Még egy tölteléket, Öcsikém?

Minden családban van egy Öcsi, aki biztosan enni fog. Megbízhatóan, elvárhatóan, mondhatni kötelességszerűen. Öcsi olyan szeretetre méltó férfi, hogy éppen abból fog enni, ami készül. Mondják is mindig a családban: ne tegyél bele, csak egy cikk fokhagymát, mert Öcsi. Nem fogja megenni. Öcsi nem szereti, ha nagyon fokhagymás. Csinálj paszulyosat is, mert Öcsi. Ne tegyél bele lekvárt, mert Öcsi. Én több dióval csinálom, Marikám, mert Öcsi. Úgy szereti. Főzzünk kocsonyát is, sok hússal, mert Öcsi. Jön, s fog enni. A kocsonyából. Öcsi. Aki sok hússal eszi.

Ez az Öcsi mindig is jó fiú volt. Kért és megköszönt, hálás volt, amikor kapott. Húszévesen is tűrte, hogy ölelgessék otthon. Hogy tegyenek párnát a feneke alá a hideg székre. Szó nélkül sapkát tett, ha szóltak ezért neki, csak két utcasarokkal később vette le. Sosem gyújtott rá az anyja előtt. Mindig megmondta, hogy mikor ér haza, és akkor ért haza. Kiskorában ugyan rosszul evett, de már akkor is olyan udvariasan evett rosszul (nem hisztizett, csak képtelen volt lenyelni a falatot), hogy körülugrálták: ha nem kért paradicsomlevest, kentek neki vajas kenyeret. Ha azt sem kért, elővették a dugitöpörtyűt. Aztán szerencsére jó étvágyú kamasz lett.

Fénykorában három tányér csülkös paszulylevest is megevett,

utána négy palacsintát. Mindig vett még egy tölteléket, ha kínálták. Mindig elmondta, hogy finom. Mindig megköszönte. Közben mosolygott, viccelődött, néha megpuszilta a nőt, aki főzött neki.

Öcsinek ezért mindig öröm volt főzni. Nem volt soha olyan, mint az apja, Öcsi bácsi, aki szó nélkül bekanalazta, amit elé tettek, aztán ment is a dolgára, gyújtott is rá. Az csak köhög mogorván, soványan azóta is. Na, Öcsi, ő nem. Mogorván pláné nem. Jóízűen evett mindig, és nem válogatott. Vendégségben udvariasan végigkóstolta, majd megdicsérte az összes süteményt. Rokonság-szerte azért készült és készül azóta is például Fantaszelet, mert a tizenéves Öcsi nagy rajongója volt. Ha érkezik Öcsi, már veszik is elő a Fantaszeletet, és figyelik, hogy eszik-e belőle eleget. Annyit, mint tizenévesen.

Mert az öcsiség életre szól. Az öcsiség keret és kapaszkodó. Követendő nyomvonal az úttalan utakon. Öcsiség nélkül talán nem működik, aminek márpedig működnie kell. Nem kap értelmet az, aminek márpedig értelmet kell adni. Az öcsiség hit, remény, és persze szeretet is, tényleg. Nem vicc, becsszó így egymás után. Öcsiség nélkül másként kerül só az ételbe. Más színű lesz a paprikás. Más állagú lesz a krumplipüré. Savanyúbb lesz az eltett uborka. Más rendszert követ az ünnepi ételsor. És nem kerül Fantaszelet az asztalra. Márpedig Fantaszelet nélkül nem ünnep az ünnep. Nekünk legalábbis, ugye, Öcsikém?

Öcsinek lenni nem könnyű dolog. Látszólag az, mert ugye dugitöpörtyű, meg meleg párna a hideg széken, és mégsem.

Mert aki Öcsinek születik, az Öcsi is marad, mindörökre.

Azt kötelezi az öcsiség. És kötelezik az öcsiségre. Az nem tehet olyant, hogy mondjuk szénhidrátdiéta karácsonykor. Az nem mondhatja, hogy már nem szereti paszulyosan, fantásan, alig fokhagymásan, sok hússal. Az nem lehetséges, hogy valaki Öcsi volt, aztán hirtelen Ferenc lesz, például. Vagy István. Jesszus, soha. Mert az azt jelentené, hogy nem volt Öcsi. Olyan, amilyen egy igazi Öcsi.

Öcsinek lenni tehát hatalmas felelősség. Öcsik nélkül nem család a család. Nem recept a recept. Nem ünnep az ünnep. Nem csak Kevin nélkül, Öcsik nélkül sincs karácsony, például. De hát tudja ezt mindenki, amúgy. Azok, akik most épp beszerzik a töltött káposztához valót. És tervezik a hús-rizs arányt a töltelékbe. És annyi vágott káposztát tesznek majd mellé, amennyit. És olyan füstölt húst, amilyent. És persze tudják az Öcsik is, akik lélekben már most készülnek az ünnep meghitten örök visszatérő kérdésére: még egy tölteléket, Öcsikém?

(Illusztráció forrása: Freepik)