Dr. Vajda Szilárd informatikus Marosvásárhelyről indult több mint huszonöt ezelőtt, egyetemi alapképzésre a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemre járt, majd a fél világot útba ejtve végül az Amerikai Egyesült Államokban, a Washington állambeli Ellensburgban, a Central Washington egyetemen kötött ki, ahol a számítógép-tudományi tanszék oktatója (associate professor). Szakmai pályája igen színes, dolgozott postai címfelismerő rendszereken, foglalkozott és jelenleg is foglalkozik orvosi képfeldolgozással, gépi tanulással és kézírás-felismeréssel, robotprogramozással, mintázat-felismeréssel. Kutatásai mellett tanít is, többek között szoftvertervezést, programozást és operációs rendszereket.

Távolabbra nem is mehettél volna itthonról, a bolygó másik oldalán élsz és dolgozol. Milyen messze van Marosvásárhely Ellensburgtól? Ezt inkább szimbolikus értelemben kérdezem.

Messze. Sőt, nagyon messze. A világ végén és még azon is túl.

De kezdjük az elején. 1999-ben kezdődött a szakmai pályafutásod Kolozsváron, amikor az informatikusi diplomával kiléptél a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kapuján. Ezután Budapestre kerültél az ELTÉ-re, majd a franciaországi Nancyba doktori tanulmányokra. Hogy jutottál oda, hogy a doktori disszertációd arról írd, hogy az indiai postaszolgálat hogyan alkalmazza a bengáli kézírás gépi felismerését?

Nem volt teljesen véletlen. Az egyetemi szakdolgozatom témája kézzel írott számjegyek felismerése volt, és ezzel egy OTDK-különdíjat is bezsebeltem Budapesten, 1999-ben. Akkor kerültem kapcsolatba az akkori Recognita Kft. (ma Omnipage) két lelkes alapítójával, Marosi Istvánnal és Kovács Emőkével. Ők furán néztek, hogy egy erdélyi magyar gyerek mit is akar(hat) ezen a területen, de hittek bennem és támogattak. Így történt, hogy ezzel a témával kerültem az ELTE informatika szakára, ahol elkezdtem doktori tanulmányaimat. Ott csak úgy hívtak, hogy a „román fiú”, de hát ez akkor még rendben is volt, habár azért nem volt mindig könnyű elfogadni, hogy sem itthon, sem Magyarországon nem igazán akartak annak látni, ami éppen voltam. No de egy kisebbségi létben nevelkedett magamfajta erdélyinek már nem tudtak sok meglepetést okozni.

Komolyabb ösztöndíj hiányában dolgozni kellett és a szoftverfejlesztés sok időmet elvette. Rájöttem, hogy ha ebben az iramban folytatom a fejlesztési munkát, akkor a kutatói munkámnak annyi. Megpályáztam egy francia doktori ösztöndíjat és így kerültem Franciaországba, pontosabban Nancy-ba az akkori Henri Poincaré Tudományegyetemre (ma Université de Nancy), ahol éppen a témavezetőmnek Indiával volt egy közös kutatási pályázata. Bevallom, előtte nem sokat tudtam Indiáról, ha leszámítjuk a Bengáli tüzet, Hajnóczy Rózsa regényét, amit olvastam, vagy hazánk szülöttje, Kőrösi Csoma Sándor munkásságát (angol-szanszkrit szótár), illetve az Emlékek lánca című indiai filmet, amit nagyon sokszor láttam gyerekkoromban a régeni Patria moziban. No és persze az írásmódjukról semmit. Az teljesen új volt.

Mi lett végül a sorsa ennek a munkának? Alkalmazták a gyakorlatban Indiában?

