A repeta nélküli álom

Mint minden mítoszba lökött történelmi esemény, a Nagy Egyesülés is veszélyes téma. A most ünnepelt száz év a pántlika mindkét végén problémás. A kiindulási és a végpontban is.

Ennek megfelelően az az állapot, melyben a centenárium ér bennünket, azt mutatja, hogy meglehet, a bicentenáriumról a más országokban élő románok fognak megemlékezni, felidézve egy kimúlt vagy eltékozolt államot. De a ránk váró dolgokat már a legeslegelején elültettük egy hazafi szabotőr gondoskodásával. Száz éven keresztül szinte minden alkalmat kihasználtunk, hogy hátránnyá alakítsuk az esélyt. Ugyanazt a tervezési hibát ismételtük meg, három változatban, három rezsim alatt.

1918-ban, az első teljes nemzeti összejövetelünkön problémásak voltunk: egy nemzet három kultúrában.

És a helyzet még bonyolultabb volt: egy állam két civilizációban. Az erdélyi nyugat és a szláv-keleti konglomerátum ugyanazt a nyelvet beszélték, de egy történelmi repedés fölött diskuráltak. Tehát már akkor sürgős feladat volt az integráció. Ez aztán olyan intelligenciát és politikai nagylelkűséget feltételezett, mely elég széles körű ahhoz, hogy lehetővé tegye a különbségek felszámolását. Az összekapcsolás volt a nyertes lépés. Egy fejlett és stratégiai románizmusfürdő, mely elősegítheti a közös fejlődést. Nem így cselekedtünk.

Az általános közjót szolgáló egységes Románia gondolatát már rögtön 1920 után elrontották. A brătianui nacionalizmus lett az egyetlen vezérfonal, amely átvette az együttműködésre és produktív politikákra vonatkozó illúziók helyét. Iuliu Maniu és az erdélyi helyi idealisták gyorsan megtudták, hogy az egyesülés központosításra állt át. Maniu 1923-ban megtagadta az új alkotmány megszavazást, amelyben – helyesen – a Brătianuék és Bukarest rendelkezésére bocsátott irányítási eszközt látott. Igaz, Románia tett egy dicsőséges lépést előre, de így maradt, ebben az általunk ma is fetisizált állóképben. Felállítottunk egy szobrot és száz éve ígérjük, hogy erekkel is ellátjuk. A központosító és rituális nacionalizmusra szűkített egyesülés elvesztette termékenységét.

A kiteljesedését megéneklő és óhajtó nemzethez képes meglepő folyamat második szakasza Ceauşescu dogmatikus jogara alatt jött el.

Románia nagy planírozója 1970-ben elindította Erdély annektálását a közös szocialista civilizációhoz. A belső gyarmatosításból született az úgynevezett Iaşov (utalás arra, hogy Brassóba elsősorban moldvaiakat telepítettek – a szerk.), az töltötte meg Erdélyt CUG-okkal (nehézgép-gyár – a szerk.) is, eltüntetve belőle a szászokat. A románok és a magyarok főnökök lettek, a városok pedig megteltek budierődökkel, melyeket – még mindig – újvárosközpontoknak nevezünk. A művelet nem sikerült tökéletesen, de újra érvényesítette a központból kisugárzó nacionalizmus irányító szupremáciáját, újra blokkolta az Egyesülésen keresztüli fejlődés esélyét.

Az unionizmus eltékozlásának harmadik képlete az utóbbi 30 évet jelöli,

és a jövő annektálását ígéri, hogy kiiktassa a játékból. Látványos, bár nem teljesen furcsa módon, 1989 után rátértünk a totális önfeladásra. A nemzeti politika és a Románia, mint állam és társadalom iránti minimális érdeklődés nyom és szégyen nélkül eltűnt. A Vuiton-göncökre (helyesen, Vuitton – a szerk.) ünnepélyesen ráhúzott népviseleteken kívül a posztkommunista rezsim nem tud, nem akar és nem tesz semmi igazán nemzetit. Az egyesülésből kísértet lett, mely alázatosan itt kísért évente egyszer, egy ereklyék és genetika közötti kiállítási tárgy, karbantartási és befektetési igények nélkül. Egyesültek vagyunk és kész! Hangsúlyosan úgy véljük, hogy a szeleteknek kötelességük összesimulni. Elég, ha ugyanazon az asztalon fekszenek.

Ez egy kolosszális kicsinyesség. A változás már zajlanak, és nem tisztelnek bennünket, mert nincs kit és miért.

Bármennyire is természetellenesnek tűnik,

a politikusok nyílt dezertálását a civil világban divatos refrének egészítik ki.

