A szükséges felelősség

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Már 2019. november 4-én nyilvánvaló volt, amikor Románia Parlamentje bizalmat szavazott a Ludovic Orban úr által vezetett első egyszínű liberális kormánynak, hogy az új kormánycsapat távolról sem tökéletes.

Akkor szinte senki sem hitte, hogy a kormány – ahogy mondani szokták – elsőre átmegy. Valószínűleg ez magyarázza, hogy egyes új miniszterek, akiket a párt nehézfiúi közül kellett volna kiválasztani, egyik napról a másikra eltűntek. Kvázi ismeretlen személyek vették át a helyüket. Ráadásul úgy vélték, a liberálisok csak egy átmeneti kormányt adnak majd az országnak, melynek az lett volna a feladata, hogy 2020 novemberéig-decemberéig, azaz a következő parlamenti választásig elvezetgeti az ország ügyeit – rendkívül fontos volt a 2019-es költségvetés lezárása és a 2020-ra vonatkozó költségvetési tervezet elfogadtatása. Azokban a napokban Orban úr kitűnő tárgyalónak bizonyult és az összes fenntartásos vagy kimondottan negatív jóslat dacára, csodába illően, elérte a kormány elfogadtatását. Ami ezután történt, kevésbé volt dicséretes.

Előrehozott választást kívántak kikényszeríteni, azzal áltatva magukat, hogy azok tényleg lehetségesek, továbbá hittek egyes hamis politikai barátok álságos, hazug ígéreteinek, így aztán Orban úr és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) egész vezetése, Klaus Iohannis elnök áldásával és biztatására, kikényszerítették saját építményük lerombolását. A kormány – kalandor módon – felelősséget vállalt egy kétfordulós helyhatósági választásról szóló törvényért, ami semmiképpen sem lehetett a Szociáldemokrata Párt (PSD) ínyére. Utóbbi kihasználta a Parlamentben még meglévő többségét és – dicsőségesen – megbuktatta a kormányt.

Ezután egyfajta bújócska, egy Ki vezeti az országot? Játék, a virágzó politikai szlogenek versenye következett, Klaus Iohannis úrral, Ludovic Orban úrral és Marcel Ciolacu úrral a főszerepekben. A pandémia ennek a játéknak vetett véget. Így került hatalomra a 2. Orban-kormány.

A liberálisok akkor elkövettek egy halálos hibát.

Mivel csökönyösen ragaszkodtak ahhoz az állításukhoz, hogy az első kormányzati csapat hibátlan volt, a legkisebb módosítást sem hajtották végre a kormány összetételén. Nem áldozták fel akkor Victor Costache urat, holott egyértelmű volt, hogy az illetőre mindenki másnál jobban vadászik a sajtó és az ellenzéki pártok, megtartották tisztségében Monica Anisie asszonyt az oktatástól, aki ma nagyon üresnek, habozónak, radikális döntések meghozatalára alkalmatlannak bizonyul, csökönyösen kitartva minden ügyről döntő katedrai kollégái mellett, megújították Ioan Marcel Vela úr mandátumát a Belügyminisztérium élén. Annak ellenére, hogy hiányos a felkészültsége.

Hogyan is lehetett volna másmilyen Marcel Vela úr, hiszen alapképzettségét tekintve almérnök, jogi végzettségét pedig a lugosi úgynevezett Drăgan Európai Egyetemen szerezte? Marcel Vela úr első miniszteri mandátumát azzal kezdte, hogy papi gyülekezethez folyamodott, akiknek az lett volna a dolguk, hogy kiűzzék Vela úr irodájából a gonosz szellemeket, mely iroda hajdanán éppen Nicolae Ceauşescué volt.

Talán nem volt jó a gyülekezet, talán rossz minőségű volt szentelt víz, tény, hogy Nicolae Ceauşescu szellemét nem sikerült elűzni. Valószínűleg ez magyarázza a nacionalista pedálra taposást, nevezetesen azt a teljesen agyament ötletet, hogy hétvégenként az állami himnuszt játsszák a rendőrségi gépkocsikból.

Ráadásul Vela úr gyenge kommunikátor. Minden áron kommentárokat akar fűzni a katonai rendeletekhez, azt hiszi, hogy ezekkel elmagyarázza azokat, hogy ezáltal az ostoba tömeggel is megérteti őket, csakhogy mivel nem hivatása a szavak használata, inkább a zavart növeli. Ioan Marcel Vela úr azt is elengedhetetlennek tartja, hogy pátoszosan, moralizáló módon fejezze be a mondandóját és minden egyes nyilvános megjelenése végén elszaval (rosszul) egy nyilvánvalóan mások által írt, elavultan patetikus szöveget.

Mindezek tények. Szabad szemmel láthatók. Csakhogy innen hosszú az út annak kijelentéséig, ahogy azt egyes ellenzéki pártok vezetői és az általuk takarmányozott újságírók teszik, hogy Románia állítólag a iohannista diktatúra áldozata lett, hogy a románokat a lakásukon tartják őrizetben, hogy többé senki sem mondhat egyetlen kritikus szót sem, hogy állítólag Romániában újra bevezették a cenzúrát.

Ami engem illett,

nem látok semmi durvát a Vela úr által aláírt katonai rendeletekben.

Egyáltalán nincsenek ínyemre, nem ugrálok örömömben, ha arra gondolok, hogy a szabad mozgáshoz fűződő jogom bizonyos mértékig korlátozott. Egyáltalán nem vagyok boldog attól sem, hogy nem tudom milyen hosszú időre felfüggesztették az egyetemi kurzusokat. Azzal vigasztalom magam, hogy az iskola bezárása előtt sikerült leadnom Blaise Pascalt és újra eszembe jutott, még azelőtt, hogy a mára már híressé vált Pascal Bruckner-cikk újra behozta volna a közbeszédbe, a nagy filozófus mondása, mely szerint az ember legnagyobb szerencsétlensége az, hogy képtelen nyugton lenni a saját szobájában. Ennek ellenére elismerem, hogy nem élek, mint hal a vízben, annál is inkább, hogy a halak csillagjegyben születtem. De megértem, hogy szükségállapot van, be kell tartanom bizonyos szabályokat. Éppen ezért tartom felelőtlennek azokat a vezércikkeket, melyek nyíltan, vagy burkoltan lázadásra bujtogatnak, szólítanak fel, vagy kimondottan uszítanak. Ahogy arról a napokban már írtam, azt hiszem, hogy egyes politikusokat – nevezett Popescu-Tăriceanu Călin és Ponta Viorel Victor a listavezetők – politikailag el kellene szigetelni. Egyszerűen azért, mert felelőtlen módon szítják a kedélyeket.

Ezekben a napokban visszafogottságra, megértésre, jóérzésre és jóindulatra van szükség. De kitől kérjük ezt? Tăriceanutól, aki pont most mindent elkövet, hogy újra megszabaduljon az igazságszolgáltatástól, Pontától, akinek a lelkiismeretén szárad a #colectiv-es katasztrófa (még szerencse, hogy az illetőnek nem nagyon van lelkiismerete), Băsescutól és Turcescutól, vagy az örökösen zaklatott kommunistoid Cristoiutól, Nistorescutól, Chirieactól?