Mint minden tudományos kutatás, az enyém is sok megmérettetésen ment keresztül, és eltart, ameddig abból végső termék lesz. Egyébként sok esetben csak évek múltán lesz egy tudományos kutatásból valamilyen szintű termék a gyakorlatban, ha egyáltalán lesz. Az enyémből tudomásom szerint lett egy prototípus, ami ma is megvan az Indiai Statisztikai Intézet szertárában, valahol Kalkutta egyik peremkerülétben. De nem is annyira az fontos, hogy minden ötletből azonnal termék legyen, hanem az, hogy te, mint kutató hozzátegyél valamit a tudományhoz és abból majd egyszer hasznot lássunk. Minden kutatásból lehet tanulni, ötleteket meríteni és ezáltal újat teremteni.

Ezután visszajöttél Budapestre, ahol magáncégeknek dolgoztál. Az hogyan történt, hogy a Furukawa Electric Institute of Technology kutatóintézetben rólad neveztek el egy tárgyalótermet?

Igen. Ez egy újabb állomás volt az „úton”. Kutatásban szerettem volna elhelyezkedni, de erre akkor Magyarország vagy Románia még nem volt igazán felkészülve, így programozói állások felé fordultam, de a válaszok, amiket kaptam a jelenkezéseimre, nagyon elkeserítettek. Mindenhonnan azt a visszajelzést kaptam, hogy túlképzett vagyok és keressek munkát külföldön, mert itthon nem tudnak megfizetni. Ez elkeserítő volt, főleg annak fényében, hogy én vissza akartam térni és itthon kamatoztatni a külföldön megszerzett tudásomat, de hát sem a kutatásban, sem az iparban nem kértek belőlem. No de az itthon maradási szándék túl erős volt, és a véletlen folytán egy kedves barátom és volt osztálytársam (Somodi Jenő) szólt, hogy a FETI (Furukawa Electric Institute of Technology) keres ilyen fura kutató lényeket, mint jómagam. 2006. november 1-jén már náluk kezdtem. Egy csodálatos időszak következett. Egy mérnökökkel, fizikusokkal és vegyészekkel tarkított csapatba csöppentem, ahol én voltam az egyedüli informatikus. Kaptam hideget és meleget, mert hát ezek az emberek sok mindenhez értettek, amihez én nem, és oktattak, neveltek, amikor csak tudtak. Itt tanultam meg például, mire jó a kalapács.

A vezetőség és a kollégák is megteremtették azt a légkört, amire minden munkavállaló vágyik. Ebben a meghitt és családias légkörben én nagyon egyenes és szókimondó voltam, és ez gondolom, tetszett az embereknek. Így amikor fájó szívvel, de útjaink elváltak, tudatták velem, hogy a cégnél egy tárgyalóterem őrzi a nevem. Kiérdemeltem? Részben igen, részben talán másokat jobban megilletett volna a megtiszteltetés, de nagyon hálás vagyok nekik. Ha nem hajtott volna a kutatói, illetve az oktatói pálya, akkor ma is velük lennék.

Majd jött egy németországi időszakod, a dortmundi műszaki egyetemen. Hogy kerültél ezután az Egyesült Államokba, hogy ott kezdetben orvosi területen dolgozz, képelemzéssel és gépi felismeréssel foglalkozz? Milyen volt ez a munka?

A németországi „állomás” pontosan három évig tartott. Itt már posztdoktori minőségemben doktori és mesteri disszertációk készítését felügyeltem és megtanultam, hogy mi a németes rend és fegyelem. És persze hogy milyen, amikor 60 ezer ember szurkol teli torokból a sárga-feketéknek (a Borussia Dortmund focicsapatnak). Habár ez egy nagyon termékeny periódus volt az életemben, nem igazán láttam az ottmaradásom perspektíváját. Próbálkoztam tanári állasokat találni otthon és Magyarországon, de a feltételek, amiket nyújtottak, már nem elégítették ki a vágyaimat, és akkor gondoltam, hogy irány Amerika, az Ígéret földje („land of the free and home of the brave”). Máshová is pályáztam, de onnan kaptam a legjobb ajánlatot és így kerültem a National Institutes of Health (NIH) intézetbe, amelyről tudni kell, hogy Amerika, és talán a világ legnagyobb orvosi jellegű kutató létesítménye.

