Bak Márta 1973-ban született Kolozsvárott. Iskoláit a Beszterce-Naszód megyei Sajószentandráson, Szentkeresztbányán (a mai Szentegyházán), majd Székelyudvarhelyen járta ki, ahol elvégezte a tanítóképzőt is. 1993-ban visszakerült Kolozsvárra, ahol a monostori 3. számú iskolában tanított (amely azóta megszűnt), majd a Szeben megyei Oltszakadáton, 2000-től pedig a kolozsvári zeneiskolában oktat elemi osztályokban.

 

Országszerte sztrájkolnak épp a pedagógusok. Te is?

Igen.

 

És ez mit jelent konkrétan?

Nem esik jól, hogy most kell sztrájkolnom. Kicsit olyan, mintha szembeköpnénk a saját munkánkat is. Az ember sokat dolgozik a gyerekekkel, egy éven keresztül és most lett volna az, amikor fellélegzünk, pontot teszünk egy év végére, örülünk az eredményeknek. Viszont

úgy érzem, egy közösségvállalásról van szó.

Szakszervezeti tag vagyok egyébként, de nem feltétlenül azért sztrájkolok. Remélem, olyan kérdések is terítékre kerülnek az anyagiak mellett, amelyekről hosszú ideje, talán évtizedek óta tárgyalni kellett volna.

 

A kulcskérdés: megoldja ez a sztrájk a romániai közoktatás problémáit? Vagy kérdezem másképp: attól, hogy a tanároknak – jogosan egyébként – megnő a fizetésük, jobban fog működni a hazai közoktatási rendszer?

Nem. Persze, ez segíthet, mert fontos szelete az egésznek. Ha a tanári státusz megbecsültebb lenne, talán lenne valamilyen szűrés a tekintetben is, hogy kiből lesz tanár.

 

Az a tény, hogy a tanárokat, mondjuk így, decensebben megfizetik (ha minden jól alakul), nem annak a jele, hogy jobban megbecsülik őket?

Persze, ez mindenképp fontos. Úgy nehezen lehet odaadóan tanítani, hogy az ember közben azon gondolkodik, miből fizeti ki a házbért, mit ad enni a gyerekének, hogy megengedhet-e magának színházat, koncertet, meg kell válogatnia, milyen segédanyagokat vásárol, milyen képzésekre mehet. Tehát a fizetés fontos, értékelést is jelent.

Amit azonban már itt, az elején fontosnak érzek hangsúlyozni: a közoktatás problémáinak csupán egy részét látom, az elemi oktatás szintjén.

 

Olvastam valahol, hogy Romániában nem is olyan rossz a közoktatási rendszer. Szerinted?

Ez érdekes dolog. Én is hallottam külföldi tanároktól, akik idejöttek hozzánk tanítani. Azt mondják, becsüljük meg, amink van, mert ahogy ők látják, a gyerekek nálunk taníthatóbbak, ha úgy tetszik. Ez értelmezésem szerint azt jelenti, hogy Nyugaton a tanárok nehezebben tudnak hozzáférni a gyerekekhez.

Vagyis az oktató és a gyerekek közötti szakadék nagyobb.

Persze, ez nem magához az oktatási rendszer struktúráihoz kapcsolódik. Nyugaton jobban kidolgozták az oktatási hálót. Viszont ezzel együtt úgy gondolom, globális szinten a társadalom olyan gyorsan fejlődik, hogy az oktatás egyszerűen nem tud lépést tartani vele. Egy pedagógus 40 éven keresztül dolgozik a pályán és nem könnyű ilyen hatalmas iramban alkalmazkodni a változó helyzethez. Azt szokták mondani, romlott a „gyermekanyag”. Én ebben nem hiszek. Manapság a gyerekek többet tudnak, mint mi annak idején, és nagyon képlékenyek. A gond az, hogy nem találjuk azokat a módszereket, melyekkel közel juthatunk hozzájuk. Ez a jelenlegi közoktatás egyik nagy hibája. Az egyetemen ugyan tanítanak tantervelméletet, didaktikát, csak épp a módszertani tudás hiányzik, amelyet alkalmazni is lehet. Sokkal több gyakorlat kellene. Hozzám például közelebb áll az ókori görög oktatási módszer. Az talán segítene rajtunk. A peripatetikus iskolára gondolok: „sétálgatva”, sok mozgással tanítani, kevés diákot, művészetekkel nevelni… De nem tudom, melyik államnak van annyi pénze, hogy ezt megvalósítsa.

