Mátyus Melinda Szovátán született 1970-ben. Kolozsváron a protestáns teológiai intézetben végezte tanulmányait, majd Szegeden összehasonlító irodalmat tanult. Temesváron és Újmosnicán él, az újmosnicai református gyülekezet lelkipásztora. Írásai a Pannon Tükörben, a Literán, a Látóban, a Jelenkorban, a szifonline.hu-n, a Székelyföldben jelentek meg. 2020-ban Látó-nívódíjat kapott.

Milyen nehézségekkel kell(ett) megküzdenie egy „szoknyás papnak”? Vannak esetleg könnyebségek is?

Mátyus Melinda: Futok a kifejezéstől, nem is pap, nem is szoknyás, maradjunk – a lelkésznőnél. Egyébként kikopóban ez a szexista és primitív megnevezés. Hamis az üzenete. Mintha a lelkészi identitás magja és lényege volna, hogy a lelkész – éppen nő.

Szolgálatom alatt teljesen megváltozott a lelkésznők megítélése, ahogy maga a lelkészi szolgálat is, az emberi élettér változásaival szinkronban, tulajdonképpen észrevétlenül.

Én még abban az időben kezdtem, amikor mindkét egyházkerületben negatív diszkrimináció működött, a lányhelyeket korlátozták, erre az egy-két helyre pedig hatalmas túljelentkezés volt. Az egyházkerületi vezetőségek a külső körülményekre hivatkoztak, a gyülekezetek konzervativizmusára és a nők törékenységére például, és hosszú ideig maradt is ez a fiúkat privilegizáló bombabiztos arány. Egy nő mit kezd a sárral, az elszigeteltséggel vagy egy keményre és sértőre sikerült mondattal.

A lelkésznőt érdekesnek, csodabogárnak – vagy csapásnak tekintették. A falusi (és nem csak) gyülekezetek előtt nyilvánvaló volt, hogy egy lelkésznővel kevesebbre jutnak. És itt az épületekre, földekre gondoltak, ezeket tartották prioritásnak, ugyanis a kommunizmus után minden romokban állt. Valóban fürdőszobákat kellett kialakítani a parókiákon, nekem is, Háromszéken, és imaházakat építeni, templomokat restaurálni, egy nő pedig tudvalevőleg nem ért ezekhez a munkákhoz. Nekem az utóbbi fogadtatás jutott, gyanakvással fogadtak, ráadásul ingázó lekész – is – voltam. Manapság nevetséges ez a két kilométer, és úgy tudom, az akkori gyülekezetemnek most is lelkésznője van és száz kilométerről ingázik, ez ma már nem jelent problémát. Akkor napi téma volt, hogy: „a parókián nem ég a villany”! Ez a mondat is a „szoknyás pap” hangulatát idézi bennem, pontosabban, a kilencvenes éveket.

Az is igaz, hogy sok városi gyülekezetben szeretettel fogadták a lelkésznőket, ezekben a gyülekezetekben viszont a parókus lelkész jellemzően férfi volt.

Az évtizedek alatt a lelkésznők megítélése a helyére került, a maga természetességében kezelik a jelenséget maguk a szolgáló lelkésznők is, a gyülekezetek is. És valóban, egyre több lelkésznő szolgál, ami önmagában is beszédes. Vajon miért? Talán ugyanazért, amiért a templomok padjaiba mindig is több nő érkezett, vasárnapról vasárnapra, a háztartási teendők ellenére is? Vagy: mert egyre világosabbá vált, hogy a lelkészség – nem karrier, a szó mai értelmében?