Ez egy régi bűn, de a kétségbeesettségtől szárnyra kapva visszatért. Ennek megfelelően a diaszpórára és általában véve az „határátkelőkre” – újra – a csodatévő import szerepét osztják. 1990 körül sokat hangoztatott vélemény volt az, hogy elég lett volna egy-kétszáz fészénést (FSN – Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) egy-két hónapra Nyugatra küldeni. Mindegyik Ford tulajdonságaival és Hayeket idézgetve térne vissza. Újabban ugyanez a mítosz változtatta romantikus és megváltó mítosszá a diaszpórát. Ezzel, öntudatlanul, egy régi eszképizmust ismétlünk meg, hogy elfedjük a belső valóságra való támaszkodás elutasítását.

Románia sohasem veszített ennyi elvágyódó embert. A demográfia és a migráció nagy lyukat üt rajtunk. Öngyilkos jellegű a mutáció. Nagyapám 1920-ban a fél faluval egyetemben Amerikába ment és jó pénzt keresett a detroiti acélművekben. 10 évvel később szinte mind hazatértek, mert mindenképpen földet akartak venni és tiszteletet akartak kivívni. Sikerült nekik. Egészen az 1949. április 5-éről 6-ára virradó éjszakáig, amikor pártaktivisták csapatai rontottak rájuk a portájukon és cipelték őket a községházára. Kétnapnyi vallatás és verés után aláírtak. Átengedték a földjüket és beléptek a „kollektívbe”. Egyetlen egy tartott ki: Sarion fia Ilie. Nagyszebenbe vitték és újabb verést kapott. A 80-as években magában beszélve és énekelve lehetett őt látni. Ő volt a falu bolondja.

A történet csak most ér véget, és valami elképzelhetetlen dolgot tár fel: a falu eltűnését.

Románia a Londonból, Rómából, Brüsszelből és Madridból igazgatott falusi temetők országa. Micsoda széthullása ez a szent formuláknak! Mioritikus tér? Végzetes grund! Igen, az örökkévalóság falun született, de árva maradt.

Ugyanakkor állandó szerveződési formákká váltak azok a különbségek, melyek eltörlését az egyesülés ígérte. Erdély ügetni kezdett és egy aberráción múlik a jövendőbeli talpra állásunk:

újra egyesülnünk kell Erdéllyel, ahogy az NDK tette az NSZK-val.

A centenárium kívülről nézve még véleményesebb ünnep. Nyugaton 1918-nak nincs Keletje. A fürgén gondolkodó Emmanuel Macron és áltörténelem-társai számára 1918 a nacionalista katasztrófa éve volt. Ebből a leírásból hiányzik a Kelet modern államait létrehozó birodalomellenes hazafiság. Az EU-dinasztia egyetlen illusztris alakja sem fárad észrevenni azt, hogy 1918 a birodalmak ütközése volt, nem nemzeti bűn. Természetesen senki sem akarja elismerni, hogy 1918 nagy mészárszékéből született meg az első ideológiai birodalom. A legnyomorultabb nemzetdaráló: a Szovjet Oroszország. Újrakeresztelt barátunk.

A Kelet stratégiai és politikai szempontból nincs erősen rögzítve Európában. Az utópisztikus nemtörődömségekről tartott legutóbbi Macron–Merkel csevegés két olyan aberrációt produkált, melyek türelmetlenül igyekeznek megmutatni, mennyire nem fontos a Kelet.

Az egyik egy Európai Hadsereg, mely – legfeljebb – csak arra lesz képes, hogy bírságokat osztogasson a lövészárokban való dohányzásért, ugyanakkor szétveri a NATO-t és eltávolítja határainktól az amerikai pajzsot.

A másik egy saját költségvetéssel és pénzügyminiszterrel rendelkező euróövezet. Attól a pillanattól, hogy a Nyugat elkezd majd külön gazdálkodni, a Keletet parlagon hagyják. Többé nem különböző sebességekről, hanem különböző ligákról fogunk beszélni. Hangsúlyosabbá válik majd a Kelet primitív beszállítói szerepe. A keleti arány európai szintű csökkenése a híres és aprócska középosztály kizsigereléséhez vezet majd.

Állandó politikai rezsimmé válnak a segélyező kormányzatok.

A modernizálás és a fejlesztés polgári attitűddel kapcsolatos ügyek maradnak, gazdasági és közigazgatási fedezet nélkül. Ennek a demokratikus demagógia fokozódása lesz a következménye. Egyenesebben mondva, a deklaratív volumen növekedése a politikai képesség hiányában.

Valószínűleg túl sokat és túl gyorsan vesztettünk. A talpra állás csak álomban lehetséges, botrányosan szerencsés történelmi dobókockával. Vagyis egy újabb 1918 kell. Az elsőt elpuskáztuk és nincs értelme repetát kérnünk. Erőlködhetünk, de csak áltatjuk magunkat.

A történelem nem ismétli meg önmagát, hogy kijavítsa a hibáinkat. 1918 egy repeta nélküli álom.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.