Kezdetben régi orvosi dokumentumokat szerettem volna feldolgozni, de végül közvetlen orvosi segítséget próbáltunk nyújtani azzal, hogy tüdőröntgen-felvételeket kezdtünk elemezni. A medicina messze állt tőlem, de a kihívás adott volt és így menet közben megtanultam, amire szükségem volt a munkámhoz. A képfeldolgozás világát ismertem, az algoritmusokat (mesterséges intelligencia, gépi látás, gépi tanulás, osztályozás, stb.) ismertem, már csak a radiológusi szakmát kellett „kiismerni” és így nyergeltem át egy újabb kutatási területre, amit ma orvosi képelemzésnek vagy orvosi diagnosztikát támogató rendszereknek hívunk. Foglalkoztam katasztrófahelyzetekben alkalmazott személykereső rendszerekkel is és az első szerelmemet, a kézírás-felismerést sem hanyagoltam. Dolgoztam mindenfele nemzetiségű (román, magyar, francia, tunéziai, német, holland, kínai, nepáli, indiai, orosz, görög, török, amerikai, spanyol, brazil, stb.) kutatóval és nem volt különös, hogy egy asztalnál egyszerre több nyelven folyt a beszélgetés. Csodálatos évek voltak, sok barátságot kötöttem itt, és persze azért tudni, hogy Bethesda, ahol az NIH-campus van, az Washington DC egyik „külkerülete”, vagyis a Fehér Ház és a Kongresszusi Könyvtár egy kőhajításnyira volt.

Pár éve a Washington állambeli Ellensburgban, a Central Washington egyetemen tanítasz és kutatsz. Miért pont ott?

Pontosan. Ezt az állást is pályáztam, mert hát nekem itt, Amerikában nem voltak kapcsolataim, és tudjuk, manapság a dolgok még mindig a kapcsolatok alapján működnek sok helyen Romániában vagy Magyarországon. Körülbelül 50 állást pályáztam meg, amiből két esetben bekerültem egy szűkített listára és végül a Central ajánlatát fogadtam el. Annyit tudni kell, hogy kissé hátrányban voltam, hiszen mindig csak kutatásban dolgoztam, és nekik egy oktató-kutató állást kellett betölteniük, nekem meg halvány gőzöm nem volt, hogy miként is működik az amerikai oktatási rendszer. Most már tudom, de néha arra gondolok, hogy bár ne tudnám… Erről röviden csak annyit, hogy itt teljesen más az oktatási rendszer, mint Romániában vagy Magyarországon. A reál tantárgyak (matematika, fizika, kémia, informatika) nem igazán fontosak, ők a hangsúlyt inkább a leíró tantárgyakra helyezik és nagy teret kap a kommunikáció, az előadás, de sajnos sok esetben nagyon felszínesen, ami nem csak a diákokon látszik, hanem a felnőtt generációkon is. No de hát ahány ház, annyi szokás…

Képelemzés, kézírás-felismerés, gépi tanulás, robotprogramozás – többek között ezekkel foglalkozol, mesélnél egy kicsit ezekről a területekről?

