Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A 80-as években megszokásunkká vált azt hinni, hogy a nyugatellenes diskurzus a politika szélsőbaloldalának monopóliuma. Ám ez egy téves klisé. Olténiai származású családomban voltak legionáriusszimpatizánsok – és nektek is voltak ilyenek a családotokban, akik ezeket a sorokat olvassátok. A kommunizmus nálunk egy idegen magvakból szárba szökkent délibáb volt. De a legionarizmust nem Mussolini vagy Hitler kényszerítette ránk. Az egy/több román nemzedékben élő, őshonos délibábos nacionalizmus, antiszemitizmus, ultraortodoxizmus, erőszak- és halálkultusz, plusz egy sor identitárius komplexus és más hasonlók desztillálásával előállított termék volt.

Nem a neokommunizmus jelenti a jövendőbeli fenyegetést, hanem a neolegionarizmus

1990 után két jelenség figyelhető meg a közbeszédünkben: i) a legionarizmus tisztára mosása és ii) a bal–jobb doktrínai zűrzavar. Vegyük őket sorra.

i) Azt kértük a volt kommunistáktól, gyónjanak meg, olyan „kommunizmuspert” akartunk, mint amilyen nürnbergi volt, sőt, egyesek (mint például én, Temes megyei liberális szenátorként) azt képzeltük, hogy egy lusztrációs törvény megszabadít majd bennünket a volt kommunistáktól. Miközben mi, az „Iliescu-ellenesek” azt kiabáltuk 90-ben az Egyetem (Universităţii) téren, hogy „Le a neokommunizmussal!” és más hasonlókat,

a „neokommunisták” csendben gúnyát váltottak,

lelkiismeret-furdalás nélkül építgették a saját kapitalizmusukat és ők adták később a dollármilliomosok első nemzedékét is.

Ezzel párhuzamosan a legionarizmus józan megítélése 1990 után ködbe veszett, néhány történész könyveitől eltekintve – de ezeket a szövegeket és véleményeket, idővel, mennyiségileg lekörözték a legionárius emlékiratok és egy egész legionáriuspárti dicsérő-nosztalgikus irodalom, mely ma egy olyan telért táplál, amely a legváratlanabb helyekről szokott előtörni. Úgy tűnik, a kommunista utópia kudarca nálunk a legionárius utópia egyfajta tisztára mosását produkálta.

Igaz, hogy egyes legionáriusok 1945 után szembeszálltak a kommunizmussal, de az továbbra is

vitatható, hogy ez demokratákat csinált belőlük!

Európában 1933 után sok kommunista szállt szembe Hitlerrel, de vajon ez jótékony hatású ideológiává változtatja a kommunizmust? Nem hiszem. Ami a legionáriusok kommunista börtönökben elviselt szenvedését illeti, a dolgok szintén árnyaltak: nem a kommunisták kezdték el a legionáriusok letartóztatását, hanem II. Károly és Ion Antonescu, mert az államrend megzavarását látták bennük. Akárhogy is számolnánk, egyértelmű, hogy nem minden legionárius volt mártír (sőt, egyesek elsőként léptek be a PCR-be…) (PCR = Román Kommunista Párt – a szerk.), mint ahogy a börtönök nem mindegyik mártírja volt legionárius – és tévedés kockázata nélkül elfogadhatjuk, hogy a kommunista politikai börtönöket megjárt románok nagy számát tekintve a legionáriusok kisebbségben voltak.

Tehát nem tudom, hány ex-kommunista gyónás volt 1990 után; de, figyelem, mea culpázó volt legionáriusaink sem voltak!

Ez a legionáriuspárti telér, amelynek nálunk hagyománya van,

a jövendőbeli Nyugat-ellenes diskurzust generálhatja a következő évtizedben.

És itt vezetem elő a fentebb említett második jelenséget:

ii) A mai Romániában (akárcsak Európában is, úgy tűnik) cseppfolyós a bal és jobb közötti határvonal. Még mindig baloldali a szocializmus? Még mindig jobboldali a liberalizmus? Ezek a pártok a XIX. század termékei – pontosan mi szavatolhatná túlélésüket a XXI. században? Ma vannak még polgári pártok? Van még proletariátusunk? Ma egy bukaresti szakszervezet legfeljebb néhány száz vagy ezer embert tud utcára vinni; ezzel szemben néhány üzenet a közösségi hálózatokon több százezer lelket vitt ki, egyik napról a másikra. Ez a tényhelyzet módosítani fogja a holnapi politikát – jó és rossz irányban.