Ahogy minden hivatásnak/szakmának vannak előfeltételei, egy orvos például ne ájuljon el a vértől, a színész ne irtózzék a reflektorfénytől, úgy a lelkészségnek is, egy egész regiment. Nem árt, ha egy lelkész(nő) empatikus, hallgatni és beszélni tud, és a lelkész értsen a pályázatíráshoz, a könyveléshez, legyen jó menedzser, szervező, bírja a hideget, beszéljen a gyerekek és a fiatalok nyelvén, szervezze meg a gyülekezetben a diakóniai szolgálatot, és olvasson, olvasson, a banalitást kerülje, az igehirdetésekre lehetőleg az eredeti görög/héber szöveg alapján készüljön, egyébként kommentárízű lesz minden szava.

De – viccet félretéve, mindezekkel akkor tudsz megbirkózni, persze egyáltalán nem, csak a mulasztásaidat cipeled –, ha önazonos vagy. Ha mindennek kiindulópontja a hit, és saját megfutamodásaidat is ennek függvényében értelmezed.

Csak azzal felmenni a szószékre, amit a lelked elbír. Azokkal a mondatokkal, amelyekben el tudsz helyezkedni. Ott fenn persze még minden változhat, a részletes vázlatod ellenére is, és éppen ettől élő az igehirdetés. Hogy történik.

Azt tapasztalom, hogy a hívek is érzékelik a szolgálatunk sokféleségét és tulajdonképpen lehetetlenségét, és támogatják a lelkészt, amennyiben látják az irányt, esetleg részt is vesznek a szolgálatban.

Számomra a szolgálat legnagyobb nehézsége: a sokféleség. A lavírozás a szellemi/lelki és igen, hétköznapi teendők között. Az egyházkerületi vezetőségek szerintem prioritásként kezelhetnék ezt a mindannyiunkat érintő problémát, szinte felszámoljuk magunkat vagy a szolgálatunk lényegét a számtalan, leginkább épületekkel kapcsolatos munkákkal. Miért ne lehetne az építkezéssel, pályázatírással, anyagi ügyekkel összefüggő munkákat „bokrosítani”? Miért ne lehetne megoldani, hogy ezekre a munkákra – mondjuk – kerületi szinten legyenek fizetett alkalmazottak, ráadásul azzal az előnnyel, hogy szakemberek is volnának?

Igyekszem úgy tekinteni a szolgálatomra, hogy nőiségemből ne következzenek előjogok. De lehet, hogy ez kívülről nagyon másként látszik, mondjuk a gyülekezet perspektívájából.

Most, hogy hallom a kérdést, sok kedvesség és finomság jut eszembe, például külön odafigyelnek az imaterem és templom hőmérsékletére. Vagy a gondnok és presbitérium sok járulékos, mai napig a férfiak látókörében maradó munkától megkímél, nem én intézem a földügyeket sem.

És akkor hadd kérdezzem ugyanezt az irodalommal kapcsolatban is. Milyen nehézségekkel kell(ett) megküzdenie egy „szoknyás írónak”? Vannak esetleg könnyebségek is?

Ma már nem is az írónőt használják, hanem a nőírót, szerintem is helyesen. Ez a kifejezés a szöveget küldi előre.

Ezen a területen sem releváns a nőiségem, az akadály elsősorban a szórványlétből, a távolságból fakadt. És a zárkózott habitusomból. Távol éltem/élek az írói műhelyektől, Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Magyarországtól még inkább, a fizikai közelség dacára is, Temesváron a háború előtt volt jelentős irodalmi élet. Nem ismert senki, ha küldtem szöveget, nem olvasták el, nem reagáltak. Minden szerkesztőség túlterhelt. Fel kellett volna ülnöm az első vonatra és bekopogni valahová, de félszeg és bizonytalankodó vagyok.

Közelről nem ilyen rémületes az írói közeg, nagyon sok kedvességet és támogatást kapok befutott íróktól, úgymond: „élő klasszikusoktól”! Négy éve nem mertem volna eléjük állni és bemutatkozni.

Ugyanakkor, a nőírók és irodalommal foglalkozó nők között tapasztalok egy erős szolidaritást, és ez nekem nagyon fontos. Nőiségünkből nézünk ki a világra és a világ is nőként lát minket, kézenfekvő az egymáshoz közeledés, a bizalom.