Igen, ezek nagyon érdekes dolgok, és nagyon sok területen használják őket. Manapság a postán a leveleket és csomagokat automatikus rendszerek válogatják és küldik a célszemélynek. Ehhez fel kell tudni ismerni a küldeményeken szereplő címeket. Hasonló rendszerek működnek a kézzel írott jegyzetek felismerésére és digitalizálására. A digitális könyvtárak is ilyen módszereket alkalmaznak, hogy a könyvoldalakat ne csak képként, hanem szövegként is értelmezhessük és kereshessünk a tartalmukban. És azt hiszem, nem is kell különösebben magyarázzam, hisz mindannyian tapasztaljuk, milyen őrült léptékben használjuk ma a gépi tanulást, itt gondolok például a kéretlen levelek (a spam) kiszűrésére, fizikailag nem létező csevegő robotokra az online ügyfélszolgálatoknál, a személyre szabott reklámokra, amelyeket nap mint nap a böngészők elénk tolnak. És nem utolsó sorban a képelemzésben elért eredmények ma már néha helyettesítenek egy orvosi diagnózist. Erről 30 éve álmodni sem mertünk volna, de ma ez már valóság. Na persze ezt könnyebb így elmondani, mint megvalósítani. Minden ilyen rendszer mögött 10-20 év komoly kutatás rejlik, de mára sok kiforrott rendszer létezik, és nem csak egy szakfolyóiratban leírva, hanem ott működnek a számítógépünkön, a telefonunkban vagy az autónkban, ha éppen a robotpilótára bízzuk az utunkat a munkahely felé.

Ma már egész gyárak működnek néhány emberi dolgozóval, akik felügyelnek a robotokra, akik a munkát végzik. De mi lesz az emberekkel, ha egyre több területen robotok végzik el a munkát?

Igen, ez nem is annyira informatika-etikai, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés, aminek komoly gazdasági következményei vannak és lesznek. Az kétségtelen, és már mi is látjuk, hogy sok munkahely meg fog szűnni. Amit eddig emberek végeztek, azt most robotok fogják irányítani, és teszik mindezt precízen, a nap minden órájában, hiszen nem fáradnak, nem feleselnek, nem akarnak nyaralni menni és az elvárásaik sem olyanok, mint a hús-vér kollégáiknak. És tetszik vagy nem, de mindent felülír a gazdaság aranyszabálya: jó minőséget gyártani olcsón. Erre pedig a robotok nagyobb mértékben képesek. Mi, emberek, jól dolgozunk, de nem vagyunk olcsók.

Teljesen logikus a kérdés: mi lesz így az emberekkel? Nos, ahhoz, hogy továbbra is érvényesüljünk, folytonosan képeznünk kell magunkat. Búcsút kell venni attól a mentalitástól, miszerint elkezdtünk dolgozni egy munkahelyen, egy intézményben és majd onnan fogunk nyugdíjba vonulni, ahogy azt láttuk a szüleink esetében. Valószínűnek tartom, hogy 4-5 évenként szakmát kell váltanunk és akár teljesen más szakmába kell fognunk, hogy piacképesek maradjunk. Aki ma mérnök, az holnap tanár, de utána lehet, hogy éppen mezőgazdász lesz, mert arra lesz kereslet. A nagy problémát abban látom, hogy a mai modern nyugati társadalmak hanyatlásnak indultak, és nem tudom, hogy az emberek képesek lesznek-e ezekre a változásokra gyorsan reagálni, hiszen gondoljunk bele: nem lesz könnyű 60+ évesen egy teljesen új szakmát megtanulni. Az iskola vagy a valamilyen más jellegű oktatás értéke valószínűleg emelkedni fog, de sok ember el fog szegényedni, mert nem lesz képes mentálisan megfelelni az újabb és újabb elvárásoknak. Ez a folyamat már elindult de az elkövetkezendő években még inkább érezhető lesz ez a hatás, ami kétségtelenül társadalmi elégedetlenségeket fog előidézni.

Nemrég kirobbant a ChatGPT-őrület, mit gondolsz róla? Mi az erőssége ennek a mesterséges intelligenciának? Csak azt adja, amit beletápláltak, vagy hoz valami mást is ezen túlmenően?