 

Mert hogy a kortárs peripatetikus iskola többe kerülne?

Persze. Kevesebb diákra jutna egy tanár, gondoljunk csak erre. No meg arra is, hogy a hazai állami költségvetésből korábban hat százalékot fordítottak közoktatásra. Most kettőt.

 

Tehát azt mondod, hogy a hazai közoktatási rendszer egyik problémája ma az, hogy nem eléggé rugalmas, merev? Képtelen alkalmazkodni?

Nem is feltétlenül rendszerhibára gondolok, amikor rugalmatlanságról beszélünk. Az elemi osztályoknak megvannak a maguk tantervei. Na, de azokba minden belefér. Tágíthatóak, rugalmasak. Talán az oktatók rugalmatlanok sok esetben, ez pedig a tanárképzés problémája.

 

Apropó tanterv. Szülők szokták mondogatni, hogy jaj, de zsúfolt a tanterv, meg rossz. Tisztázzuk. Tényleg zsúfolt, tényleg rossz?

Elemi osztályokban biztos nem zsúfolt, nem merev, nem rossz. A felsőbb osztályokéiról nem beszélnék. Úgy gondolom, inkább arról van szó, hogy

nem volt az egyes tantervek mögött egy átgondolt koncepció.

Az összes tanügyi reform, amely az idők során lezajlott a tantervekkel kapcsolatban, mindig részleges volt. Egyszer az elemi osztályokat érintette, aztán a líceumi osztályokkal foglalkoztak és a végére hagyták a gimnáziumi osztályokat érintő reformokat. Emiatt olyan hepehupás az egész. Nincs folyamatszerűség a tantervek szintjén.

Visszatérve az elemi osztályok tanterveire: azok megengednek sok mindent. Megengedik azt, amit az alternatív iskolák, hogy a tanító összekapcsoljon tantárgyakat…

 

Tehát megengedik például neked azt, hogy ókori görögösen taníts?

Igen. Én használom is a módszert. Az elemis gyerekek nem bírnak sokáig egy helyben ülni, állva tanítok nekik, beszélgetve, sétálva. Például a román nyelvet. És a művészeteket is bele tudom kombinálni, mert a lehetőség megvan, adott.

Később, a gimnáziumban azért nehéz ez a kombinált módszert, mert például a magyar tanár nehezen tudja behívni a rajztanárt az órájára, az órarendek miatt. Egyeztetni ugyan lehetséges, ha szegény rajztanár nem tanítana több iskolában.

 

Mi a véleményed arról a közszájon forgó problémáról, hogy a gyerekek túlterheltek az iskolában?

Ahhoz képest, hogy milyen tanterv alapján és milyen tankönyvekből tanultam én, a mai helyzet az, hogy az anyag egyharmadát kivették, például az elemi osztályok matematika tantervéből. Tehát akkor mennyivel többet tanulnak, kérdezem. Tanítóként azt tapasztalom, hogy az újabb generációk már sokkal kevesebb anyagot tudnak befogadni, sokkal kevesebbet is tudnak egy óra alatt dolgozni. És nem azért, mert a gyerekek egyre kevesebbet tudnak felfogni, hanem mert nagyon kevés ideig képesek koncentrálni. Rengeteg idő telik el fegyelmezéssel. A művészeti tantárggyal kiválóan tudom ezt szemléltetni. Rajzórát kell tartanom, 50 perc alatt. A kicsiknél 15 perc elmegy a bevezető játékkal, beszélgetéssel, szervezéssel, s mire nagy nehezen előkészítik a rajzfelszerelést, majdnem le is jár az óra. Azt gondolom, azért lassult le ennyire a dolog, mert a gyerekek gyakorlati készségei fejletlenek. Szerintem az elemiben, előkészítőtől második osztályig

a szociális neveléssel, a gyakorlati és művészeti neveléssel, önismerettel kellene többet foglalkozni.

