétele az előmenetelnek, a „karriernek”.

Azt látjuk, hogy szociológusok mondanak morális ítéletet a nép fölött: a nép bunkó és sötét, abcúg! Irodalmárok és gondolkodók ideológiai propagandát művelnek intézményes keretek között, holott éppen az lenne a dolguk, hogy a hallgatóikat felkészítsék az ideológiákkal szembeni védekezésre, akik majd a maguk során odakinn, a népet készíthetnék fel például a Drábik-világ elleni védekezésre. Vagyis a felvilágosodás/ítás megtorpant és szellemi lövészárkokat emelt maga köré, amelyek mögött bizony elég gyakori és elfogadott, hogy briliáns elmék zabot hegyeznek. Szintén közpénzből, amiből a színház is működik.

Nos, én úgy látom, ennek a világnak a feszített tükörfelszínébe dobta bele a követ Tompa Gábor azzal, hogy meghívta a kolozsvári színházba előadást tartani Drábik Jánost. És valószínűleg lesznek még ilyen helyzetek a jövőben is. Eldönthetjük, hogy rövidzárlatként, balesetként, árulásként, katasztrófaként értelmezzük vagy kicsit kitekintünk a lövészárkokon túlra is.

(Az írásban a többesszám első személyt a legtöbb helyen csak szövegdramaturgiai célból használtam.)