Azt gondolom, hogy támogatni kell minden újat, ami az emberiség szolgálatába állítható. Ez így van rendjén és ez az egyetlen módja a fejlődésnek. A tavaly publikussá vált ChatGPT, ami önmagában nem egy új dolog – már évek óta foglalkoznak vele –, berobbant a világba és azóta folyamatosan erről beszélünk. A ChatGPT egy jól megszerkesztett nagy nyelvi modell (Large Language Model), ami nem más, mint egy óriási paraméterhalmazzal rendelkező függvény. Nem igazán hoz újat, de a létező információkat nagyon jól megtalálja és összesíti. Számítógépprogramot ír, fogalmazást generál, esetleg autóvásárlásnál segít a választásban, és látjuk, hogy naponta újabb és újabb területen kezdik el használni. Jó ez? Vitatható. Kétségtelen, hogy nagyon sok esetben segít és helyes, amit mond vagy generál, de persze gyakran hibázik, ami gondolom, idővel kiküszöbölődik.

A fontos az, hogy tudjuk használni ezt a lehetőséget, de mindig figyeljünk arra, hogy ne csak vakon kövessük, amit a ChatGPT elénk tesz. Sok esetben téved, és az avatatlanokat könnyen átveri. Arra kell törekednünk, hogy megértsük és különbséget tudjunk tenni jó és rossz válasz között. Ami azt jelenti, hogy nekünk sokat kell tanulnunk és nem abban a hitben kell ringatnunk magunkat, hogy majd a ChatGPT vagy egyéb modell megoldja a problémáinkat.

A másik gond, amit ez a fajta új problémamegoldás rejt, hogy fennáll a veszélye: ezután kevesebb egyéni megoldás születik majd, és mindent úgy fogunk csinálni, ahogy azt a ChatGPT „parancsolja”. Ez valamilyen mértékben gátolni fogja a vélemények sokszínűségét és a diverzifikációt.

Az oktatók egyre gyakran szembesülnek azzal, hogy a diákok a mesterséges intelligenciával íratják meg a feladataikat, dolgozataikat. Ki lehet ezt szűrni? Próbált-e már diákod a ChatGPT-vel dolgozatot íratni magának?

Fogalmazásokban verhetetlen, és legalábbis angol nyelven a válaszainak a nyelvezete, struktúrája majdnem tökéletes. Egyszerű számítógépprogramok megírására is képes, de összetettebb programok generálása már nem megy annyira könnyen, habár már tud automatikusan kódot javítani vagy optimalizálni, amiről 30 éve, amikor én kezdtem az informatikai pályafutásomat a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum informatika osztályában, álmodni sem mertünk. Néha ma is csodálkozom, hogy hogyan is lehetséges mindez!?

A diákok használjak, és kétségtelenül az egyetemi etika határait feszegeti (lásd a szellemi tulajdon kérdéseit), de elviekben nem tartom föltétlenül rossz dolognak. Én azt javasolom a diákjaimnak, hogy használjak a ChatGPT-t, de értsék meg azt a kódot, amit generál, mielőtt azt beépítenék a rendszereikbe.

Igen, már vannak törekvések, hogy mindezt automatikusan kiszűrjük – a minap egy plágiumazonosításra szakosodott cég éppen ilyen jellegű bejelentést tett –, de a modell jellegéből kifolyólag elég nehéz lesz pontosan meghatározni, hogy éppen honnan, milyen forrásból történt a plágium. Így megvádolni valakit is sokkal nehezebb, mert nem tudjuk pontosan meghatározni a forrást.

Gyakran hallani, hogy a fiatalok online élnek, figyelemhiányosak, nem tudnak megfelelően elmélyülni a témában. Te mit tapasztalsz a diákjaid körében? Összehasonlítva azzal, amikor te diák voltál, érzel nagy változásokat?