És akkor talán nem fájna annyira az oktatás a társadalomnak se, a családnak se, a gyerekeknek se. Könnyebben tudnának tovább lépni a felsőbb osztályokba.

 

A másik dolog, amit gyakran hallok: túl sok a tanár–diák bratyi, nem jó ez. Az valóban igaznak tűnik, hogy eltűntek azok az idők, amikor a tanár és a diák közt volt egy tiszteleten alapuló viszonyulás. Szerinted mennyi ebben az igazság, és mi lenne itt a megoldás?

Én is találkoztam a jelenséggel: a gyerekek nem hallgatnak rám. Megkérdőjelezik, amit mondok nekik, például ha figyelmeztetem egy gyermeket, hogy hibázott és kérem, próbálja újragondolni, egész kemény meggyőző munkába telik, amíg megérti, hogy nem őt kifogásolom, hanem a munkáját és nem baj, ha hibázott. Úgy gondolom, tanárként ezzel meg kell tanulni együtt élni. Ami a bratyizást, tegezést illeti: régebben engem is magáztak, most meg mindenki tegez, de a viszony nem ettől függ. Úgy látom, hogy minden közösségben, ha tetszik, az egész társadalomban megváltozott az emberek egymáshoz való viszonya és emiatt viselkednek így a gyerekek a tanárokkal, nem amiatt, hogy valami bajuk lenne velük. Egymással is ugyanígy bratyiznak, egymással is tiszteletlenek, nem csak velünk. Néha nagy levegőt kell vegyek én is. Viszont úgy értelmezem, hogy ez nem rossz szándékból fakad. Ők nem tanulták meg a tisztelet formáit. Nagyon hiányosak a szociális kompetenciáik, mire az iskolába kerülnek.

 

Mi ennek az oka?

Szerintem a közösségek összeszűkülése. Ha csak a családokat nézzük: kevesen vannak ma már, akik nagycsaládokban élnek. A mostani iskolakezdők generációjára a Covid-járvány volt nagyon rossz hatással. Nem jártak se óvodába, se előkészítőbe, sehova. De ettől a sajátos helyzettől függetlenül azt látom, hogy azok a gyerekek, akik jártak valamilyen – egyházi, óvodai – közösségbe, vagy nagy a család,

sokkal könnyebben tudnak viszonyulni a tanárhoz, egymáshoz.

Azt is problémának látom, hogy nem találkoznak felnőttekkel. Nem alakul ki bennük az, hogyan kell viselkedni a felnőttek különböző kategóriáival. Régebb a szomszéd is beleszólt, ha volt valamilyen kisközösségi ügy. Ma már nem szólunk bele egymás ügyeibe. Nem illik rendreutasítani a másik gyermekét, és nem is vesszük jó néven.

 

Apropó, család.. Nem akarom azt mondani feltétlenül, hogy a család intézménye esik szétfelé, de hogy látod: összetartó vagy széthúzó inkább a mai család?

Mindenki elvan a maga dolgával. És ez azért fontos, mert minden generáció problémája az előző generáció frusztrációiban keresendő. Nagyon leegyszerűsítve: a gyerek baja a szülő (apa, anya) baja. Félreértés ne essék: nem azt akarom mondani, hogy egy gyereknek kötelező módon egy apja és egy anyja kell legyen. Az évek során azt tapasztaltam, hogy bármilyen összetételű családban, ha van valaki, aki feltétel nélkül szereti, aki ráfigyel, akiben megbízik, akkor boldogul a gyermek. Az ilyen fajta családi kötődések lazultak meg. Ennek következtében beáll egy késés a gyermek fejlődésében, és akkor azt tapasztaljuk, hogy érzelmileg a saját korukhoz képest „infantilisek” a gyerekek. Tudnak egy csomó mindent, de az ismereteket már nem úgy szerzik, ahogy mi annak idején. Én hallottam dolgokat a szüleimtől, nagyszüleimtől, tanáraimtól, sokat olvastam, kintről jött befele az információ, amit megkaptam, szétbontottam, összeraktam, továbbgondoltam. A mai gyerekeknek sokkal nehezebb: mindenféle információ rájuk özönlik: pontosan tudják, hány ízből áll van a hangya csápja, hány lyuk lehet a krokodil fogán, közben nem tudják, hogy krokodil nálunk nem is él az állatkerteken kívül.

