Jottányit sem!

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta. Az eredeti címben lefordíthatatlan szójáték szerepel Florin Cîţu pénzügyminiszter és a „legkevésbé sem” jelentésű „cîtuşi de puţin” kifejezés felhasználásával.

Mi? Veszélyben? Egy cîţunyit sem! Majd légmentesen elzárjuk magunkat az 1. Tóparti Villa (a román kormány egyik, még Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista vezető idejében épült villája – a szerk.), a hajdani Sarmisegetuza 2 erődbe. A pilótáktól az utcaseprőkig, mind otthonról fogunk dolgozni. Védve vagyunk és egyre jobb lesz. Hiszen mielőtt még megcsapott volna bennünket a koronavírus szele, már eljutottunk történelmünk szabadon választott legmélyebb pontjába.

És éppen ebből a zuhanásból hajtottuk végre a szaltót a végső béke felé. Már semmi sem számít: kormányok, miniszterelnökök, pártok, még Orban és Iohannis, a két fényes imposztor sem, akik hatalomvágyuk zavartalan kiterítésével szórakoztatnak minket.

Európa újraegyesített összes hajótörése közül a lehető sajátosabb helyzetben vagyunk.

Már nem kormányunk van, hanem egyszer használatos és hétvégi kormányokból álló egész sorozatunk. Egészségügyileg ugyanígy állunk. A felebarátainkkal szembeni nyílt undor és egy bizarr árok csábítása visszahozta közénk a fanarióta ispotályt. A korona egyelőre szégyenlős kisasszonyként viselkedik, csak egy minikaszát cipel magával, kacéran. De mi lesz, ha a kisasszony felnő és motoroskaszát ragad? Miféle kormány és milyen erkölcsi tekintély, hány kórház és milyen adminisztráció lesz képes megbirkózni a pánikkal és a fájdalommal?

Igaz, a civilizáció hanyatlása senkit sem került el. A világot pánikba csomagoló vírus előcsalogatta és munkára fogta a haladás nevében felhalmozott összes tehetetlenkedést és arroganciát. Rómától Washingtonig mindenki lágyan lecsorog azon a falon, melyhez egy hosszú ideig figyelmen kívül hagyott igazságként nekicsapódott.

Olaszország elsőként tapasztalta meg, hogy a globális építmény struktúra nélküli neongyűjtemény.

A Conte-kormány kezdetben úgy válaszolt, mint egy hipsztercsapat. Február 27-én a Rezist trendi ostobaságával teli médiakampány arra biztatta az embereket, hogy a terekre csődülve bizonyítsák Olaszország győzelmét a vírus felett. #Milanononsiferma! A celebek sorba álltak, hogy a szószékre kerülhessenek, arra biztatva az embereket, hogy sikkesen sürögjenek-forogjanak a tereken és a kerthelyiségekben. A Piţi-nemzedék (feltehetően Victor Pițurcă román labdarúgóra gondol a szerző – a szerk.) fertőzni küldte a Pizza-generációt. És az emberek tömegesen megfertőzték egymást, saját kormányuk kérésére.

Ezáltal a hivatalos hipszteriász biztosított egy fertőzési túlterhelést egy olyan térségben (Lombardia), ahol a vírus már amúgy is régóta kísértett. A járvány több ezer útvonalon és társadalmi csomóponton keresztül terjedt. Semmilyen statisztikai modell nem képes többé utolérni és megközelítően felbecsülni. Következésképpen az olasz hatóságok hiányos adatokkal dolgoznak. Ez magyarázza a halálesetek óriási arányát, nem az idősek magas száma. A szélsőséges olasz halandóság olyan fertőzési számból adódik, melyet a kormány felelőtlen módon elősegített, de nem ismeri és soha nem is lesz többé módja megismerni.

A kormány egy hétnyi vigasság és Italia aperta! után megijedt a saját ostobaságától. Conte kormányfő elkezdett éjszakánként felbukkanni, mint egy rendeleteket hordozó vámpír. Mindenki maradjon otthon! De a mellékletek semmissé teszik a Rendelet tartalmát. Bárki elhagyhatja az otthonát, ha végrehajt egy „autocertificazione”-t. Vagyis miután kitölt egy űrlapot a vezeték- és utónevével, a távozás címével és okával. E megengedő-bestiális rendelkezések megsértéséért kiszabható bírság szintén egy nagy pontossággal kiszámított csudaság: pontosan 206 euró.