Az online, a sok jó és hasznos funkció mellett, amit nyújt, egyben a világ rákfenéje is. Legalábbis afelől a világ felől nézve, amiben én nőttem fel az ezredforduló előtt. Minket arra neveltek, hogy barátkozzunk, beszélgessünk, kommunikáljunk, együtt játsszunk. Az internet ma lehetővé teszi, hogy mindezt megtegyük fizikai kontaktus nélkül is. Egyedül ülve a számítógépünk vagy telefonunk előtt tanulhatunk, játszhatunk, vásárolhatunk, üzeneteket cserélhetünk az ismerőseinkkel és mindezt a fotel kényelméből tehetjük meg, ahol nem kell vállalnunk önmagunkat mások előtt. Valószínűleg ez a személytelenség vezetett oda, hogy manapság egymást megfenyegetjük, megfélemlítjük (lásd bullying) és olyan kijelentéseket teszünk, amelyeket személyesen, szemtől szembe valószínűleg nem vállalnánk. Ijesztő, hogy ez a morális gát teljesen megszűnik, ha mindezt nem a másik szemébe mondjuk, hanem bepötyögjük egy IP-cím mögül és nem kell a valódi identitásunkat felfednünk.

Ezt látjuk magunk körül, az emberek igen nagy része online éli élete nagy részét, net- és telefonfüggő. A buszon, az utcán, a parkban is nézik a képernyőket, facebookoznak, tiktokoznak stb. Ez az új normalitás, szokjunk hozzá vagy tenni kellene valamit? Lehet-e egyáltalán tenni valamit?

Talán kissé furán hangzik, de ha ezen az úton folytatjuk, talán megérjük, hogy mi is úgy fogunk élni mint a főszereplő Winston George Orwell 1984-ének világában, ahol mindent a Nagy Testvér irányít, a személyes kapcsolatok háttérbe szorulnak és a ChatGPT vagy az utódai fogják eldönteni, hogy mikor mit tegyünk vagy gondoljunk.

Sok esetben hasznos és jó az online létezés, de ahogy telnek, múlnak az évek, én egyre jobban azt érzem, hogy a kényelem oltárán feláldozzuk a kapcsolatainkat és mindent, amit az emberiség eddig letett az asztalra. Ha arra gondolunk, hogy mennyi változatos információ rejlik és elérhető ma a világhálón, akkor azt kell mondanom, hogy a 21. század legnagyobb vívmánya az internet, és ez a legjobb dolog, ami valaha is történhetett az emberiséggel. De a valóság az, hogy ahelyett, hogy a Vatikán freskóit néznénk, vagy netán a Kongresszusi Könyvtár könyveit bújnánk, inkább az egyszerű és a bulvár az, ami meghatározza sokunk életét. A könyvek és a tudás helyett az lesz inkább fontos, hogy éppen levideózzuk és közzétegyük, amint például táncolunk egy tömbház tetején félig meztelenül, netán mások után kémkedünk a különböző közösségi hálókon, mások kirándulási fotóit böngésszük és irigykedünk, vagy éppen reklámokat bámulunk.

Szerintem ebből kellene kevesebb, de sajnos egyre inkább ez a fajta információ az, amire manapság van kereslet. Nem tisztem ítélkezni, hogy mások mire és hogyan használjak a világhálót, de jómagam egyre kevesebbet használom, és főleg csak hasznos információszerzésre (például könyveket szerzek be), ami lehetővé teszi, hogy tanuljak és elmélyítsem a tudásom. Tíz évnyi nagyon intenzív Facebook-használat után 2016-ban rájöttem, hogy nekem erre nincs szükségem és azóta nem igazán vagyok jelen ilyen közösségi hálókon, kivéve a szakmai rendszereket, ahol szakmáról, lehetőségekről kapok információt. Úgy érzem, hogy nagyon sok időt elpazaroltam, és most azt az időt a magam javára és hasznára fordítom, mert most több időm lett olvasni, személyes kapcsolataimat ápolni, sportolni és pihenni.

Tervezel-e hazajönni? Mert több innen elszármazott tudományos kutató és szakember (főleg az Egyesült Államokban) azt mondja, elsősorban az tartja vissza őt a hazaköltözéstől, hogy az itthoni munkafeltételek meg sem közelítik az ottaniakat, és gyakorlatilag a karrierje végét jelentené egy ilyen visszaköltözés.