Ezért is olyan nehéz nekik a sok, gyakran fölösleges információt használható tudássá alakítani.

Ha arra gondolok, hogy egy oktató például 20–25 gyerekkel dolgozik, a jelenlegi oktatási feltételek, a társadalom elvárásai mellett, nagyon nehéz megtalálni azt az utat, amely minden egyes gyermek egyéni fejlettségi szintjét veszi figyelembe, mert mégis csak a személyiségfejlesztés lenne a dolog értelme. Nem az, hogy letoljuk a tantervet a torkukon.

 

Egy ideális osztály szerinted hány gyerekből kéne álljon?

Az én véleményem az, hogy a bibliából ismert „Mester és tanítványai” felállás lenne a leghatékonyabb: 12 gyerek esetében tudnánk jól odafigyelni mindenkire, hogy valóban ideálisan fejlődjenek. A csoportdinamikához viszont elkel 18–20 gyerek. Most az elemiben 22 a megszabott létszám, és az is jól megvisel mindenkit. De honnan annyi pénz, hogy ez széles körben megvalósítható legyen?

 

Ide kapcsolódik: emlékszem, annak idején felnéztem egy tanárra, akkor is, ha nem kedveltem, hogy finoman fogalmazzak. Most milyen a tanár megbecsültségi indexe, ha tetszik?

Nulla alatt van.

 

Miért?

Ebben minden résztvevőnek van hibája. A társadalomnak, de a tanároknak is. Pedig ezen sokan és sokat dolgoztak az elmúlt évtizedekben. Nemrég – nem emlékszem pontosan az évre – megvizsgálták a gyerekek szövegértését negyedik osztályban. Ugyanazt a felmérő lapot odaadták nyolcadikban, ahol sokkal gyengébbre sikeredett. Felmerül a kérdés: hol vesztettük el azokat a gyerekeket, akik negyedik osztályban, tehát tíz évesen meg tudták oldani a feladatot? Megint csak arra gyanakszom, hiányoznak a módszerek. A tanítóképzőben rengeteg tanítási gyakorlat volt.

Ha a teljes oktatási folyamatra gondolok, hibának látom, hogy elvész a gyakorlat.

Az élet amúgy is elvette a gyerekektől a gyakorlatiasságot, mert kényelemben élnek. A problémamegoldó készségük nagyon gyenge, és alulmotiváltak. Mindez hét-nyolc évesen tapasztalható, ezért annyira döbbenetes. A tanító néha azt sem tudja, mivel motiválja a kisgyereket. És akkor ez visszacsatolódik a tanárok megbecsültségi indexéhez. Mert persze, máris jön a kérdés a társadalom felől: hogy lehet valaki tanár, ha nem tud egy vonzó órát kitalálni. És szülőként megértem ezt a vélekedést is. Ugyanakkor a tanár meg úgy érzi, csúfolkodnak vele. Így maga a tanári pálya is egyre kevésbé vonzó.

 

Azt is hallom, hogy bármely helyi iskolai változtatás ügyében levelet kell írni, annak el kell jutnia Bukarestbe, ahol szépen alá kell írják, ha ugyan aláírják, és majd akkor lehet valamit tenni, ha megvan a központi papír. Nem túlzás ez? Nem kéne feloldani picit ezt a központosítást?

Nem szeretnék általánosítani, de azt gondolom, hogy ha kisebb, autonóm oktatási „régiókra” lehetne bontani azt a nagy egészet, ami most van, határozottan az oktatás javára válna. És e tekintetben az a helyzet, hogy a „központ” folyamatosan visszajelzéseket kér tőlünk, ami az oktatási folyamat minőségét illeti. Ám tapasztalatom szerint úgy tűnik, hogy az eredményeket mégsem hasznosítja senki. A bürokrácia működik, a módszertan szerint ki van pipálva a dolog, és kész.