Hogy lett belőled református lelkész?

A mérnöki, az irodalom szak és a teológia között vaciláltam. De egy karizmatikus lelkésznőm volt Szovátán, Antallné Járosi Margit személyében, és ez mindent eldöntött. Mire tizenkettedikes lettem, egy füstölgő agyú reálosztályban, már nem tudtam nagyobb gyönyörűséget és tisztességet elképzelni a szószéki szolgálatnál.

Margit néni elindult a parókiáról, kibontott ősz hajával, felfelé és befelé néző kék szemével, felsietett a szószékre és számomra megszűnt az idő. Édesanyámmal ültük végig ezt a négy-öt évet, az utolsó padban, az orgona alatt.

Én orvosnak készültem, az is lett belőlem, aztán otthagytam az orvosi pályát, írni kezdtem. Te lelkésznek készültél, az is lett belőled, nem hagytad ott a pályát, aztán, Visky András szavaival élve, „te nem író leszel, hanem író vagy”. Az orvos, a lelkész bizonyos értelemben őr. Az orvos a testé, a lelkész a léleké. Az író minek az őre, ha egyáltalán? S ha valaminek igen, miért, hogyan?

Az író nem őrködik. Csak jó szöveget akar írni, saját nyelvvel és világérzékeléssel. Kínlódik, fenekel az íróasztalánál. Ehhez valóban folyamatos munka szükséges, vagyis idő, idő. És ezzel együtt sincs semmilyen garancia a jó szövegre. Mert ez is olyan, mint a szószék, munkából és kegyelemből áll.

Igen, valóban Visky András mozdított ki a holtpontról, egy temesvári színházi munkája volt, és előhozakodtam néhány szöveggel.

Neki köszönhetően részt vehettem a Tragédia című színházi album munkájában, és a szöveg megírásán túl egy előadás folyamatába is bekukkinthattam, ez pedig régi vágyam volt.

De a Látó és holdudvara is sokat mozdított a belső szorításomon, hogy mindez nagyon későn indult nálam. 2020-ban nekem ítélték a Látó-Nívódíjat, ami akárhonnan nézem, nagyvonalú és bizalmi gesztus – is – volt.

Maros megyében, Szovátán születtél, Székelyudvarhelyen jártál iskolába, majd lelkészként Székelyföldön szolgáltál, aztán a Bánságban, Temesváron, majd Újmosnicán. Mondhatni, bejártad Nagyerdélyt. Milyen különbségeket éltél meg ezekben a régiókban? Hol érezted, érzed magad igazán jól? S miért?

A gyülekezeti lelkész közösségi vezető – is. Ehhez pedig szükséges egy életkor és érettség. Én nagyon fiatalon kerültem egy háromszéki közösségbe, amelynek lelki és szellemi horizontja az általam megszokottól nagyon különbözött, egész egyszerűen nem voltam alkalmas erre a szolgálatra. Huszonnégy éves fiatal nőként Kolozsvárról elkerültem egy olyan gyülekezetbe, amelyet télen a Nemere elzárt a külvilágtól. Ráadásul kisgyermekkel éltünk ott, rettegtem, megszületett végre-végre az egészséges gyermekem, és ha beteg, az orvos nem elérhető, telefon is csak kettő volt a faluban. Kilencvenöt-hatról beszélünk.

A következő szolgálati helyünk Temesvár volt, itt egyházpolitikai feszültségbe csöppentünk, amelyből én keveset értettem, és távol is állt az érdeklődésemtől. Kafkai hangulat volt. És különösen félelmetes, hogy kívülről milyen kevés látszott ebből. Mai napig próbálok a fiatal kollégákkal sokat beszélgetni, a felületes kérdéseknél tovább jutni, mindig arra gondolok, nehogy másokkal is megtörténjen, és az orrunk előtt. És az egyházban. A gyülekezeti tagoktól viszont sok szeretetet kaptam.