Nem tervezem, legalábbis nem a közeljövőben. A feltételek, és ebben szerepet játszik a pénz is, teljesen másak, mint otthon és nem látom, hogyan tudná ezeket pótolni jelenleg a magyar vagy a román gazdaság. Ez nem azt jelenti, hogy a helyzet otthon rossz lenne. A román oktatasi törvény, ha nem tévedek, Funeriu minisztersége alatt radikálisan megváltozott jó irányba és az állami egyetemek is kezdik megbecsülni a kutatóikat és oktatóikat. Habár még azért sok panaszt hallani, de látható némi remény is az alagút végén. Magyarország is próbálkozik pályázatokkal hazacsábítani a kutatóit, oktatóit, de jelen pillanatban ez még gyerekcipőben jár szerintem. Még sok esetben az akadémiai rendszerben a kit ismerek elv fontosabb, mint a mit tudok felmutatni.

Azt el tudnám képzelni, hogy oktassak otthon is, mert azért minden embernek kötelessége – legalábbis én így gondolom –, visszaadni valamit annak az országnak, amely felnevelte és oktatta, de teljes állásban egyelőre nem látom magam valamelyik román vagy magyar egyetemen.

A tudományos kutatás területén mit csinálnak jobban az Egyesült Államokban? Több a pénz? Jobb a képzés? Más a hozzáállás?

Ha egy kicsit megnézzük, a két világháború előtt Európa ontotta a Nobel-díjasokat, aztán közvetlenül a II. világháború előtt és rögvest utána Amerika kezdte elszívni a szürkeállományt és jobb feltételeket biztosítva magához vonzott teljes kutatógenerációkat, lásd Neumann, Wigner, Teller, hogy csak hogy néhányat említsek a magyarok közül. A román Emil Palade is Amerikában lett Nobel-díjas. Ahol erős a gazdaság, ott több pénz van tudományos kutatásra is, és sajnos manapság már nem elég a tudás a minőségi kutatásban, hanem a feltételek is meghatározó tényezők a siker elérésében. Erre Amerika hamar rájött. Amit nem tud kitermelni, azt megveszi kilóra.
Habár az utóbbi években kissé távol kerültem az otthoni oktatástól, azt látom, hogy a képzés itt nem jobb, de sokkal gyakorlatiasabb, mint nálunk. Például itt a diákok nem tanulnak bizonyításokat és a kérdéseket, a miérteket is csak csínjával teszik fel. Az integrálás is sok diáktól fényévnyire van, de tudnak jól beszélni, tudnak vitázni és sok esetben el tudják adni azt a gyakran felületes tudást, amit az iskolában kaptak. Nem akarok általánosítani, sok jó és híres iskola van az Egyesült Államokban, de a saját tapasztalatom az, hogy nem mindenhol olyan a képzés, amilyennek lennie kellene. És persze mindezért fizetni kell.

Szinte bárhova megy az ember, találkozik honfitársaival. Ellensburgban is élnek magyarok vagy románok és ha igen, tartod-e velük a kapcsolatot?

Ez egy bevándorló számára mindig is fontos lesz, hiszen meg akarja őrizni a gyökereit. A nyelv és a kultúra fontos számára, ezzel én is így vagyok. Mindezt egy idegen környezetben elég nehéz megőrizni, ha nincs körülötted valaki, aki hasonló közegből származik. Utazásaim minden állomásán szerencsére találtam magyar (erdélyi, anyaországi) és román embereket, és ez sok esetben nagy segítség volt. Lévén, hogy hasonló problémákkal küszködtök (bevándorlás, adó, ügyek intézése, stb.) van közös téma, és van közös nyelv, közös emlékek, amelyek összekötnek. Örömmel mondhatom, hogy az országhatáron kívül sosem éreztem, hogy ellentét lenne magyarok és románok között. Mindenkivel, akivel eddig találkoztam, nagyon jó kapcsolatot ápoltam és ápolok a mai napig. Miközben otthon ez sajnos manapság is problémát jelent (mert látjuk, a román–magyar viszály ma is megvan), ez külföldön nagymértékben átalakul és életre szóló barátságok köttetnek az idők folyamán.