 

Ha választani kellene: melyik formát tartanád jobbnak, az állami, ingyenes iskolát vagy a magániskolát? És miért?

Nem vagyok a vagy-vagy híve. Úgy gondolom, sokféle iskolára van szükség. Jó, ha nagyon sok pénzem lenne, megcsinálnám a saját iskolámat, de ez csak álom. A magániskola vonzó lehet, ám ugyanakkor problémát is szül, mégpedig azt, hogy a társadalmi rétegek elszakadnak egymástól, és az nincs rendben. Az egyik helyen pótolni lehet a hiányt, egyéb helyeken viszont űrök keletkeznek. Mindenféle oktatási formának megvannak az előnyei és hátrányai.

De próbáljunk a társadalmi összefogás felől közelíteni a témához, oktatási formától függetlenül.

Ha én, mint szülő, kiválasztok egy iskolát (mindegy, hogy állami vagy magán-), ez azt jelenti, hogy annak az iskolának egy küllőjévé válok. És akkor ahhoz az iskolához tartozom, azt az oktatási formát fogadom el. Pedagógusként, az iskolám képviselőjeként gyakran nagyon egyedül érzem magam. Nem működik a három pillér rendszere, amely a gyerekből (aki nem tehet róla, hogy pont abba az iskolába jár), a pedagógusból meg a szülőkből áll. A szülőnek is együtt kell működnie. Ha egyszer beíratta a gyerekét egy iskolába, nem hagyhatja magára. Az építő kritikának mindenképp megvan a helye, ez is az együttműködéshez tartozik, amihez kommunikáció szükséges. Rengeteget beszélünk a kommunikációról, közben meg azt érzem, kevesebb lett, nem kommunikálunk eleget ezen a szinten, szülők és tanárok. A szülői közösség, a tanárközösség és a diákközösség egyre inkább eltávolodik egymástól, holott épp az ellenkezőjére lenne szükség.

 

Egy idei felmérés eredményei szerint elképesztően magas a hazai funkcionális analfabéta diákok száma. Mik ennek az okai?

Az egyik ok az, hogy valamiért 10–15 éve az a divat, hogy a kisgyereknek mindent meg kell tanítani, mindenhova el kell hurcolni, mindent kell látnia, nehogy valamiről lemaradjon. Mindezek mellett túl sok az iskola. Innen jön a túlterheltség is. Azt gondolom, főleg elemisták esetén az intézményes nevelés elég nyűg egy ilyen nagy városban, mint Kolozsvár. Félre ne értse senki: a különböző köri tevékenységek fejlesztik a gyerekek készségeit, de csak akkor, ha a gyermek szereti és a család kellőképpen támogatni tudja. Abban azonban már kevés a fejlesztés, amikor egy nagyvárosban egy órát utazik a gyerek, például egy tánckörre, egy órát táncol, utána megy egy órát megy haza, majd a hét minden egyes napján ugyanez a program, csak épp más körre megy. A gyerek elveszti a szabadságát! Gyakran fordul elő, hogy hat évesen, már ennyi idősen úgy kerül hozzám egy gyerek, hogy szorong. Miért?

Ha hatévesen szorongva érkezik az iskolába, mi fog vele történni később?

Ez a jelenség évről évre egyre súlyosabb. És ez ijesztő. Úgy tűnik, közösségi szinten magasan van a léc, innen ered a szorongás. És erre aztán az iskola még rátesz pár lapáttal. Az elemisták gyakran panaszkodnak arról, hogy fáradtak, azért nem szeretnének részt venni az iskolai munkában.

A másik ok a gyerekeket ért elektronikus, vizuális hatások, a digitális függőség, amivel az iskola sajnos, egyedül nem tud megküzdeni. A kép ugyanis könnyebben követhető, mint a betű, jobban kiszolgálja a képzeletet, az emberi pedig hajlamos a könnyebb utat választani.

