A visszavonulásos módszer nem elegendő

Jelen szöveg a România Liberă oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A vírus a többsebességű Európához igazodva maga is eltérő sebességekkel halad előre, egyelőre csak általa ismert törvényeknek engedelmeskedve. A déli mentalitású, kis társadalmi távolsághoz szokott népekkel rendelkező Olaszország és Spanyolország a leginkább érintettek, vörös övezetekké váltak, míg Románia – újra – vörösbe hajló sárga övezetté vált.

Ahogy az válságos időkben történni szokott, nagy perpatvar támadt a külföldön, pontosabban éppen a vörös övezetekben élő nemzettársaink hazatérésének időszerűsége kapcsán. Ki hitte volna 30 évvel ezelőtt, amikor mindenki kifelé tolongott, hogy eljönnek majd azok az idők, amikor mindenki befelé fog tolongani – de nem a sokat álmodott kárpáti-dunai kapitalista jólétnek köszönhetően, hanem mert el kell húzni kórsággal teli nyugati utcákról és kurvadrosztról, ahol már lehetetlenség, uram, egy kis pénzt keresni tisztességesen, izzadtságtól gyöngyöző homlokkal. Újra bizonyítást nyer, hogy a románok mind egyénileg igyekeznek megmenekülni, nem gondolkodási iskolák és közös cselekvés révén, mely viselkedésbeli jellemvonás, amúgy, nagyon is nyilvánvalóan kitűnik abból az ősi szólásmondásból, hogy ahány putri, annyi szokás. Vagyis, ahány nem kikényszerített leszállás, annyi autonóm módon legyártott zárt hordágy.

Nem is erkölcsös és nem is ízléses megakadályozni az embereket a hazatérésben,

de nem biztos, hogy – pestises időben – létezik még erkölcs és ízlés. A határnak sem az egyik, sem a másik oldalán. Az aki bírja marja rendszer alapján újabb kenyértörési ok alakul ki az országból eltávozottak és az itthon maradtak között, mintha nem lett volna elég az összes többi. A különböző (gazdasági, politikai, etnikai és egyéb) témákban felhalmozódott összes kölcsönös nézetkülönbség és ellenségesség most a koronavírusban gyűl csokorba – mint egy átokban vagy az általános düh egyfajta villámhárítójában.

Suceavában több tucat egészségügyi dolgozót nyilvánítottak beteggé és több ezret fenyeget a fertőzöttség veszélye, egy egész kórház ment gajra, miközben – észbontó módon – a munkások az épület homlokzatát tatarozzák. Valljuk be, Urmuz (Demetreu Dem. Demetrescu-Buzău írói álneve volt – a szerk.) kisgyermek ehhez képest. A szerencsekeresés egyéb lehetőségei nélkül maradt külföldi nemzettársaink megjöttek, hogy honi kezelésben részesüljenek, de nem árulták el, hogy vörös övezetből érkeznek, átverve az orvosokat és karanténba juttatva, sőt, meg is betegítve őket.

Ez az archetípus különféle helyeken ismétlődik meg. Több százezer ember tér vissza, mert effektív módon hajtja őket az, hogy már nem maradhatnak ott, ahova mentek. Idehaza pedig ez a vírus végleg betesz az általános szervezetlenségnek. Ám a statisztikát (a terhelt lelkiismeretek gyógyírja) látva, mely szerint Románia a 19. helyen van 180 ország közül, 12 százalékos gyógyulási aránnyal és újra a népi bölcsességhez folyamodva (az egyetlenhez, ami a fertőző agresszort megsemmisítő konkrét tudományos előrelépések híján még megmaradt nekünk), leszögezhetjük, hogy csalánba nem üt a mennykő. Egyelőre.

A saját házainkba való bezárkózást előíró katonai rendeletek, annak végrehajtása – legalábbis az első szakaszban – működni fog, a fertőződési ráta pedig stabilizálódik. De elkezdődik a versenyfutás az idővel. Minél jobban elhúzódik a vírusológia, annál kevésbé bizonyul majd hatékonynak a visszavonulásos módszer (az embereké a társadalmi életből). A többség rövidesen pénzforrások nélkül fog maradni. Nagyon kevesen képesek ezt számítógépen keresztül, távolból biztosítani maguknak. Az emberek rákényszerülnek otthonuk elhagyására, hogy rendezzék minimális szükségleteiket. Ördögi kör fog kialakulni, sokkal ördögibb, mint maga a vírus, mert új forrásokból táplálkozik majd a fertőzöttségi kvóta.

Ennek a pillanatnak a fertőződés eléggé drasztikus csökkentéséig történő elodázásához kormányra van szükség.

De nem akármilyen kormányra. A kormány általában politikusokból áll. Márpedig most azon ritka történelmi pillanatok egyikét éljük át, amikor államférfiakra van szükség.

Mi a különbség? A politikusok elsősorban politikai karrierjük jövőjére gondolnak, szükség esetén attól sem riadnak vissza, hogy azt akár a nemzeti érdekkel is szembeállítsák, míg az államférfiak képesek magukat is feláldozni a hosszú távú nemzeti érdekért. A történelem tele van példákkal – a parasztpártiaktól is, a liberálisoktól is, és az igazi szociáldemokratáktól (a Titel Petrescu-féléktől) is, de vannak még kézenfekvőbb, időben hozzánk közelebbi példák és ellenpéldák is. Ion Iliescu, például, aki 1991-ben kétoldalú megállapodást írt alá az Orosz Föderációval, melynek értelmében Romániának már nem lett volna szabad semmilyen politikai-katonai szövetséghez csatlakoznia, olyan politikusként viselkedett, akinek bizonyos affinitásoknak kellett megfelelnie és talán bizonyos korábbi kötelezettségeket kellett teljesítenie, azt kockáztatva, hogy ezzel hibás, a sohasem az Urál felé irányuló nemzeti érdekével ellentétes pályára állítsa az országot. Ez nem akadályozta meg a népet abban, hogy még kétszer megválassza őt.

