Keresgélem a szavakat. Úgy érzem magam, mint az irányt vesztett vándor: ide tappog, amoda, igyekszik visszatalálni az útra. Ilyen esetekben ezt írja elő a nagykönyv: keress valamely jól látható tereptárgyat, ahhoz viszonyítva haladj egy irányba, amíg ösvényre lelsz. De mi történik akkor, ha eltűnnek a tereptárgyak? Tulajdonképpen semmi. Az utas megy, mendegél, mint aki tudja, merre… közben szép lassan elfelejti, honnan jött, merre tart, mi az utazás oka, célja. Végül a neve is elillan koponyája ketrecéből: úgy tekint magára a tócsatükörben, mint vadidegenre. Végképp eltéved.

Mindannyiunk életútján vannak ilyen, nagykönyv szerinti tereptárgyak.

Biztos pontok, amihez viszonyíthatunk, ha elbódorgunk valamerre. Ilyen pont (mit pont, egy tömbből faragott sziklafárosz) volt számomra (megkockáztatom, sokunk számára) Szilágyi István. A sokszorosan díjazott író, a hatalmas vállú, hátú főszerkesztő, a magyar nyelvet újra meg újragyúró teremtő, a nehézsúlyú vitapartner, s hej, mennyi minden még. Nem fogok a novelláiról, regényeiről beszélni, sokan megtették, megteszik ezt nálam jobban. Inkább azokról a „szilágyiságokról” mesélek, amelyek beleégtek a lelkembe s mindinkább mértéket, mércét jelentenek, ahogy telik az idő.

Sohasem felejtem el: 1990 januárjában találkoztam vele először. Mármint szemtől szembe. Az Utunkból azon frissiben Helikonná vedlő irodalmi lap szerkesztőségébe mentem. Eltévedni képtelenség lett volna, akkor, ott, hiszen öt percre volt a házunktól. Pedig de szívesen elkallódtam volna.

Írást vittem, fel, az irodalmi nagy hegyre. Tudtam, hogyne tudtam volna, mekkora óriások ülnek az akkor még füstös szerkesztőségben: Király László, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila, Sigmond István, K. Jakab Antal… mintha a sokfejű sárkány várába mentem volna, úgy éreztem akkor. Besomfordálni valahogy sikerült, de itt meg is állt a tudományom. Csak toporogtam lángvörösen. Ők meg néztek rám, mint a falka a jövevényre a gyűlés sziklájáról A dzsungel könyvében. Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Persze, beszélgetni is próbáltak velem, ám dadogásnál többre nem nagyon futotta, mármint részemről.

És akkor bejött Szilágyi István. Ő is megnézett magának. Komolyan.

Viszont a szeme mosolygott rám, huncut szeretettel. Az a mosoly olyan kincsemmé vált, mint Kormos Istvánnak a nagymama körtéje. Ahogy a piros delfinek verslovasa minden körte ízét ahhoz az egyhez mérte a továbbiakban, így mértem, mérek azóta én is minden mosolyt a Szilágyi István ragyogó szeme világához. Szólni sokat nem szólt akkor, minek is szólt volna. Ha üti a mértéket, közöljük. Ennyi. Király László kicsit megsimogatta a lelkem, Ali bácsi mondott két viccet, Mózes röhögött, hogy milyen hülyék a poénok, aztán utamra eresztettek.

Volt Szilágyi Istvánnak egy másik, számomra roppant fontos… hogy is mondjam, dolga. Eleinte nem tűnt fel. Aztán, amikor különböző helyeken – irodalmi esteken, szerkesztőségben, filmfesztiválon – összefutottunk, felfigyeltem rá. Egy hang. Egy rövid, bariton morrantás. Olyankor engedte útjára ezt a hangot, amikor szurkolt valaminek, valakinek, és végre megérkezett a bármiféle gól. Egy-egy film, novella, könyv kapcsán hallottam tőle ezt a hangot. Na végre, ez az, így kell csinálni!

Életemben egyszer intézte hozzám ezt a morgó dicséretet. Felolvastunk páran a kolozsvári bölcsészkaron. Röviddel kezdés előtt nyílt az ajtó, bejött Szilágyi István. Persze, hogy mindenki mocorogni kezdett. Mi, ott kint a pódiumon azért, hogy édes Istenem, tessék, kellett nekünk, eddig jól elvoltunk, s akkor most besétál ez az író, aki a szakértők szerint Arany Jánossal kvaterkázik nyelvteremtés terén. Jó, a szeme mosolygott, ahogy szokta, csak hát itt konkrétan irodalomról, mi több, prózáról esik majd szó, abban meg nem ismert tréfát. Az est lezajlott, megyünk kifele, igyekszem lemaradni, ha lehet, kerüljem el a szembesülést. Látom, megáll, rám néz. Vár. Engem vár. No, a felelősséget vállalni kell. Odaérek, megköszönöm, hogy eljött, mire átölel és a fülembe morran. Ez az, elkaptad!

Egyszer üldögéltünk egy kiskocsmában, talán Marosvásárhelyen. Filmekről mesélt épp. És Tamásiról. Mondtam én is rá valamit. Rám nézett (ott volt benne a mosoly, persze, hogyne lett volna), azt mondta: Ne keresgéld a szavakat, Jánoska. Várd meg, amíg tudod, mit akarsz mondani. És akkor meglesznek.

Na és akkor: most keresgélem a szavakat, Pista bátyám, de cefetül. Mert

ebben a toprongyosra csupált Erdélyországban alig van már biztos pont, amire, akire nézhetünk útközben.

És persze, mondhatja erre akárki, hogy ez az élet rendje. De ahogy te írtad valahol: ez a sok bajjal boldoguló emberi közösség, na, ez most biztos pontod híján ténfereg a térben. Mert fogtad magad, kiléptél az ajtón, akkurátusan bezártad magad mögött, és elindultál, fel, az Üveghegyre.

Mostantól csak a hol szikár, hol loncként természetes fegyelemmel szerteburjánzó mondataidra, teremtett nyelvedre figyelhetünk, ha elveszünk az agancsbozótban. Ami engem illet, alázattal lépek, s türelemmel várok. Hogy mire? Hogy végül, egy szép napon majd bekopogjak az Üveghegyen túli szerkesztőségbe, ahol pont olyan lángvörösen fogok állni előtted, mint annak idején. És utána majd a fülembe morogd, hogy jól van, ezt is elkaptad, ülj le.

Addig viszont őrizem a szemmosolyod, azt a szeretettel dugig tömött morgó hangot… no és igyekszem figyelni: tudjam, mit akarok mondani. Akkor talán nem tévedek el ebben lassan biztos pontjait vesztő erdélyi kopároson. Amit mintha szintén Te írtál volna meg.