Annak ellenére, hogy Ellensburg nem egy világváros, itt is találni magyarokat és románokat egyaránt. Van erdélyi magyar vegyész professzor kollégám (Fábry-Asztalos Levente), és magyarországi angol szakos tanárnő ismerősöm is (Britschgi Réka) de egyik közvetlen professzor kollégám az informatika tanszéken egy brassói (Răzvan Andonie), akivel minden nap arról beszélünk, hogy milyen közös tanáraink voltak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hogy milyen sok matematikát oktattak annak ellenére, hogy informatikusok voltunk, és hogy ő még látta Pick Györgyöt, akit én csak a róla elnevezett teremről ismertem a BBTE főépületének első emeletén.

Mit lehet csinálni Ellensburgban? Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?

Azt tudni kell, hogy Amerikában az egyetemek nagy része, néhány úgynevezett Ivy League egyetemet kivéve, nem a nagyvárosokban működnek, hanem kis településeken, ahol az egyetem köré építettek egy várost, és általában az egyetem a legnagyobb munkaadó. Ellensburg is egy ilyen hely. Méretében Segesvárhoz, Szászrégenhez vagy Tordához hasonlítanám. Annyit kell tudni róla, hogy Washington állam kellős közepén, a North Cascade-hegység lábánál fekszik, 100 mérföldre Seattle-től, ahol a Microsoft, az Amazon vagy a Starbucks székhelye van, hogy csak néhány nagy céget említsek.

Mivel a már említett (előnyös) feltételek mellett egy főállású egyetemi oktatónak elég sok szabad ideje van, így én ezt legtöbbet kirándulással, hegymászással, sízéssel, biciklizéssel, kajakozással, nyílt vízi úszással és egyéb kinti tevékenységgel töltöm, de nem áll messze tőlem a komolyzenei koncert vagy a színház sem, ha éppen erre van igényem. És amikor időm engedi, hazautazom Erdélybe, mert fontos, hogy időt töltsek el otthon, kikapcsoljam az amerikai létet és visszazökkenjek a már jól ismert erdélyi miliőbe.

Mi az, ami itthonról hiányzik és mi az, aminek örülsz, hogy távol kerültél tőle?

A család és a barátok hiányoznak. Míg régebb nagyon hiányzott Marosvásárhely, a város, ahol felnőttem, ma ez már nem annyira fontos, de a család és a barátok mindig okot adnak arra, hogy örömmel térjek vissza oda, ahonnan egykor elindultam. Őszintén bevallom, nincs olyan alkalom, hogy ne látogatnám meg a Bolyai iskolámat, amely oly nagy mértékben hozzájárult, hogy az lehettem, aki most vagyok.

Viszont jó oldala a dolognak, hogy távol kerültem egy elég begyepesedett mentalitástól és életfelfogástól. Örvendek, hogy azon az úton, amit bejártam és jelen pillanatban is járok, megtanultam elfogadni másokat, toleráns lenni más értékek iránt és nem utolsósorban nyitott lenni a világra, amely körbevesz.

Mit tudnál javasolni egy ifjú IT-diplomásnak, aki most jön ki az egyetemről?

Tanácsot adni könnyű, megvalósítani mindazt már nehezebb. Úgy gondolom, hogy ha manapság valaki „sikeres” akar lenni az informatika valamelyik területén, akkor leginkább a tanulmányaira koncentráljon és emellett fontos szerep jut a kommunikációnak. Hiába vagyunk jó programozok, jó szakemberek, sajnos manapság ez mér nem elég. Tudnunk kell kommunikálni, csapatban dolgozni, teljesen idegen emberekkel együtt működni és nem utolsó sorban, lévén, hogy informatikáról beszelünk folyamatosan tanulnunk kell, mert ha nem, elfut mellettünk a világ.