Románia sajátossága az, hogy nálunk már korán elkezdődött a „bal”/„jobb” zűrzavar:

Ceauşescu ideológiájában egyértelműen megtalálhatunk egy csomó olyan elemet, melyek inkább legionáriusok, mint szocialisták; itt és most nem fogok belemenni a részletekbe, mert másról van szó. Aki pedig az 1990 után román politikát elemzi, számtalan meglepetésre bukkanhat. A „jobboldali” pártok gyakran befogadás-pártiak, kisebbségpártiak voltak (a magyarok politikai integrációjától a melegmozgalommal szembeni toleranciáig és más hasonlók), míg a „baloldali” pártok a nacionalista diskurzushoz vagy a konzervatív tradicionalizmushoz kapcsolódtak („Büszke románok” a 2014-es európai parlamenti választáson, a 2018-as „népszavazás a családért” és így tovább).

A nyugatellenes diskurzus témái

A „baloldal” és „jobboldal” közötti ezen zavaros határvonal mellett legalább két következmény várható: a) ahogyan lazulnak a mainstream doktrínák (liberalizmus vs szocializmus), úgy fejlődnek majd ki szélsőséges változataik; és b) a következő évtizedben sok román vándorol majd a rétegpolitika felé: a gyakorló ökologizmus, sőt, akár az ökoanarchizmus, egy technológiapárti vagy egy technológiaellenes rétegmozgalom, a militáns ultraliberalizmus, egy ökológiai-antikapitalista-anarchikus baloldal és más hasonlók felé. Ebben a környezetben kevés esélyt adok a neokommunizmusnak (hagyomány és külföldi szponzorok hiányában); egy neolegionárius áramlat esélyei nekem valóságosaknak tűnnek – mert hagyományunk is van rá és olyan szuverenista/Európa-ellenes (az EU-ban) pártok, vagy akár (az EU-t ellenfélnek tekintő) országok is vannak, melyeknek van okuk arra, hogy nálunk (is) bátorítsák az EU-ellenes szélsőjobboldal megjelenését.

Ezért azt javasolom, kövessék figyelemmel azokat a témákat, melyek ma még rendszerezetlenek, de a következő napokban politikai platformmá válhatnak:

a dákizmus és hálózata –

ld. „a dáciai római megszállás” gondolatát (a kifejezés egyáltalán nem ártatlan, „Dácia római meghódítását” hivatott felváltani) vagy a Románia név vitatásának gondolatát, ami helyett Dáciát javasolják alternatívaként (ne nevessenek: a XVIII. század vége felé II. Katalin orosz cárnő az úgynevezett „görög projektet” szorgalmazta, melynek révén Oroszország visszahódította volna Konstantinápolyt, de menetközben Besszarábiát, Moldvát és Munténiát egy Dácia nevű királyságban egyesítették volna – melyet, természetesen, orosz uralkodó vezetett volna).

Egy jövendőbeli téma lehet (és ezt már most is sugalmazzák) az is, hogy a Nyugat „képtelen” szembeszállni az állítólagos bevándorláspárti vagy LMBT-párti tervekkel.

Romániában az „LMBT-dominancia” témája még csak alig rügyezik

(egyelőre egy Caracal-eset sokkal szaftosabb – és elnökjelöltet is adott!), a bevándorlás témája pedig nem nagyon jött be – mert innen inkább elmennek az emberek, nem ide jönnek. De, mivel úgy gondolom, hogy Európa csak a bevezetőjét élte át ennek a jövendőbeli bevándorlási történetnek, ez elkerülhetetlenül egy esetleges neolegionárius szélsőség témájává is válik majd.

