A nacionalista történetírás által cenzúrázott szász, magyar, Habsburg hozzájárulások az erdélyi románok oktatásához

Jelen szöveg a Neuer Weg oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Horatiu C. N. Damian 2019. október 26-i FB-bejegyzése alapján.

Amikor az erdélyi románok középkori és aztán modern korszakbeli, Habsburgok és Ausztria-Magyarország alatti életéről beszélnek, általában egy olyan állapotot szoktak szem előtt tartani, ami az alábbi ábrához hasonlít. Semmi sem állhatna messzebb a valóságtól, mely sokkal bonyolultabb annál, hogy rásimulhatna a Ceauşescu tankönyveiben szereplő propagandisztikus klisékre. Közismert, hogy egy elnyomó csoport nem igyekszik emelni az elnyomottak színvonalát. Ellenkezőleg,

az elnyomó számára az elnyomott csoport írástudatlan, képzetlen, valamint anyagi és szellemi sivársága az ideális állapot –

másképp lehet visszaélni egy írástudatlannal, aki nem tud ellenőrizni egy számítást, másképp lehet megfélemlíteni egy kopogó szellemektől és átkoktól megijedő lelki szegényt és így tovább és így tovább. Ott van az AEÁ déli államainak esete, ahol az afrikai rabszolgákat folyamatosan igyekeztek elszigetelni az oktatástól. De ugyanezt tették a nácik is a megszállt Kelet-európai területeken, illetve ugyanez történt az afrikaiakkal az apartheid idején stb.

Miközben, íme, Erdélyben nemhogy nem próbálták ilyen állapotban tartani a román tömegeket, de az üldözött kálvinisták, lutheránusok és unitáriusok (magyarok és szászok, ki mások?) már az erdélyi protestantizmus létezésének első évszázadától kezdve

megpróbálták kivezetni a románokat (akiknek az elnyomását képtelenek voltak abbahagyni) siralmas állapotukból.

Tették ezt a saját – nem igaz? – elnyomói érdekeik ellen, hiszen sokkal jobban jártak volna, ha hagyják a románok tömegeit a saját nyomorúságukban és az Úr kegyelmére: szerencsétlen csapatokként, tanult vezetők nélkül, amelyek képtelenek arra, hogy kiverekedjék magukat a fejletlenség spiráljából, ahol dicsőségesen dagonyáztak. Az erdélyi románok első Uniációja Erdély Kálvinista Egyházával történt meg – arról a kálvinistásodott Ortodox Egyházról van szó, melyet aztán Iorga és utódai folyamatosan bíráltak.

Márpedig az erdélyi Ortodox Egyház (valójában az egész román ortodoxia, a munténiait és a moldvait is beleértve) ennek

az Uniációnak köszönheti az első román nyelvű vallási műemlékeket,

a XIV-XV. századi (valószínűleg máramarosi) csodálatos rotacizmusok után (melyeket – valószínűleg – szintén a husziták proto-protestáns mozgalma ihletett), sőt, még a „román” kifejezés bevezetését is: Coresi diakónus „ortodox-református” vallási könyvei vagy a két román (!) református (lutheránus) lelkipásztor, plusz ugyanezen erdélyi kálvinistásodott ortodox egyházhoz tartozó diakónus és esperes által kiadott Szászvárosi Ószövetség.

Ultramontán kipárolgású történetírásunk

az Ortodox Egyház kálvinistásítását a magyar-székely-szász elnyomás legfőbb bizonyítékának tartja.

De miként lehet jellemezni az 1640-es, Rákóczi György erdélyi fejedelem alatti kálvinista szuperintendáns tettét, aki ilyenfajta aljasságokat követelt meg a román kálvinista-ortodox papoktól: „Tiltsák meg az alájuk tartozó ortodox-kálvinista papoknak az idegen nyelveken való misézést és utasítsák őket arra, hogy minden vallási szolgálatot a parasztok saját nyelvén, vagyis oláhul tartsanak.” (Határtalan kegyetlenség, finnugor szadizmus, az érthetetlen bolgár liturgiánkat akarjuk!). Minden vallási könyvet nyomtassanak ki román nyelven (súlyos, nagyon súlyos, végtelen nemesi alattomosság!). A külön e célra épített iskolákban tanítsák a gyermekeknek – fiúknak és lányoknak! – a katekizmust (határtalannak tűnik az ősi románizmus ellen összefogó ellenséges hálózat összefonódása!) és így tovább.