Ezzel szemben Emil Constantinescu a szerbiai konfliktus idején engedélyezte légterünk használatát az amerikai repülőgépek számára, ami jelentős, ha nem éppenséggel sordöntő lépés volt Románia NATO-csatlakozását illetően. A lépés teljesen népszerűtlen volt, tekintettel a szerbekkel kapcsolatos (többek között ortodox alapokon is nyugvó) pozitív mítoszra, ami – más okok mellett – a politikai véget jelentette a volt elnök számára. De Emil Constantinescu egy nagy plusszal marad fenn a történelemben, mert képes volt felemelkedni: politikusból államférfivá vált.

Románia túlélése, vagyis a járványügyi sivatag minimális veszteségekkel történő átszelése és aztán az ország gazdasági talpra állása sürgető nemzeti érdekkel kapcsolatos ügyek. Ezek biztosításához hozzáértő és bátor lépésekre van szükség – és a hatalmon lévők, paradox módon, nem a megvalósításukért, hanem a meg nem valósításukért fizetnek majd meg politikailag. Pontosabban, elvesztik majd a választásokat, amikor azokra sor kerül.

Bármilyen késlekedés a döntéshozatalban az alkalmatlanság bizonyítéka.

Ha a kormányon lévők már a legelején lezárták volna ideiglenesen, tehát még egyszer, ideiglenesen a határokat mindenki előtt, a románokat is beleértve, talán nem robbant volna ki a közösségi terjedés, a suceavaihoz hasonló helyzetek nem alakultak volna ki és a koronavírus elleni harc másképp zajlott volna. Ez a lépés jelentős vitákat váltott volna ki, minden bizonnyal heves bírálatok érkeztek volna az eltávozottak és a járvány által visszaűzöttek részéről, talán még a hazai hozzátartozóiktól is, akik vak szeretetükben nem gondolnak bele, hogy milyen veszélynek teszik ki magukat.

Közismert, hogy ezek mindegyike, az előbbiek telefonhívásai által is befolyásoltan, döntő mértékben a jelenlegi vezetőkre szavazott, így aztán ha csalódniuk kellett volna, amilyen érzelmeken alapuló volt a szavazás a legutóbbi választások alkalmával, annyira ellenérzelmeken alapuló lett volna a következőkön. De az ország megúszta volna azt a Golgotát, amelyre most éppen felkapaszkodik. Ám ahhoz, hogy időben meghozzák azokat a döntéseket, nem politikusnak, hanem államférfinak kellett volna lenniük.

A közlekedési korlátozások, akármennyire szigorúak lennének is, most már nem elegendőek. Általában véve meghoztak egy rakás korlátozó lépést, de egyetlen aprócska újjáépítési lépést sem. A kormánynak gyors gazdasági cselekedetekkel kell előállnia. Nem ma, nem holnap. Tegnap. Az EU-n belül a stabilitási paktumnak annyi, már nem tart fogva bennünket a költségvetési hiány korlátja. Itt az ideje összeállítani egy nemzeti tervet az ország újraindításához. Szinte bármennyi hitelt fel lehet venni, azzal a feltétellel, hogy a pénz ne fogyasztásra menjen el, hanem megfontolt befektetésekre. És azzal a feltétellel, hogy a pénzek közvetlenül a cégekhez és a kis- és közepes vállalkozásokhoz jussanak, ne a pénzügyminisztériumhoz.

A nagypolitika annak képességét jelenti, hogy sikeres lehetőséggé változtassunk egy válságállapotot.

Ki valósítja ezt meg?

Semmilyen vitát nem láttam a közüzemi számlák kifizetésének kérdéséről. Nem láttam egyetlen ülést sem a miniszterelnök, a Román Nemzeti Bank kormányzója és a kereskedelmi bankok igazgatóinak részvételével, azzal a bevallott céllal, hogy megoldásokat találjanak a lakossági hitelrészletek csökkentéséről, elhalasztásáról, felfüggesztéséről (időközben lépett egyet a kormány ez ügyben, de mint kiderült, inkább tangólépésről volt szó – a szerk.). Miből fizessenek az emberek, ha otthon kell maradniuk, ha elvesztik a munkájukat, ha ez, ha az…? Magyarországon a névrokon Orbán már régóta lehúzta a rolót a bankok előtt. A jövő évig vége a játéknak! Ott miért lehet és itt miért nem?

Mindent egybevéve letaglóz az érzés, hogy a kormányon lévőket túlhaladták az események és nem akarnak (nem tudnak) arccal a lakosság felé fordulni, még most, a huszonnegyedik órában sem, mintha láthatatlan, a hatalomra kerülés előtt vállalt külső kötelezettségek tartanák fogva őket. Ha pedig a lakosság – bármilyen más túlélési alternatíva hiányában –, kimerítve a néma düh inkubációs forrását közvetlenül kivonul majd az utcákra, akkor már sem Rareş Bogdan, sem a koronavírus nem tudja majd őket megmenteni.