hímpor, hímhamu
Szerző: Szántai János
2018. november 8. csütörtök, 16:00
Mottó: Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan. Egy leány tanított erre engem. (Gárdonyi Géza, persze.)

Kinézett az ablakon. Pontban reggel nyolckor. Fél liter tiszta víz, húsz fekvőtámasz és fél óra szobabiciklizés után. A bizonyosság anyja a tapasztalás. Megvan ez a reggel is, nyugtázta elégedetten. Mindenek ellenére, és Istennek hála. Már, ha van. De mit lehet tudni: adjuk meg az ismeretlennek, ami az övé. Közben zuhany, kávé, cigaretta, napi sajtó.

A férfi végigélte az Iliászt. Az Odüsszeiát. A Dekameront, a Hamletet, a Don Quijotét, a Moby Dicket, az Ulyssest, a Zabhegyezőt, az Útont, az Amerikai psychót, az összes klasszikus és modern klasszikust. A saját kis transzszilván törfjén, persze.

Utat vágott a vadkelet nadrágszíj-parcellányi prérijén, legyőzte az előtte buckásodó akadályokat, tiszteletre méltó kakas lett Tündérország egyik szemétdombján.

Vagy, pátosszal élve – mert a pátosz egy bizonyos életkor után (amint egy Cicero-fejű kocsmatöltelék szokta mondogatni, míg élt) már nem galambszar a frakkon, inkább patina a bronzszobor vállán: ő, ki még megvan, őrzőn, pámpám, őrző, vigyázkodik a strázsán.

Nem árva, ugyanis. Egyáltalán. Feleséget, gyerekeket, házat, autót, karriert tett le az asztalra. Többször is. Ennyi obulus egy kisebb falu teljes lakosságának elég lett volna, hogy Khárón gond nélkül felvegye őket a gőzösre. Gyarapította az erdélyi jószágot. Adakozott az egyháznak. Az iskolának. A szabad sajtónak. A természetvédőknek. Volt véleménye, határozottan ki is fejtette, ha úgy hozta a szükség. Politikailag nem volt elkötelezett. Persze tudta, hogy ez is politika. És jó arcot vágott hozzá.

Igaz, nem kellett erőlködnie. Jó arca volt. Az alakja sem volt éppen utolsó.

Kicsit húsos, olyan vérbeli, vérbő magyar hímalak.

Alig vastag nyak, alig csüngő has, alig petyhüdt izmok, alig megereszkedett bőr. Ha végigment az utcán, a nők titokban végigmérték. A kávéházi estéken jól látta, amint összebúgnak az altok a háta mögött. Nem repült rájuk. Nem volt rá szüksége. Ha úgy érezte, érdemes kicsit befolyásolni a sorsot, egyszerűen rámosolygott a kiválasztottra. A legősibb, legemberibb mágikus gesztussal. Aztán vagy működött a delejezés, vagy nem. Többnyire igen. Olyankor figyelmesen hallgatta a nő szavait, egy-egy mozdulatával biztosította partnerét, hogy ott, abban a pillanatban egy kivételével minden nőnemű személy meghalt ezen a glóbuszon. Ha pedig történetesen nem sikerült az akció, hátradőlt és rendelt még egy pohár viszkit. Negyven felett a valóságnak nem észszerű fittyet hányni.

Aztán, ahogy a pontban reggel nyolckor nyugtázott reggelek kazla óhatatlanul tovább nőtt, valami megváltozott. Mint amikor az ember hazamegy, és meglepve tapasztalja, hogy a takarítónő mindent a helyére tett ugyan, de a tárgyak egyensúlya valahogy elbillent. Amíg a láthatatlan szál, amely a még forró motorházzal összekapcsolta, nem szakadt el, miután kiszállt autójából, továbbra is érezte a bőre alá fúródó női tekintetek titkos nyilait. Ám a sarok mögött elpattant a húr, és

a gyönyörű arcok más motorizált hímtestek felé fordultak.

A kávéházi estéken már nem volt elég az a bizonyos mosoly. Gyúrni kellett, hogy egyáltalán létrejöhessen a mágikus tér, ahol a rituálék kibontakozhatnak. És ez egyre több meghívásba, viszkibe, borba, furcsa nevű, színű, illatú, ízű millenniális koktélba került. Persze, továbbra is figyeltek a férfira: az obulusok ott hevertek az asztalon. De a figyelemnek hirtelen ára lett. Eleinte kisebb, idővel egyre nagyobb. És amikor beleunt a fizetős valóságshow mindig másképp ismétlődő epizódjaiba, egy langyos tavaszi estén arra lett figyelmes, hogy eltűnt. A jó arc mögött rejtőzködő önmaga előjött ugyan, ám épp nem azt a végkifejletet eredményezte, amire várt volna. A megmutatkozás paradox módon Griffin úr sorsára juttatta. Ja, majd elfeledtem: a férfi A láthatatlan embert is megélte.

Ott ül a férfi a mindenesti kávéházban. Csörgeti az obulusait. A lokál vendégei időnként szelfit készítenek a hely szellemével.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/28811
Hej, zengték a jeles jelöltek a „magyar nótát” egyre-másra. Kivéve a PSD-vezért. Neki tele volt a szája.
Jól látják, kedves Olvasók. A nagy tudású politikai elemző szerint Magyarország egy kisebb orosz medve, amely persze folyton Erdélyre feni a fogát.
Yuval Harari tézisei alapján a szerző többek közt levonja a következtetést: az állítólagos hazaszeretetével dicsekvő ultranacionalista dragnióta rezsim sohasem fog hazafinak számítani.
A Facebookon, egy élő bejelentkezésben kérte követőit, hogy szóljanak a rendőrségnek és menekítsék ki a helyszínről.
Nem csak Che Guevara és Marx, hanem Boc, Băsescu, Dragnea, Cioloş is pólóra került. Meg Orbán, Merkel, Trump vagy Macron is.
„Magyar az, akinek fáj Trianon”. De hogyan lehet feldolgozni ezt a traumát? És kinek a felelőssége?
A gyűlölet magasztalói és prédikálói visszafordítják a román társadalmat abba a korba, amikor a nacionalista hév pótolni tudta a sokak számára hasznos racionális megoldásokat.
A legnagyobb világsztárok közül kevesen és ritkán jutnak el Romániába, de nem azért, mert nem akarnak: az autópályák és az ideális fellépőhelyszínek hiánya ijeszti el Bonót, Beyoncét és társait.
Bár Nagyvárad gyógyszerészettörténeti emlékeit a rendszerváltás után szétlopkodták, az irgalmas rendiek Gránátalma patikájának berendezése túlvészelt minden viszontagságot. A katolikusok teljesen önerőből feltárták, leltározták és most a közönségnek is megmutatják.
Gryllus Dánielt kérdeztük a Kaláka és Kányádi Sándor kapcsolatáról Kolozsváron, ahol a zenekar Bogdán Zsolt színművésszel a tavaly elhunyt költő verseiből adott elő egy estére valót.
Ráadásul rekord idő alatt. Na de: Sebastian Ghițát nem sikerült kipiszkálni Szerbiából, pedig állítólag akarták. És Markó Attilát se Magyarországról. Igaz, azt annyira nem is erőltették.
Több megyében is menekülniük kellett az embereknek az áradások elől.
Nem volt olyan szövetség, melyben Románia kitartott volna, állítja a szerző. És ha már hagyomány, akkor tessék, itt az újabb nemzetközi botrány.
Diószegi László így büntetné meg a rájátszásban katasztrofálisan teljesítő játékosait.