Újmosnicán szolgálok tizennyolc éve. Szeretem a gyülekezetemet. Egy asszimilálódó szórványközösség, nőkkel, férfiakkal, és mindenki szeretetre vágyik. Alföldi gyökereik vannak, és ez eléggé meghatározza a lelkiséget is. Megismertük és elfogadtuk egymást. Ahol emberek vannak, ott élni lehet.

Maradjunk egy picit a Bánságnál. Van ez a gyakran sztereotipikus-idealizált elképzelés a Bánságról, hogy ott valamiféle multikulturális mennyország van. Hogy látod ezt te, aki ott élsz?

A régió multikulturalitása már nem létezik, legalábbis nem abban a formában, ahogyan egészen a nyolcvanas évekig. Miután a svábokat „hazatelepítették”, a román lakosságot pedig az ország távoli régióiból ide, Temesvárra, a négy nemzet közötti arányosság felbomlott, és többé nem lehetett megtanulni az utcán magyarul, németül, románul és szerbül.

Sokáig képtelen voltam követni a temesvári magyarok gondolkozását, ugyanis Székelyföldön románok és magyarok között nem volt semmilyen interakció. Itt pedig magyar–román–szerb–sváb baráti körök léteztek, és őszinte beszélgetések is, a nemzeti kérdéseket sem tabuként kezelték. Természetes volt számukra a többnyelvűség.

A fiam már itt nőtt fel, és érdekes módon ugyanezt élte meg, ő már fordított előjellel, Marosvásárhelyen. Ő naiv módon a székely és a román barátait próbálta egy közösségbe verbuválni, mondanom sem kell, székelyek és románok egyaránt megbotránkoztak a kísérletén. Hatodévre sikerült.

Azonban napjainkban létezik egy kimondottan kulturális jellegű multikulturalitás Temesváron, ha gonosz akarok lenni, azt mondom, mert olyan kevesen vagyunk már, hogy lényeges kérdésekben úgysem lehetünk tényezők. De én nem akarok gonosz lenni. Azt érzékelem, hogy felnőtt egy szabadabb, kulturáltabb román generáció, akik valóban kíváncsiak Temesvár múltjára és ránk, akik itt élünk. Ezenkívül trendi is a multukulturalitás és ennek lehetnek ránk nézve pozitív következményei. Nem vagyok szociológus, de ki tudja, ha a köztudatban valami hosszú ideig és kitartóan trendi, mondjuk, magyar és német színházba járni, román anyanyelvűként, szép lassan (vissza)rögzülhet, hogy Temesvár – nem egykultúrájú város.

Az egész Bánság tekintetében azt hiszem, kevésbé lehetünk derűlátók, pont a kulturális pillér hiányába okán.

A hívek hogyan viszonyulnak a szövegeidhez? Nem arra vagyok kíváncsi, hogy megbotránkoznak-e az esetleg előforduló „illetlen” szavakon, gondolatokon. Inkább az érdekel, meg tudják-e ölelni azt a nőt, aki lelkészként, mondjuk így, gondjukat viseli, ugyanakkor meg írásaiban olykor akár nagyon sötét bugyrait tárja fel az emberi léleknek. És aztán: te hogy viszonyulsz a szövegeidhez valamilyen módon viszonyuló hívekhez?

Nem tudom felmérni, hányan olvassák a szövegeimet. Itt nem elérhetőek azok a folyóiratok, amelyekben publikálok, és eleve kevesen olvasnak szépirodalmat. Ha igen, akkor román nyelven.