Ezt követte az egyesülés a Római Egyházzal,

melyet a fentebb említett történetírási áramlat (és erdélyi csatolmányai) számos híve a hitetlenség és pogányság gyehennájába való zuhanásnak tekintett. A szidalmazók általában azok közé tartoznak, akik taumaturgikus jellegű mágikus-rituális erényekkel ruházzák fel a (saját értelmezésük szerinti) ortodoxiát, elhanyagolva annak megmagyarázását, hogy egy latin népre (és ezt senki sem tagadja) mégis miért illenének jobban a bolgár vallási gúnyák és nem a pápista latin, továbbá miért lett volna káros a románok latin, vagyis nyugati kulturális térhez tartozása (ami, sajnos, nem történt meg és ennek a levét isszuk ma is).

A Római Egyházzal való egyesülés jelentette a románok számára a valódi reformot:

a haladás és civilizáció felé nyitott ajtót, a nép tudatlan tömegek szintjéről egy tudatos nemzet szintjére emelését, És még egyszer, látnunk kell, hogy az osztrák elnyomók a saját érdekeik ellen dolgoztak, megnyitva az oktatás és az öntudat felé vezető ajtót egy olyan népnek, mely egyáltalán nem bizonyult kényelmesnek a bécsi establishment számára.

Persze, hogy a hivatalos történelemben (emlékezzenek vissza a tankönyvekre) gyakran elhallgatják, hogy Inochentie Micu-Klein vagy Ignatie Darabant uniátus klerikusok voltak, hogy a Supplexek mozgalma kizárólag uniátus, hogy az alsócsórai Sofronie-féle úgynevezett ortodoxiavédelmező mozgalmak szigorúan csak az Uniáció előtti régi obskurantista és primitív állapotokat visszaállítani akaró kirohanások voltak és így tovább. Mondunk még egy példát arra, hogy

miféle károkat okozhatnak a részben kimondott igazságok (vagyis hazugságok) egy jelenség helyes értelmezésére nézve:

azt hangoztatják nekünk, hogy Gheorghe Şincai (a görögkatolikusságát természetesen elhallgatják) nem kevesebb, mint 402 román iskolát szervezett meg a Habsburg Erdélyben. Elfelejtik megemlíteni, hogy azt nem a saját feje után tette, hanem azért, mert Mária Terézia császárnő 1777-ben kibocsátotta a Ratio Educationist – igazi tanügyi törvényt, mely a Birodalom legtávolabbi és legelszigeteltebb zugaiban is kötelezővé tette az oktatást (érdekes részlet, hogy az újságok olvasása is a tantárgyak közé tartozott és órákat szenteltek erre hetente!). Tehát Şincai nem úgy járt el, mintha egy gazdátlan faluban élne, hanem a (románokat elnyomó) osztrák birodalmi hatóságok keretében és támogatásával fejtette ki a tevékenységét és tiszteletre méltó számú iskolát szervezett meg (akár 402-t, akár csak 300-at, vagy még kevesebbet – mindenképpen dicséretes tevékenység volt).

Összehasonlításképpen,

a csodálatos Kárpátokon túli román országokban nem létezett ilyen erőfeszítés,

és nemlétező maradt egészen jó sokáig, 1848 utánig (arról nem is beszélve, hogy azokon a területeken újságok sem voltak). A Habsburg, sőt, osztrák-magyar elnyomóval történt ezen kölcsönhatásból, a vele való kimondottan nyilvánvaló együttműködésből jött létre Andrei Şaguna metropolita Erdélyi és Magyarországi Görögkeleti (Ortodox) Egyház nevű ékszere (1868–1918). Egy XXI. században is modern egyház, egy román nemzeti érdekeket valóban hirdető egyház, egy olyan egyház, amelyre a Román Ortodox Egyház (BOR) csakis irigykedve és értetlenkedve tekinthet. És most, az ősi elnyomásra visszatérve: az egyik oldalon ott vannak a már a XVI. század óta a protestáns etika szerint cselekvő és élő magyarok és szászok; a másik oldalon pedig ott vannak az ugyanazon az úton csak két évszázaddal később elinduló románok, akiknek a változások előtt akár 200 munkaszüneti napjuk is lehetett egy év 365/366 napjából (dokumentumok vannak erre). Vajon tényleg olyan nehéz felfogni, hogy miből fakad az e közösségek közötti különbség? Vajon az etnikai diszkrimináció és elnyomás rovására kell írni, miközben teljesen más a fő tényező?