Irigykedve, de ugyanakkor abban is biztosan, hogy az e téren szerzett tapasztalata segíti majd jobban összeszámolni a halottakat, Németország bejelentette, hogy az eljövendőkre felkészítő laboratóriumként tekint Olaszországra. Angela Merkel arról biztosította a honfitársait, hogy akár 70 százalékos arányban is megfertőződhetnek.

A lágerhumor mindent túlél.

A felvilágosult Macron csütörtökön arra figyelmeztette honfitársait, hogy már most veszélyben vannak, de a járvány hétfőre halasztódik, mert vasárnap helyhatósági választás lesz és a választóknak az urnákhoz kell csődülniük. Szinte biztos Macron választási kudarca, de a választás elhalasztása ezt katasztrófává változtatta volna. Így aztán jobb egy kisebb vereség és egy nagyobb járvány.

Nagy-Britanniában a konzervatív kormány módszeres sírásói filozófiát választott: ha meg akarjuk úszni, akkor előbb meg kell fertőződnünk. Johnson miniszterelnök előre kifejezte együttérzését azokkal a családokkal, melyeket „biztosan” lesújt majd szeretteik elvesztése. A kormány tisztifőorvosa azt állítja, hogy az elterjedni hagyott járvány tisztességes lesz és megajándékozza majd a társadalmat azzal, amit félénken „nyájimmunitásnak” (herd immunity) neveznek. Milyen áron és hány hulla után? Nem számít. A britek hűek maradnak a darwinizmushoz. Akinek vannak génjei, karmai és napjai, az megerősödve fogja ezt túlélni.

Johnson és az őt orvosilag tanácsokkal ellátó gyászhuszár-csapat hamarosan felfedezi majd, hogy gyilkos kormányt alkotnak. Nem a Brexit, hanem a társadalmi szadomazochizmus fogja hitelteleníteni Nagy-Britanniát. Az olaszok szentimentális drámaisága (az erkélyekről énekelt Azzuro) és a spanyolok szenvedélyes dühe (Estado de Alarma!)

idegenek a következetesen halotti britanizmustól, de jobban illenek az emberiességhez.

Az Atlanti túloldalán a gyászos brit pragmatizmus amerikai testvérei pókerező tribunusra találtak Donald Trumpban. Trump következő mandátuma korona-függő, de The Donald a végtelenségig rátesz még egy lapáttal: járvány? miféle járvány? Újabban megtörtént a visszakozás. Trump elkezdett lépéseket tenni, de a járványlogika kíméletlen: még a túl korán is egy kicsit késő. A másik oldalon a törzsi fanatizmusra redukálódott demokraták pestisért, földrengésekért és meteoresőkért imádkoznak. Bármi, még a világvége is szívesen látott, ha félreállítja Trumpot.

A nyugati válasz kako-szimfóniája terjedelmes kérdést döfött a korona által érintett népek agyába: kire számítunk? És egy nagyon pontosan célzottat: hol van az EU? A Brüsszelben bejelentett forrásnövelések már senkit sem hatnak meg. Még a legkevésbé tanult plebejus is tudja, hogy a pénzeket a sajtó jelenti be és a bürokraták malma darálja meg, majd finom porrá válnak, ami nem fog egy bizonyos helyre jutni. Ilyen körülmények között Ursula von der Leyen hangban megerőltette magát és olasz nyelven küldött üzenetet az olaszoknak. Mindenki megértette, hogy a San Remo-i fesztivál még nem ért véget és Németországnak versenytársa akadt.

Az EU-tól annyi ember által várt válasz másra vonatkozik: közvetlen, látható és pontos közbelépésre egy egységes és kézzelfogható európai rendszer részéről. Egy ilyenfajta közbelépés hiányában a hatalmi űrbe a kínai modell szivárgott be.

A kormányzati halogatásokkal, bizonytalankodásokkal és képzelgésekkel kezelt európaiak felfigyeltek arra, hogy

a kínai kommunista államnak sikerült elfojtania az eredeti járványgócot.