Én elébe mentem a megbotránkozásnak, tavaly három színésznővel felolvasóestet tartottunk, A kántor lánya című nagyelbeszélésemet olvastuk fel az Új Ezredév Központ Koncerttermében, a Bánsági Magyar Napok keretében. Nem bujkálhatok, nem is szeretnék, nem is lehet, egy kattintás, és bárki bármire rákereshet. Arra gondoltam, mindenki jobban jár, ha én mondom el, hogy ez – is – én vagyok, és nem mellesleg, ez szépirodalom. Fikciót írok, autofikcióstól-mindenestől – ez más nyelv, belőlem származik és valamennyire én vagyok, nyilván, de a fikcióban annyira összevonódsz a világgal és mindennel és mindenkivel, hogy a szerző és az elbeszélő én minden hasonlósága ellenére nagyon eltávolodik egymástól.

Igen, a gyülekezetben én sok ölelést kapok, nőktől, férfiaktól, gyerekektől, de a gyülekezetben ez nem az írónak szól.

Szerinted mi a tartalma manapság az erdélyiség szónak? Meg a transzilvanizmusnak.

Erdély (meg)változott, de létezik, és Erdélyben ma is erdélyiként, transzilvánként érdemes élni. Az erdélyiség egy életérzés, annak a tudomásulvétele, hogy egy (több) másik nyelven és tőlem különböző kulturális háttérrel is itthon voltak emberek, évszázadokon keresztül, és lehetnek ma is. Együtt vagyunk itthon, még ha ilyen terhelt történelemmel is. Nem tehetünk úgy, mintha nem élnének itt románok is, és fordítva. Ezt kellene sugároznunk egymás felé.

Temesvár ugyan nem tartozik a történelmi Erdélyhez, de itt is letapogatható, hogy amikor Moldvából, Olténiából ide költöznek az új lakók, megérzik, itt minden nagyon más, az életforma, a gondolkozás. És ez az erdélyi városokban is így működik. Persze nehéz egyensúlyozni az erdélyi románság felé nyújtott gesztusaink és a nemzeti önazonosságunk szükségszerűen erős nyelve között.

Én Magyarországon érzem leginkább, hogy erdélyi vagyok.

Egy könyvedet ismerem: a Színről színre a temesvári református egyházközség 1989-es forradalmát járja körül, annak idején, 2012-ben együtt mutattuk be Kolozsváron. Novelláidat, egyéb prózai írásaidat különböző online felületeken, folyóiratokban olvasom. Készülsz új könyvvel? Esetleg könyvekkel?

Ebben is azt élem meg, hogy: nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut (Róm9, 16). A temesvári könyvvel például azt hittem, valami olyasmit írok meg, amely hiánypótló és sokakat érdekelhet. Egy közösség ellenállásáról írtam és arról a folyamatról, ahogy megváltozik a közösségen belül a diktatúrához való viszony, és kialakítják az új játékszabályokat. Senkit nem érdekelt… Nem is merem már kézbe venni, félek, tényleg gyenge, nyelvestől-szerkezetestől-mindenestől.

Két éve viszont Jozefina Komporaly, aki különleges alkotó és tehetséges műfordító, rám talált és több elbeszélésemet lefordította. Egy amerikai irodalmi pályázatot olvasva megkérdezte, elküldheti-e az Életeméséletem című szövegemet a kiadónak. Ennek eredményeképpen december elsején könyvbemutatóm lesz New York-ban, Brooklynban, az Ugly Duckling nevű igen szimpatikus kiadónál. Hatezer szöveg közül tízet választottak ki, és az enyém is bekerült.

Ráadásul a kötet szerkesztője Anna Moschovakis, aki Nemzetközi Booker-díjas műfordító. El sem hiszem. Nem is értem. Véletlenül bukkantam rá erre a plusz infóra.

Szóval, az első szépirodalmi kötetem angol nyelvű lesz.

Román nyelvre pedig Gábos-Foarță Ildikó fordította le A kántor lányát, ez is nagy megtiszteltetés és öröm.

Most egy nagyobb szövegen dolgozom, hátha jövőre.