Egyes médiákban már banálisnak számít a klisé, hogy Románia állítólag az EU és/vagy a Nyugat „gyarmata” és külföldi (!) támogatással ezt könnyen át lehet majd politizálni. Bármiféle jóérzésű statisztika szerint nyilvánvaló, hogy Románia inkább nyert az euro-atlanti integráción; ennek ellenére az emberek nem statisztikákkal élnek és egyértelmű, hogy bármilyen normális társadalomban vannak bizonyos arányban elégedetlenek. Ha el kellene képzelnem ezeknek az elégedetleneknek a politikai becsatornázását, azt mondanám,

sokkal valószínűbb, hogy a szélsőjobb felől fog érkezni, nem a szélsőbaltól,

mert (a történelem ezt mutatja), nálunk a szélsőbal valójában elég gyakran a szélsőjobb hangján beszél (ld. Ceauşescu esetét).

2014-ben egy (etnikai és vallási szempontból) kisebbségi lett Románia elnöke; azt hiszem, ez jót tett az ország imázsának és történelmének. Nos, meglepő vagy sem, a vele szembeni etnikai célzatú támadások („német – elgázosítás” és hasonlók 2018 nyarán) az állítólagos „baloldal” vezetői felől érkeztek – ami arra enged következtetni, hogy még mindig csak vágy egy valódi honi baloldal (újjá)építése. Romániának 1946 után már soha nem volt európai típusú szocialista baloldala – az állam egészsége szempontjából itt lenne az ideje egy ilyennek (bár, igen, Európában maga a baloldal gondolata is kérdéses…).

Nos, mindezek – a virulens dácizmus, a „Nyugat impotenciája/tisztátalansága”, a „gyarmat” Románia, „Antonescu mártíromsága”, „a Soros-ügynökök összeesküvése”, „a neomarxisták összeesküvése”, a ROexit lehetősége és hasonlók – valójában nyugatellenes és EU-ellenes témák. Neolegionáriusaink az AEÁ és az Európai Unió jövőbeni kapcsolatától függően elsősorban az EU-t fogják támadni, de végső agendájuk, nyugatellenes lévén, implicit módon Amerika-ellenes is lesz. Egyes neolegionáriusok számára a bármilyen szomszédos keresztény autokráciával kialakított cinkosság fontosabb lesz bármiféle euro-atlanti elkötelezettségnél – és azt hiszik majd, hogy Európa tisztaságát védelmezik ezáltal.

Lakmuszpapír: a Román Ortodox Egyház

A történelmi előzmények alapján úgy gondolom, hogy a Román Ortodox Egyház (BOR) és az előrelátható jövőben ezt uraló eszmék igazi lakmuszpapírként működnek majd a román társadalom számára.

A BOR a következő évtizedekben három hagyománnyal bíró irányzat folyamatosan megújuló összecsapásának lesz a színtere: 1) az egyik páneurópai és nyugatbarát irányultságú lesz, ami 1919 után (a geopolitikából következő szünetekkel…) hivatalos szinten uralta a BOR-t; 2) a második a legionáriuspárti ortodoxizmus lesz, az a hagyomány, amelyik a 30-as években arra késztette környezetünk briliáns fiataljait, hogy higgyenek Codreanu Kapitányban, arkangyalokból álló hadseregében és totalitárius utópiájukban; 3) a harmadik pedig az oroszbarát irányvonal, mely egészen a XIX. század végéig világosan jelen volt az egyházban és azután is megmaradt (figyelem: oroszbarát, nem kommunistabarát!). A jelenlegi pátriárka az én olvasatomban az első irányvonalhoz tartozik. Románia Pátriárkiája az előrelátható jövőben az oroszbarát nyomások Szküllája és a legionárius maradványok Kharübdisze között fog navigálni – és mindeközben a nyugat-európai partvonal lesz a horizont, ami felé a BOR az utóbbi évszázadban törekedett. Ezen az útvonalon (vagy ezek közül az egyiken) az ortodoxok és a román görögkatolikusok közötti kapcsolat lesz a lázgörbe.

Csak egy találgatás

Mindaz, amit fentebb írtam, csak egy találgatás a lehetséges, semmiképpen sem biztos jövőről. Ezeket a sorokat a saját nevemben írtam – ezek semmilyen módon nem kötelezik el azokat az intézményeket, melyekhez társíthatnak engem. Ahogy az a jóslatok esetében általában történni szokott – ezt mondja a mitologikus Kasszandra esete is –, néha azt szeretnénk, ha nem teljesülne. Ez itt most rám is érvényes.