A kínai siker gyors csábító propagandakampányt generált. Előbb egy perverz paradoxont hirdettek: a humanizmus egy diktatúra kemény kezében található meg, míg a tehetetlenség és a közömbösség a nyugati szuperliberálisok fagyos lelkében. A globális fogyasztókat szintén segítették különbséget tenni egy jó diktatúra (Kína) és egy rossz diktatúra (az alattvalóit megvédeni nem képes Irán) között. Ugyanez az erődemonstráció egy nyugati demokráciák által nagyon elhanyagolt térségben is pontokat szerzett: a társadalmak étel- és hajlékigénye, kontrasztba állítva a nemzetek feletti eszményekkel és a globális jelszavakkal.

Miközben a britek az első halottakat várják, hogy tudják, hány hullára számíthatnak, az EU pedig udvarias könyvelést végez, Kínai katonailag és adminisztratív módon elfojtotta a járványt. Aztán elküldött Olaszországba 2 millió védőmaszkot és 1000 lélegeztetőkészüléket. Persze, jobb lett volna, ha a kínaiak inkább az első szállítmányról mondtak volna le, mellyel Európába hozták – ingyen – a vírust. De mivel az emberi természet emberi, erről majd megfeledkeznek. Főleg, hogy az észak-olaszországi kórházak szombat éjszaka pontosan 14 szabad ággyal rendelkeztek az intenzív osztályon. Hétfő este már egyetlen eggyel sem. Az egészségügyi rendszer összeomlott és kor szerint szűrte a pácienseket. Délen, ahol a kórházak már régóta ugyanolyanok, mint amilyenekkel Vaslui és Konstanca megyékben is találkozhatunk, a járvány elterjedése elősegíti majd a Togó szintjére való süllyedést. A koronavírus szabad utat nyitott Európa országainak és tartományainak szétválasztási tragédiájának: fejlettek és elítéltek, a krém számára fenntartottak és a biztosan elüszkösödésre ítéltek.

Nem tudjuk, mikor és hány áldozat után távozik majd tőlünk a koronavírus. De az biztos, hogy a végén új történelmi korszakba lépünk, melyben a központosítás, az élet nagy kollektív szabályozásai és a kimondottan szocialista jellegű költségvetés-végrehajtás lesznek a kormányzási szabályok.

A nyugati individualizmus kis libertariánus eltévelyedése serényen keresi a végét.

Ezen szomorú alkalomból megtudtuk, hogy a jól táplált és hatalmon lévő liberális képmutatás rosszat forral a dogmán kívüli élet ellen. Azt mondták nekünk, hogy a nemzet selejt és a jövő globális. Azt, hogy a régi kultúra halott és hogy a lakosságmozgások a vitalitás jelei. Azt, hogy ha választani kell az ember, illetve a kizárólag Greta, a zavart tinédzser által lakott bolygó között, nem az ember a helyes választás. Most viszont azt figyelhetjük meg, hogy az élet az életmentő műanyagból készült több tíz- és százmillió maszktól és öltözettől függ. A jó nyugati vallása azt állítja, hogy a műanyag fog minket megölni. A tájképileg zöld és gazdaságilag halott Kína a bolygónak az a jövője, amiről a nyugati progresszívek álmodoznak?

Szintén képmutatás a diaszpórában élő románokhoz való viszonyulás. A szavazataikért szentté avatott külföldön lévő románokat most gyalázzák. Elfelejtettétek a nyelveteket! Most hozzánk jöttök? már Nem tetszik Olaszország? Ennek ellenére a diaszpóra hajdani imádói most hallgatnak. Nincs semmilyen kampány, semmilyen hajtókára tűzött szalagocska, semmilyen kettőskereszt, semmilyen „Én is diaszpóra vagyok!” Ami eddig csak gyanítható volt, most bizonyítást nyer. Az együttérzés és a szolidaritás, a polgáriság és az igazságvágy, annak utcai és lobogtatott változata a hatalomvágy álcázott formái. Csak akkor vagyunk jók egymással, ha ez leteríti az ellenfeleinket és helyet csinál nekünk az asztalfőn. Amúgy viszont néma csend.

Nincs okunk aggódni. Egy cîţunyit sem!