Aztán ezekre még rátevődik iskolarendszer szerkezeti tagolásából adódó iskolai kudarcok sora, a megoldatlan gazdasági és szociális problémák.

 

És hogyan lehet ezen változtatni?

Ennek a generációnak kevesebb tananyagot kellene tanítani. Az ma már nem működik, ami korábban zajlott, hogy addig gyakorolunk valamit, amíg jól bevésődik. Személyre szabott módszerekre lenne szükség. Ebben pedig az állam annyiban tudja segíteni a tanárt segíteni, hogy decens módon megfizeti, az iskola pedig annyiban, hogy cselekvési autonómiát ad neki.

 

Változott-e az iskola értelme, ha tetszik, mondjuk száz évvel ezelőtthöz képest? Mi volt az iskola értelme akkor, és mi ma?

Régen az iskola a műveltség átadásának, bővítésének helyszíne volt. Ugyanakkor közvetített egy tudást. A mai társadalomban ez nem annyira lehetséges, mert gyakran előfordul, hogy amit ma tanítok, holnapra már elavult lesz.

Bizonyos értelemben az iskola egy gyerekmegőrző lett, ami a gyerekek szórakoztatására szolgál,

amíg a szülők elvégzi a rájuk háruló sok feladatot, munkát. Gyakran tényleg ezt érzem: az iskola a legnagyobb ingyenes gyerekmegőrző. És ez borzasztó érzés. Persze, lehet, azért érzem így, mert nem most kezdtem el tanítani. Lehet, ha most kezdenék tanítani, nem érezném ezt. Viszont azt komoly problémaként értelmezem, hogy a külvilágot, a közösséget nem érdekli a tartalom, amit az iskola átad, amíg a gyerek ott jól érzi magát. Hiányzik az érdeklődés az iránt, hogy mi történik az iskolában.

Amire még szükség lenne az „értelmes” elemi iskolában: megtanítani a gyerekeknek, hogyan nyúljanak hozzá egy problémához, hogyan viszonyuljanak bármihez.

Amit még megtennék: még jobban lelassítanám az oktatási folyamatot az előkészítőtől a második osztályig, mert azt látom, másodikban is kicsit elveszettek már a gyerekek. Legalább három évre lenne szükség, hogy az érzelmileg is utolérjék a koruknak megfelelő értelmi szintet. Mert innen adódik a konfliktusok nagy része.

Ehhez viszont a tanárképzésen is változtatni kellene. Nem akarok én megsérteni senkit: nem elég csak egy pedamodult elvégezni ahhoz, hogy valaki tanár legyen. Amit ezen a szinten tennék: sokkal több hospitálást köteleznék és jóval több gyakorlatot biztosítanék a tanárjelölteknek, kötelezővé tenném, hogy a hallgatók önkéntes munkában is részt vegyenek pedagógusok mellett gyermekmunkában.

 

Ja, értem. Tehát ha ezt a sztrájkot befejezitek (és remélem, sikerrel), neki is kezdhettek a következőknek, a strukturális változtatásokért.

Tény, hogy a struktúrákon is változtatni kéne, de amíg sikerülni fog, ebben a ritmusban, az egész világ újra megváltozik.

Ha valaki alapos reformot akar végrehajtani, tudnia kell, mit akar elérni velük. Mi a cél?

Fel kellene mérni, hogy kire, mire van szükség a való életben. Nálunk ez nem így van. Adott egy rendszer, működik, ahogy működik, rengeteg felmérés, visszajelzés, értékelés van, viszont az eredmény nagyjából az, hogy minden megy ugyanúgy, ahogy eddig.

 

Valami pozitívumot, így, a végére?

Aki azt választja, hogy gyerekekkel akar dolgozni, azt jelen körülmények közt úgy teheti meg jól, hogy maga körül sepreget. Idővel találkozik másokkal, akik szintén ezt teszik. És a körök összeérnek, kitisztul a tér. Magyarán: lentről lehet változtatni, mert arra még soká kell várnunk, hogy fentről kapott rendelkezések változtassanak a körülményeken.